- Részletek
-
Készült: 2016. december 04. vasárnap, 01:41
-
Találatok: 3536
Az egészségügy és a nyugdíjkassza forrásainak csökkenése reálértékben gyorsan bekövetkező és brutális mértékű lesz. Elemzés. - Nagyívű tervek meghirdetéséből az elmúlt években sosem szenvedtünk hiányt. 2012-ben például a nemzetgazdasági miniszter 15 éven belül duplázódó GDP-t vizionált, amiből az azóta eltelt csaknem öt évben acélos 10 százalékot sikerült is megvalósítani, a maradék 90% majd nyilván ezután jön.
Az idők azóta nem sokat változtak. A prognózisok ugyanolyan grandiózusak, jól érthetőek, lélekben felemelőek, és ugyanúgy velejéig rosszak. A legújabb kormányzati elképzelések szerint rövidesen markáns fordulat fog beállni a reáljövedelmek alakulásában, s a következő hat év folyamán a reálbérek 40%-os emelkedése reális célkitűzés. Mi több, a miniszterelnök még ezt is csak kiindulópontnak tudja elfogadni, és szerinte „még, még, még följebb kell nyomni”, mondja, mintha csak elhatározás kérdése lenne az egész.
A politika voluntarista világából szakmai vizekre evezve, első lépésben azt érdemes tekintetbe venni, hogy a közgazdaságtudományban – más tudományokhoz hasonlóan – vannak olyan törvények, amelyek széles körű szakmai konszenzuson nyugszanak, nem vitatottak, s nincs az a parlamenti felhatalmazás, amely változtatni tudna rajtuk. A legjobb ezért tudomásul venni őket, figyelni rájuk, javunkra fordítani, mert negligálásukkal könnyen nevetség tárgyává válhatunk.
Ami most számunkra ezzel kapcsolatosan nagyon fontos:
egy országban keletkezett jövedelmek nagysága nem lehet akármekkora, azt mindig a gazdasági teljesítmény, a GDP nagysága határozza meg.
A GDP nem csak a végső felhasználásra kerülő áruk és szolgáltatások értékét jelenti, hanem egyúttal determinálja az országban keletkező jövedelemszintet, amelyen aztán a vállalkozók, a munkavállalók és az állam osztoznak.
Bármi van is a gazdaságban – akár súlyos válság, akár hiperinfláció sújtja az országot – mindig igaz az, hogy a keletkezett összes jövedelem a végső kibocsátás értékével egyenlő. Éppen ezért, ha a gazdaság növekszik – vagyis a reál GDP emelkedik –, az egyúttal automatikusan a reáljövedelmek növekedését is jelenti. Ez a magyarázata annak, hogy a közgazdászok – a laikusok számára egyébként sokszor érthetetlen módon – a reál GDP változását árgus szemekkel figyelik, mert a gazdasági növekedés ütemének a reáljövedelmek és a társadalmi jólét alakulása szempontjából perdöntő jelentősége van.
Persze, az egyes gazdasági szereplők jövedelmének alakulása a gazdasági növekedés ütemétől (az összjövedelem változásától) eltérhet, a gazdaság jövedelmét reprezentáló „torta” szeletelése változhat. Például a szektorális különadók a vállalkozói szektor jövedelmi részesedését csökkentik, míg az ezzel egyidejűleg bevezetett egykulcsos személyi jövedelemadó a munkavállalók részesedését növeli, így a jövedelmek alakulása az egyes szektorokat nézve időlegesen eltérhet a gazdasági növekedés ütemétől. Az ilyen jellegű jövedelmi átrendeződések azonban többnyire egyszeri jellegűek, több év átlagában hatásuk tompul, ezért hosszabb távon még az egyes gazdasági szereplők reáljövedelmének alakulása is a gazdasági növekedés üteméhez simul.
Minderre tekintettel érdemes az elmúlt hat év reálkereseteire és a gazdasági növekedésre egy gyors pillantást vetni.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. december 03. szombat, 02:46
-
Találatok: 1736
Miért végezték ki 2016. október 8-án a Népszabadságot? Ki hozta meg az ítéletet és ki vezényelte a kivégzőosztagot? Hogyan élte túl a Népszabadság egykori gazdáját, az MSZMP-t, és miként tudott az 1990 utáni Magyarországon az ország vezető minőségi lapjaként megmaradni? A Lapzárta című, Noran Libro által kiadott kötetet, amelynek alább olvasható előszavát Spiró György írta, december másodikán, pénteken mutatták be.
Elég korán kapcsolatba kerültem a Népszabadsággal.
Halottak napján olvastam végig az első számát Nagy Imre óvatos beszédével és Mindszenty fenyegető nyilatkozatával. A lap neve nem tetszett. Értettem persze a szándékot, a Szabad Nép is maradjon benne, de mégis különbözzék tőle valamennyire.
A napilapokat nagymamámtól és anyámtól rendeltem meg, akik a harcok alatt a városban mászkáltak, mialatt én szobafogságra voltam ítélve. A Szabad Nép egykori rendszeres olvasójaként nyugtáztam, hogy a Népszabadság a forradalom pártjára állt; nem tartott sokáig; úgy láttam, hogy a szakszervezetek Népszaváról átnevezett lapja, a Népakarat tovább bírja. Akkor még nem vettem észre a csalást.
Ha az október 23-tól december végéig vezetett naplómat anyám házkutatástól tartva nem dobja ki a Sztálin-szobor fülének egy darabjával, egy működésképtelen, pisztoly formájú öngyújtóval és az Irodalmi Újság nevezetes november másodiki számával együtt, most lenne bizonyítékom, milyen sokat ért egy tízéves gyerek a forradalomból. Egy nálam két évvel idősebb fiú, Csics Gyula naplóját tíz éve kiadták; jól látta, hogy mi folyik. ’58 őszén, néhány hónappal Nagy Imréék kivégzése után ijedt meg ennyire az anyám, amikor a Központi Bizottság ülésén Kádár véresszájú beszédet mondott, és azt hangoztatta, hogy a bebörtönzött írókat nem szabad kiengedni, sőt más írókat és újságírókat is be kellene zárni; ugyanezen az ülésen a kb-tag Kiss Dezső azt követelte, hogy apámat, „a közutálatnak örvendő egyént” rúgják ki az állásából (Csepelen volt a műszaki főosztály vezetője.) Valaki megsúghatta anyámnak; naplómat és Sztálin fülének darabját máig gyászolom.
Nem volt üdítő olvasmány a Népszabadság sokáig, de a többi új lap sem: az ’57 elején induló Élet és Irodalomban keményen uszítottak, a félbulvár Magyar Ifjúság hosszú feljelentéseket közölt. A Népszabadság kulturális rovatából mégis sok minden kiderült, amit sehol máshol nem mertek megírni. Goethe mondta a Faustról elégedetten: „Sok mindent beletitkoltam.” Csodálkozott volna, hogy aktuálpolitikai tartalmat is milyen jól ki lehet olvasni a sorok közül.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. december 02. péntek, 01:39
-
Találatok: 3624
"Egy konkrét példát nézve Orbán most azt hiszi, hogy a 9%-os társasági adóval (TA) ideömlik majd minden pénz, a Kárpát-medencei adóparadicsomba, és abból hej, de jól fogunk (vagy fog az Orbán-klán) élni. Ez az n-edik magyaros cselvetés, amivel próbálkozik, újra azt sugallva, hogy meg lehet trükközni az ordodoxiát, ki lehet kerülni vele a produktív kormányzást, amihez nem ért, oszt hosszú távon így is jó lesz. Nem lesz az. De eléri, amit mellékesen akar: a társadalom állami függőségének erősödését. Mert ha a költségvetés – tegyük fel – öt további GE-egységnyi TA-injekcióval egyensúlyban is tartható még néhány évig (ez a legjobb eset), pótolva a 2020-tól megcsappanó erőforrásokat, attól Magyarországon nem lesz több kreatív munkahely: lesz ellenben több közmunka, alacsonyabb iskolázottság (hiszen a piac szerepe még inkább visszaszorul a munkaerő foglalkoztatásában), lesz sok öreg, mert a fiatalok elvándorolnak, lesz latin-amerikai típusú komprádor burzsoázia, lesz elképesztő kiszolgáltatottság egy katolikus iskolákkal, börtönökkel, központi munkaerő-irányítással, és mindent átható propagandával uralt, szolid neofeudális válságövezetben az EU keleti peremén -- ezt a perspektívát kínálja nekünk Orbán, és ezt fogadja készséggel a „magyar érzelmű” budai-alföldi-csíkszeredai szavazóbázisa." (Béndek Péter, FB)
Tekintsünk tehát optimistán a jövőbe. Egyszer úgyis minden jónak vége szakad, „de most fogjunk munkához: műveljük kertünket”.
A politikai korrektséget és úgy általában a becsületes, megbízható viselkedést Orbán, mint valami felesleges kacatot, széles ívben kihajította a szemétbe. A cél szentesíti az eszközt. Hazudni, csalni nyugodtan lehet, sőt szükséges, csak soha nem szabad ezt elismerni. Mátyás, az igazságos XXI. századi igazságtalan reinkarnációjaként jelenleg amúgy is a miniszterelnök képviseli a nemzet üdvét, csak ő a nép között nem álruhában, hanem golyóálló mellényben jelenik meg. Talán tisztában van vele, hogy amit csinál az nem jó, nem korrekt.
A NER a társadalomból szisztematikusan kiirtott mindenféle szolidíritást, együttérzést. Helyette megajándékozta az embereket a kellemesen megnyugtató gyűlölettel. Ezzel rengeteg egyéni felelősséget vesz le a vállukról. Kevesen tudnak ennek ellenállni, főleg ha nem szeretnék magukat a gyűlölet tárgyának szerepében találni.
A magát polgárinak kinevező kormány szisztematikusan felszámolta, ellehetetlenítette, nemzetellenes ellenségként bélyegezte meg a soványka polgári réteget. Nem sok beleszólásuk van az ország sorsának alakulásába, így ha lehetőségük adódott rá, inkább gyorsan tipliztek innen. Ma egy szolgalelkű, könnyen irányítható neofeudális réteg helyettesíti őket, melynek jeles képviselői Mészáros Lőrinc, Németh Szilárd, Tiborcz István, Bayer Zsolt, Fekete György és még sokan mások. Rettenetes szellemi és morális színvonalat képviselnek, de pont ez a cél. Az általuk kiszolgált rendszer nélkül ők senkik sem lennének, mivel nem hoznak létre értéket, csak jutalomból megkapják azokat. Mindenesetre rengeteg akad belőlük, számuk pedig folyamatosan növekszik. A NER úgy települt rá az országra, mint egy hatalmas parazita. Minden erőforrást kiszipolyoz belőle, miközben folyamatosan növekszik, erősödik. Már csak úgy lehetne megszabadulni tőle, ha a „gazdatest” éhen veszne.
2020 után ez a lehetőség is elképzelhető, nem véletlen tehát a miniszterelnök szinte gyermeki boldogsága, amiért Donald Trump elbeszélgetett vele. A magyar pitbull, Szijjártó kolléga világjáró útjai nem bizonyultak túlságosan gyümölcsözőeknek. Egy amerikai jóbarát talán hajlandó lesz finanszírozni Orbánt, ha hasznosnak ítélei a tevékenységét. Sok múlik azon is, hogy a miniszterelnök másik tartótisztje, Vlagyimir Putyin milyen viszonyt alakít majd ki az új amerikai adminisztrációval.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. november 30. szerda, 15:43
-
Találatok: 1773
Csaknem kétharmados többségben a pesszimisták. - A 2018-as választások közeledtével egyre fontosabb, kik az elégedett, illetve elégedetlen szavazók. A Policy Solutions, a Závecz Research és a Friedrich-Ebert-Stiftung megvizsgálta, milyen általános jellemzői vannak azoknak a választóknak, akik szerint rossz irányba mennek a dolgok, akik kritikusak a kormánnyal.
Az elemzés szerint Magyarországon az alacsony iskolázottságú, idősebb, kistelepüléseken élő választók között a legnagyobb az elégedetlenség. Az ellenzéki pártok számára ugyanakkor komoly kihívás, többségüket nem lehet interneten elérni.
A nők pesszimistábbak
A magyar választókra nem jellemző a derűlátás az ország helyzetét illetően, a többség szerint rossz irányba mennek a dolgok. A válaszadók 61%-a látja borúsan a helyzetet, csak 31 százalék tekinthető bizakodónak. A nők (62%) egy árnyalattal sötétebben látják a helyzetet, mint a férfiak (59%) – de alapvetően mindkét csoportra a negatív helyzetértékelés jellemző.
60 év után már megvan a kétharmad
Valamennyi korcsoportban a rossz irányt érzékelők vannak többségben. A legelégedettebbnek a 30-39 évesek mondhatók (40%). 40 év felett az életkor előrehaladtával fokozatosan emelkedik a borúlátók aránya. A 60 évnél idősebb korosztálynak a leglesújtóbb a véleménye közállapotokról: kétharmaduk szerint ma Magyarországon rossz irányba mennek a dolgok, és csupán negyedük lát okot az optimizmusra.
Tanulni kell a derűlátáshoz
Az iskolai végzettség erősen hat az ország helyzetének megítélésére. Minél képzettebb valaki, annál valószínűbb, hogy pozitívan ítéli meg az irányt, amerre az ország tart. A legkevésbé iskolázottak, a 8 osztályt sem végzők csoportját minden társadalmi csoportnál erősebb negatív érzület jellemzi: 83 százalékuk szerint rossz irányba mennek a dolgok. A diplomások a legkevésbé borúlátóak, körükben az átlagosnál jóval magasabb az itteni helyzetet jónak ítélők aránya (41%). Ez ugyanakkor csak mérsékelt pesszimizmust jelent, mert még a legmagasabb végzettségűek között is az elégedetlenek vannak többségben (50%).
A legkisebb is számít
Minél nagyobb településen él valaki, annál kevésbé látja rossznak a dolgok alakulását. Ennek megfelelően Budapesten van a legtöbb optimista (35%), de ez is csak egy erős kisebbség (55% elégedetlen). A kisebb városokban élők álláspontja megegyezik az országos átlaggal (31%), a községekben élők körében még alacsonyabb az optimisták aránya: 28%, vagyis a kis településeken a legpesszimistábbak. Az elégedetlen szavazók többségét nem interneten lehet elérni.
Az internettel nő az optimizmus
A gyakori internethasználók elégedettebbek a dolgok aktuális alakulásával, mint azok, akik csak ritkán, vagy egyáltalán nem használják a világhálót. Az alkalmi internetezők rendkívül kritikusak: több mint háromnegyed részük szerint rossz irányba haladnak a dolgok. Az internetet legalább heti rendszerességgel használók optimistábbak a teljes magyar népességnél: 43% szerint jó az irány.
5% fideszes is morog
Politikai értelemben az elégedetleneknek négy számottevő méretű és markánsan elkülöníthető csoportja különböztethető meg: a bizonytalan (a teljes népesség 22%-a), a baloldali-liberális (17%), a jobbikos (12%) és a kormánypárti elégedetlenek (5%), tehát a Fidesz-szimpatizánsok egy szabad szemmel is jól látható része sem ért egyet a dolgok jelenlegi alakulásával.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. november 30. szerda, 02:48
-
Találatok: 1788
Navégre! Egészen idáig a nyugdíjas társadalom merő aggodalom volt, de hála Nagyurunk kegyének, megnyugodhatott mindenki, megoldódott a jövő, éljen a Nemzeti Együttműködés rendszere - annyiból, amennyiből egy kisnyugdíjas. Itt a felvirágzás jele, nem 0,9, hanem 1.6% lesz a nyugdíjemelés mértéke, ami Szabolcsban akár ezerhétszáz forintnyira is rúghat, már, amennyiben a szerencsés nyugdíjas megkapja a megyei átlagot, ami korántsem biztos. Pesten meg egyenesen krőzusi az összeg, a kétezer kétszáz forintot is meghaladja, fele megy pezsgőre, másik felét felteszi a lovin, adjunk egy esélyt a szerencsének is!
És akkor ezek még csak a jövő évi tervek, de az idei tények még szebbek lesznek, hiszen mindenki kap egy Erzsébet-utalványt, ami azért lesz roppant jó, mert a zsákfalvak hedonista nyugdíjas öreglányai végre megpályázhatják a nyaralást Palma de Mallorcán, lévén, hogy a faluban bolt sincs, nem, hogy elfogadóhely.
Pesten más a helyzet, itt a budai nyugdíjas úrhölgy felkapja a banyatankot és elindul portyázni, megkeresi, hol a legolcsóbba a libakabát (tudod mi az?) vagy a libatepertő, aztán este csap belőle magnum áldomást, kétpofára zabálja a töpörtyűt.
Addigra ugyanis értesül róla, hogy Nagyurunk elrendelte az étkezések során tanúsítandó kötelező egyszerűséget, ennélfogva megszűnt a tepertő, jómagyarember töpörtyűt eszik stanicliból.
Az alapanyag - vallástól függően - lehet liba vagy sertés, utóbbi esetben némi szőrrel turbózva.
Maga a Fényességes mutatott példát egyszerűségből, mint Fülig Jimmy az államtanácsban, mikor lerúgta a kényelmetlen cipőt, ő is úgy evett, kézzel-lábbal, mint ahogy ezt polgári őseitől látta.
De hát éppen ettől a nép egyszerű gyermeke ő, egy közülünk - éppen olyan, mint mi vagyunk ott a faluban, a kocsmahivatalban...
Jó ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban nyuggernek lenni, ez a létbiztonság pótolhatatlan!
Hogy az infláció mértéke milyen lesz, az majd kiderül, mindenesetre optimistán közelítjük a kérdést, hiszen az elemzők 2-2,4%-os inflációval számolnak, tehát a kormány a nyugdíjasok pénzének durván a felét akarta használni egy évig - ami ha azt nézzük, nem is kis összeg, hiszen majd hárommillió nyugdíjasról van szó.
Így már alig valamicskét nyúl csak le, vagy vesz kölcsön tőlünk a maffia, bár nyúlhatna le sokkal többet a sokkal több emelésből....
Arról nem is szólva, hogy az inflációs adatok mást mondanak a makrogazdasággal foglalkozó közgazdásznak, meg mást a mikronyugdíjjal rendelkező özv. Kocsis Béláné Sárikának, hiszen őt nem vigasztalja, hogy a dízelmozdony és a vastüdő ára csökkent, őt az zavarja, ha a piacon drágább a krumpli és a leszakadt rolót megreparáló iparos sokkal többet kér az új gurtniért, mint tavaly a nagyszoba rolójáért kért.
Mindezzel együtt - leszámítva a szegényeket, akiknek gyakorlatilag mindegy, mint a szélső háznak, hogy 0,9, vagy 1,6 az emelés, számukra mindkettő érzékelhetetlen, - a helyzet még nem drámai, mert még kitartanak a Kádár-korból származó nyugdíjak.
De évről-évre egyre többen maradnak nyugellátás nélkül, egyre több ember marad egészségügyi ellátás nélkül, akinek nem lesz nyugdíja, nem fogja tudni fizetni a rezsit, még ha odáig csökkentik is, hogy a villanykapcsoló minden felkapcsolásakor leesik a csillárból egy huszas.
Valóban érdekes lenne tudni, hogy miben bízik ez a banda, hacsak abban nem, hogy mire a helyzet végérvényesen kezelhetetlenné válik, addigra ők már a Bahamákon isszák a Cuba Librét, ami ugye nem Castro ideológiája, hanem koktél: két rész fehér kubai rum, fél lime leve, öt rész cola és egy marék jégkocka - merem ajánlani...
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. november 28. hétfő, 19:47
-
Találatok: 1712
Az oktatás tartópillére a kereszténység meg a keresztyénség, mondá Lázár János kancelláriaminiszter minapában Mezőtúron, megkóstolva az alattvalók ellenállási hajlandóságát az egyházi állammal szemben. Ki is fejtette, apróra, hogyan is gondolja ezt a dolgot: "„A legtöbb ma, ami a 21. században egy diáknak adható Magyarországon, Európába és a világban, hogyha jó keresztény, keresztyén embert nevelünk belőle, és hogyha jó magyar embert nevelünk belőle.
Ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető, és nem tudjuk, hogy a következő évtized, évszázad próbáját kiállja-e.
Csak azt tudjuk bizton, és nekünk, magyaroknak a múlt ezért különösképpen is fontos, hogy az elmúlt ezer esztendő magyar sikerei azon múlottak, hogy a fiatal magyarok keresztények, keresztyének voltak-e, és hogy mertek-e jó magyarokká válni."
Azért összeírhatná az elmúlt ezer esztendő magyar sikereit, melyek a magyar fiatalok vallási hovatartozásán múltak, továbbá mi történt a tökéletességük felé vezető úton velük?
Tanulságos lenne...
Persze ez így nettó hülyeség, ahogy van, hiszen egy diáknak annyi sok minden adható. Adható például ingyenes oktatás, ösztöndíj, minőségi oktatók, színvonalas tankönyvek, meg kettő a szeme alá, ha nem tanul tisztességesen, de speciel oktatási szempontból szinte mindegy, hogy az illető muzulmán, buddhista, sintó vagy zsidó vallású.
Igenám, csak hát Orbán nem csak oktatni, de nevelni is akar, valahol hallhatta ugyanis, hogy a vallás a nép ópiuma, azt pedig tudhatta, hogy aki ópiumpipát szív, az nem hőbörög, nem száll szembe a tekintéllyel, alázatosan térdepelve adja meg Istennek, ami Istené, a királynak meg, ami a királyé.
Hogy melyiket mi illeti meg, azt meg a régi vicc szerint úgy lehet megállapítani, hogy az aranytallérokat fel kell hajítani az ég felé, amit akar, az Úr magánál tart, ami meg visszaesik a földre, az a királyt illeti, Istenkirálynál meg az egész őt illeti.
Persze ne gondoljuk azt, hogy Lázár sületlenségeket beszél, ugyan nem egy jellemóriás, de nem is bolond, tudja, hogy mit beszél.
Jelenleg éppen legalizálni iparkodik napjaink egy jellemző folyamatát, az oktatás egyházi kézbe adását.
Főként a vidéki Magyarországra jellemző ez, ahol sorra jönnek létre az egyházi iskolák, no, nem új iskolák építésével, hanem az állami iskolák egyházi kézbe adásával.
Ezek az iskolák arról nevezetesek, hogy miután levették az Állami Általános Iskola feliratot, és felszegezték a Szent Bonifác Keresztény Általános Iskola tábláját, azonnal magasabb finanszírozást kapnak, mint az állami iskolák.
A tanárok maradnak, a cigány tanulók mennek, a tanítás tárgyi feltételei javulnak, az egyházak pedig ideológiai apporttal szállnak be a projektbe, - ők teszik bele a folyamatba az Istent.
Isten ehhez nem szól semmit, csak csendben öklendezik, megszokta már a dolgot, nem ez a legnagyobb bűn és trógerság, melyet a nevében elkövetnek.
Az állami iskolában pedig maradnak a problémás tanulók, akiknek nem jut semmi, a szülők is szegények, ők lesznek az a réteg, melynek nem jut majd se kultúra, se egészségügyi ellátás, étel is csak módjával, kiszorulva és kiközösítve a falu szélén, a cigányfalvakban, a város peremén, egyik napról a másikra, kilátástalanul küzdve a túlélésért.
Az egyházi iskola azért jó, mert módot ad a szegregációra.
Az állami iskola köteles a körzetében mindenkit felvenni, de a keresztény iskola feltételekhez kötheti a felvételt.
A jelenlegi helyzet szerint megy ez, mint az ágybasz@rás, éppen annak megfelelően, ahogy ezt Orbán és tehetséges minisztere elképzeli.
Már csak azt kellene még tudni, hogy milyen is az a jó keresztény/keresztyén ember?
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. november 26. szombat, 21:35
-
Találatok: 1830
Ez az egy mondat mindent elmond az emberi hitványságról:
"Én 1989-ben, 26 évesen, nevetséges ösztöndíjért egy gyerekkel a mózeskosárban vágtam bele az angliai tanulásba és munkába." - nyilatkozta Orbán Viktor a Fidesz által frissen zabrált Világgazdaság újságírójának.
Azt hiszem ez az egy mondat mindent elmond arról az emberi silányságról és hitványságról, amit a magyar miniszterelnök megtestesít.
1989-ben a Soros Alapítvány havi 1000 dolláros ösztöndíjával jutott ki egy egyéves posztgraduális képzésre Oxfordba. Abban az évben kilencen jutottak ilyen ösztöndíjhoz, ez egyedülálló lehetőség volt egy magyar fiatal számára.
Állami ösztöndíjat csak párttagok ill. a rendszerhez lojális értelmiségiek kaphattak , fiatalok pedig jószerivel egyáltalán nem. Orbán Viktor a privilegizáltak szűk köréhez tartozott. 1000 dollár nemhogy nem volt nevetséges összeg akkoriban, hanem abszolút civilizált megélhetésre és tanulási körülmények biztosítására teremtett lehetőséget.
Az azonban tény, hogy az Alapítvány nem családi nyaraláshoz, hanem tanuláshoz nyújtotta az ösztöndíjat. Hogy miért vitte magával a mózeskosarat és a családját, azt csak ő tudja. S hogy dolgozott volna az ösztöndíjas hónapok alatt? Nos, ha ez így volt, akkor durván megsértette az ösztöndíj szerződésben vállaltakat.
Ha tartja magát a szerződésben foglaltakhoz, akkor nem viszi a családját, nem kell dolgoznia és nem hagy ott az ösztöndíj lejárta előtt hónapokkal csapot-papot, hogy politikai karrierjét építgesse. Akárhogy is volt azonban ez a gusztustalan hazudozás és visszafelé köpködés a jellem nélküli ember jellemrajza. Hogy is mondják ezt népiesen: beleharapni a kézbe, amely enni adott...
Vásárhelyi Mária
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. november 25. péntek, 22:50
-
Találatok: 1947
Úgy látszik, ez az Orbán Viktor nevű ember napja. Nincs az országban olyan közpénzből független, kormánytól egyáltalán nem független információs szemétdomb, amelynek a csúcsára ki ne tűzték voltna az évszázad, az évezred egyszersmind az emberiség történetének legnagyobb hírét: Trump beszélt Orbánnal. Beszarok. Örömömben.
Mai hír az is, hogy az Orbán nevű nem ám meszelt falak közé költözik a Várba – ezen a ponton jön Lázár János és a híresen cinikus mosolyával kijelenti, hogy a félisten sehová sem költözik, mert a Cinege utcában igen jól érzi magát (szerencse, hogy azt is mi fizethetjük) -, hanem aranyszállal és selyemmel átszőtt tapéták közé. Állítólag 362 millió forintunkba fog kerülni az, hogy 3,3 millió magyar miniszterelnöke a kurvadrága selyemtapétával harmonizáló függönykompozíció (isten bizony így van a közbeszerzési tájékoztatóban), hokedli és lábtartó zsámoly, vagy mi a búbánatos franc közepén trónolva zabálja a marhapörköltet egy szál villával és kézben tartott uborkát harapjon hozzá hersegve.
Mert a kicsi Viktort szerető szülei seprűnyéllel verték, ha nem aranyszálas selyemtapéták között múlatta az időt. Az Orbán nevű ember valójában az angol anyakirálynő, csak még nem merték ezt nekünk elárulni. Amennyiben mégsem, fel nem foghatom, hogy fér rá a pofájára ez a végtelen rongyrázás egy döglődő országban. Azt főleg nem értem, hogy azok, akik rajonganak érte – nem, nem a politikusi teljesítményét tartják nagyra, nem az emberi nagyságát, a szellemi képességeit, a gondolkodásmódját tisztelik -, akik ájultan zuhannak a macskakőre, valahányszor a bálvány böfög egy öblöset, hogyan képesek egyszerre több, a végtelenben sem találkozó párhuzamos valóságot kezelni.
Hogy jön nekik össze az amerikai elnökkel csacsogó Orbán azzal az Orbánnal, aki nemrégiben még üvöltve követelte, hogy Amerika ne ugasson bele a szuverén magyar büszkeségbe? Elmúlt a büszkeség, vagy mi van? De nézzünk egy sokkal triviálisabb példát. Hogy passzol össze a hívek fejében a sokmilliárdos költségen luxusbudoárrá alakított miniszterelnöki sasfészek, a kurvadrága tapéta és ez:
Nem zavarna engem az aranyozott selyemtapéta, ha nem lenne olyan idős ember ebben az országban, aki a tulajdon otthonában hal meg azért, mert nincs, aki befűtsön, nincs, aki enni adjon neki. Nem zavarna az sem, ha Orbán kanállal zabálná a ránotthúst, ha nem lenne olyan ember az országban, akinek 22 800 forintból kell vegetálnia, miközben beteg, rokkant és sem dolgozni nem tud, sem kiállni a saját érdekei mellett.
Nem érdekelne, hogy az ország miniszterelnöke nem tud késsel-villával enni, hogy felmosórongyot gyűr a nyakába zabáláshoz, ha mindenki lehetőséget kapna az emberhez méltó életre ebben az országban. És nem lennék annyira elkeseredett, ha az ország népe a teljesítménye, az ország valós állapota alapján ítélné meg a miniszterek elnökének munkáját, nem pedig agyatlan, minden racionalitást nélkülöző módon hevernének a lúdtalpas lábai előtt. Miféle ország az, ahol két óra leforgása alatt 10 ezer ember lájkolta azt a fantasztikus tényt, hogy zabál a főnök? A sem olvasni, sem írni nem annyira tudó hívek valóságos transzba estek és ez az ország jövője szempontjából bőven több, mint elkeserítő.
„Szeretem hogy Miniszterelnokunk be tud ulni egy lakotelepi etterembe,holott megtehetne hogy csak osztalyon feluli helyeken etkezzen .Szamomra ez nagyon szimpatikus, emberi ,tiszteletre melto megnylvanulas.”
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2016. november 24. csütörtök, 23:08
-
Találatok: 1862
A színház és a politika között érez egy huncut összekacsintást, ezért is nyilvánít gyakran véleményt közéleti kérdésekben, no meg azért, mert rettenetesen fájlalja, hogy itt tart az ország, ahol tart. A színész-rendező ma is tele van munkával, pedig november 24-én ünnepli a 70. születésnapját.
hvg.hu: Most, hogy betölti a 70. életévét, hogy érzi magát a bőrében?
Székhelyi József: Én egy gyári hibás 70 éves vagyok, nem foglalkozom az anyakönyvi adataimmal. Már csak a foglalkozásom okán sem, hiszen a színészet nem egy nyugger szakma, másrészt a családi környezetem is megőrizte bennem azt a Hunyadi téri kiskamaszt , aki egykor voltam. Persze szomatikus panaszaim és lelki nyavalyáim nekem is vannak, de ezek nem determinálják a mindennapjaimat. Azt nem mondom, hogy nem hatnak rám, de nem tesznek tehetetlenné, nem raknak rám olyan súlyokat, hogy beleroppannék. Ezt nem is engedhetem meg magamnak, mert van egy négy és féléves gyönyörű hölgy az életemben. Már csak miatta sem lehetek egy trotli. De ott van még a másik öt gyerekem is: három saját gyártmány - egy gyógymasszőr nagylány, egy ügyvéd úr, egy színházrendező szakos hallgató, s két nevelt fiú. És melléjük már négy unoka is felsorakozott.
hvg.hu: És milyen a közérzete?
Sz.J.: Nekem rettenetes fájdalom, hogy itt tart az ország, ahol tart. 1989-90-ben volt egy akkora lendület, amivel arrébb toltuk volna akár a Gellérthegyet is, mert egy jó illatú, klassz, demokratikus polgári Magyarország eszménye lángolt bennünk, és ez egy nagy társadalmi kohéziót teremtett. Most azt látom, hogy társadalmi diffúzió van, lövészárok-harcok vannak. Szörnyedelemnek tartom a jogállamiság tökéletes megszűntét. Szomorú és keserű vagyok, hogy Magyarország ezt a mai államarcot ölti, mert több nemzedéknyi időbe fog telni, míg ezen az arcon azt a rengeteg csúnya pattanást és sérülést korrigálni tudja.
hvg.hu: Egy időben aktívan politizált. Miért gondolta, hogy ez fontos?
Sz.J.: Ezt nem én gondoltam így. Már az átkosban is a hatalomnak egy folyton visszapofázó renitense voltam, s akik ismertek, azt gondolták, hogy ez a fajta izgékony, szembeszegülő attitűd politikailag tőkésíthető. Ezért a rendszerváltáskor megkeresett a Fidesz és az SZDSZ is. Én akkor azért döntöttem az SZDSZ mellett, mert úgy éreztem, hogy a Fiatal Demokraták Szövetségéhez egy 44 éves embernek már nem illő tartoznia, bár nagyon szerettem őket. A szabadelvű eszményeket valló SZDSZ támogatásával - független jelöltként - el tudtam képzelni, hogy hatékony parlamenti munkaerőként a színházművészet ügyét előbbre tudom vinni. Meg persze a többi stratégiailag fontos ügyet is, az oktatást, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert, a társadalombiztosítást, amelyek problémáinak a megoldása amúgy mind a mai napig nem történt meg. És azért is vállaltam a politikai szerepet, mert úgy éreztem, hogy a mesterségem és a politika között van egy huncut összekacsintás.
hvg.hu: Ezt hogy érti? A színházban nem döntenek nagy pénzekről, nagy ügyekről.
Sz.J.: A színész a nemzet napszámosa, a politikus pedig számos napon a nemzeté. Azt is éreztem, hogy míg a színház a közönség szolgálója, addig a politikus a közösségé. Folytatva a párhuzamot: a színházművészet a közönség lehetőségeinek és vágyainak a terepe, a politika maga meg nem egyéb, mint a közösség lehetőségeinek a művészete. Még azon az áron is vállaltam volna ezt a szerepet, ha a szakmámból egy időre ki kellett volna iratkoznom.
Bővebben ...
