E kérdéseket tette fel magának néhány éve Jonathan Haidt amerikai szociálpszichológus, és a választ az evolúció során szabálykövető közösségi lénnyé vált ember természetében találta meg. Arra jutott, hogy a morális, igazságos viselkedésről vallott véleményünk alapjai genetikusan programozottak. A gondoskodásra való készség az utódok felnevelésének feltétele. Az igazságosság elve segít a közösségeknek a haszonleső potyautasok kiszűrésében. Ezt tudják a jobboldaliak és a balliberálisok is. A konzervatív elvekre hivatkozó politikai oldal azonban mást is felismert: szabálykövetés nélkül nincsen emberi társadalom. Genetikusan adott a lojalitás, a tekintélytisztelet és a szentség iránti igény is. Csányi Vilmos humánetológus szerint nagyot tévednek azok a politikusok, akik ezen adottságokat szeretnék meghaladni.

 

– Miért lehetséges, hogy választások idején néha hatásosabb felmutatni a nemzeti zászlót, mint arányosabb közteherviselést ígérni? Miért működik jobban, ha valaki az ország függetlenségére, egyszer volt nagyságára hivatkozik, mint ha erősebb szociálpolitikát ígér?

 

– A nemzeti zászlót egyszerű megérteni. Az ember kulturális evolúciója során millió éveken át kis csoportokban, közösségekben élt. Ezeknek a belső szerkezete, döntési mechanizmusa, hiedelemrendszere évmilliók alatt rögzült és egy része genetikailag fixálódott. Ma is nagyon szeretnénk közösséghez tartozni. Aztán persze amikor kiderül, hogy ez alkalmazkodást és alkalmanként önfeláldozást jelent, akkor kijelentjük, inkább mégis valami mást szeretnénk. Mindez annak, a természetes körülményei közül kiragadott lénynek a kínlódása, aki egyre csak keresi a csoportját. Az ősidőkben olyan burokban éltünk, amelyet a nagyjából harmincfős család, illetve a nagyobb közösségünkhöz tartozó száz-százötven ember alkotott. Azt gondoltuk, bent minden jó, kint minden rossz, és passz. Most a Földön hétmilliárdnál többen vagyunk, és drámaian nagy szociális távolságokat tehetünk meg. Elutazhatunk más kontinensekre, Kínába vagy az Egyesült Államokba, és jönnek a migránsok, akik új kulturális környezetbe próbálnak beilleszkedni. Ami persze nem megy. Nem azért, mert rosszak vagy gonoszak, hanem azért, mert a velünk született késztetések nem erről szólnak. Nem arra szelektálódtunk, hogy néhány évenként megváltozzék körülöttünk az egész környezet, és nekünk ahhoz kelljen alkalmazkodnunk. Hogy újra és újra át kelljen alakítani kapcsolatrendszerünket, hiedelmeinket, egész magatartásunkat. Az ősi közösség hihetetlenül stabil, egész életre szóló védelmet jelentett. Most nincs ilyesmi, de a már megszerzett kultúránkhoz ma is ragaszkodunk.

 

– Ha az ember génjeiben azokat a tulajdonságokat és igényeket hordozza, amelyek egy harmincfős családban és egy százötven tagú, nagyobb közösségben működnének megfelelően, akkor hogyan lesz ebből emberi élet a mai tömegtársadalomban?

 

 Ne gondoljuk, hogy a harmincfős nagycsaládban olyan idilli volt az élet! Nem volt menekvés, mindenkit el kellett viselni az összes hülyeségével, rigolyájával, kegyetlenkedésével együtt.

 

A mai ember azonban már egyszemélyes csoporttá vált abban az értelemben, hogy saját mítoszait, hie­­delmeit építi fel, saját rítusai szerint él. A liberalizmus, az egyéni jogok feltétlen tiszteletének ideológiája az ilyen egyszemélyes csoportokat segítő koncepció. A gyerekeket ma már nem arra neveljük, hogy csak olyan dolgot csinálj, amit a mi családunk jónak tart, mert ha mást csinálsz, abból nagy baj lesz. Azt mondjuk: nagyon gondold meg, hogy mit csinálsz, mert önálló vagy, neked kell választanod a lehetőségekből. Amikből sokféle van, azt kell megkeresned, amelyik a leginkább neked való, te vagy egyedül felelős magadért. Már nem azt mondjuk, hogy segíts a közösségünket megtartani úgy, ahogy eddig volt, hanem azt: „csináld meg magad”. Ez az egyszemélyes csoport lényege: az együttműködési rendszerben keress olyan helyet, ahol az érdekeidet a legjobban érvényesítheted. Hogyan működik ma a közösségi lény természetéből adódó igény, hogy hűséges a közösséghez? Kihez hűséges az egyszemélyes csoport? Természetesen önmagához. A többiekkel csak egyezkedik. Ennek az egyezkedésnek része az is, hogy a választások idején miért és kire adja a voksát. Ha egyáltalán még elmegy szavazni.

 

– Vannak olyan társadalmak, amelyek azt ígérik: az állam lép az elveszett közösségek helyére. Előírások rangjára emelik a kisebb közösségekben természetes lojalitást, odaadást, egyes rítusok követését az atomizált emberek számára. Ebből lesznek a totális államok. Ebből lesz a fasizmus, a kommunizmus, nem?

 

– Ez szélsőséges esetekben így van, de a demokratikus társadalmakban is működik ennek a mechanizmusnak valamilyen formája. Jacques Ellul nyomán nevezzük propagandának azt az eljárást, amellyel az állam integrálja az egyént, beköti a nemzet vérkeringésébe. Ahhoz, hogy egy ország működjön, kell egy nagy, közös kulturális hiedelem. Közös mítosz arról, hogy mi együtt kik vagyunk, hogyan akarunk élni. Ha ilyesmi nincs, akkor az emberek kiábrándulnak, szoronganak, hajlamossá válnak mindenféle baljós cselekedetre. Persze hogy Amerika sem a teljes szabadság birodalma, és számtalan esetben a hülyeségig túlhajtották a propagandagépezet működését a mccarthyzmustól az iraki háború kirobbantásáig. De az amerikaiak mégis hisznek abban, hogy az ő társadalmuk a legjobb, ők szabad emberek, azt csinálnak, amit akarnak. Pedig csak addig szabadok, amíg olyasmit tesznek, amit az ő társadalmuk sugall. Igen, fasizmus lett abból, ahogyan Goebbels irányította a propagandát, ahogyan az egyéneket menetelő tömeggé manipulálta – egyébként zseniálisan. Ám normális esetben a demokráciákban is szükség van a közös eszmék elfogadtatására, mert enélkül a társadalom nem működik. Az, hogy ez a mítosz gyorsan tönkremegy vagy stabilnak mutatkozik, már más kérdés. Van mítosz, amely egy vagy néhány választási ciklus alatt szertefoszlik, más évszázadokig bírja. De a régi helyén új mítosznak kell születnie, mert enélkül emberi társadalom nem működhet.

 

– Ezek szerint téved, aki az egyéni érdekekre, egyéni jogokra hivatkozva több szolidaritást ígér. Az ismeri jobban az emberi természetet, aki a tekintélyre, a rendre hivatkozva isten, haza, család nevében hívja az embereket az urnákhoz. Lehet, hogy az emberek többségének erre nagyobb szüksége van, mint arra, hogy azt magyarázzák nekik, egy igazságosabb adórendszer eredményeként nekik több juthat?

 

– Mindez bonyolultabb, és valójában egyik oldal sem ismeri jól az emberi természetet. Az viszont biztosan rossz úton jár, aki úgy ígér igazságosabb adórendszert, hogy mellé bonyolult magyarázattal szolgál. Elmondja, hogy ha a gazdagoktól valamilyen függvény szerint százalékosan többet vonunk el, az sokkal igazságosabb, mint ha az állandó lineáris arányoknál maradnánk. Ez a választók többsége számára túl bonyolult koncepció. Az igazságosság önmagában is nagyon szövevényes kulturális kérdés, amelynek kategóriáit tanulni kell. Egy szerény körülmények között élő, sokszorosan hátrányos helyzetű ember hol tanulja megérteni, hogy mi az igazság? A családon belül van valami ködös koncepció erről, ennek nagyjából annyi a lényege: apának mindig igaza van. Ha a társadalom kreál számára egy nagy apafigurát, akkor magától értetődően annak lesz igaza, arra kell szavazni. Különösen, ha azt sulykolják közben, hogy gonosz külső erők éppen arra törekszenek, hogy megváltoztassák az igazságot. Analízist számon kérni a képzetlen választón mélységesen naiv dolog. Megtanították-e őt az iskolában arra, hogyan mérlegeljen különböző irányzatok ígéretei között? Egyáltalán hogyan, milyen mutatók alapján gondolkodjék az ország helyzetéről?

 

– Vagyis miközben az egyik oldal szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdet – erről persze a többségnek kellett hallania az iskolában –, a másiknak elég a nemzeti függetlenség ügyére hivatkoznia, felmutatnia valamilyen ködös ellenségképet, és őt fogják követni.

 

– A szabadság, egyenlőség, testvériség is csak mantra, amit rendesen sohasem magyaráztak el az embereknek. Egy ismert és nagynak elismert vezetőt viszont mindenki vagy legalábbis a túlnyomó többség el tud fogadni. A közösség elfogadott jelképei – mint amilyen a címer, a zászló, a nagy elődök arcmásai – előhívják az azonosulás reakcióját. Ne felejtsük el, hogy csak az értelmiség kap kiképzést arról, hogy a nagy vezetők időről időre saját zsebre dolgoznak. Meg arról, hogyan lesz valaki nagy vezető. Ráadásul nem is lehet bizonyítani, hogy azok az értékek, amelyeket a politika sugall, tényleg a társadalom többségének boldogulását szolgálják-e. Nagy kérdés például, hogy a szavazót érdekli-e egyáltalán, amikor a szabadságról szónokolnak neki. Van róla fogalma? Tudja-e, ha létezik az a híres-neves szabadság, akkor személy szerint rá hogyan hat? Tudja-e, hogy a szabadság milyen személyes felelőséggel jár? Tudja-e, hogy ha nincsen szabadság, akkor neki miből lesz kevesebb? Kétlem. Nem biztos, hogy az a politikus dönt jól, aki a szabadság ügyével érvel. Azt pedig mindegyik elmondja, hogy ha rám szavazol, akkor több lesz a fizetésed. A hangsúlyt persze arra teszi, ami nehezebben ellenőrizhető: hogy jobb lesz majd a gyermekeidnek. Én 83 éves vagyok, nekem mindegyik rezsim ezt mondta, de ha a gyermekeimnek tényleg jobb lett, az nem rajtuk múlott.

 

– A legszegényebbeknek azonnal kellene a segítség. Őket miért nem mozgósítja, ha újra és újra a náluk gazdagabbaknak adják azt, ami nekik és gyermekeiknek a túléléshez kellene?

 

– A történelemben mindig is a gazdagok vitték el az összeadott javak többségét. Nincs ebben semmi újdonság. A politikai és jogi egyenlőséget hirdető kapitalista társadalomban is így megy ez, csak a liberalizmus az egyén autonómiájáról szóló mesékkel megpróbálja eltakarni a gazdasági rangsorból adódó konfliktusokat. A függönyök mögött a politika jórészt arról szól, hogy a különböző érdekcsoportok a hatalomban és a javakban hogyan osztozzanak. Az viszont ettől szinte független, hogy az osztozkodásnak ezt a lehetőségét hogyan adják el a szavazók különböző ré­­te­­gei­­nek, például a nincsteleneknek, akik az esetek többségében igen alacsony képzettségűek, elemzőképességük igen mérsékelt. Vannak viszont alapvető dolgok, amelyeket fontosnak tartanak. A tekintélyt, azt, hogy valaki erős kézzel irányítsa az államot, úgy, ahogyan az ő apja irányította az ő családját. A liberálisok között ráadásul dominál az az intellektuális arisztokrata nézet, amely szerint csakis a komplikált tiszta igazat szabad mondani. Még akkor is, ha ennek az igazságnak minden részletét egészen pontoson ők sem tudhatják, csak az annak bonyolultságáról való képzeteket képesek előadni. Hát ezzel nem lehet választásokat nyerni! Amikor tanulatlan, szegény embereknek akarnak eladni valamit, akkor az elemzéseket nem önthetik rájuk, mert csak azt kaphatják vissza, hogy ők zavaros dolgokat beszélnek. Biztosan azért, mert maguk is zavarosak. Talán megbízhatatlanok is. Nem értjük a nyelvüket. Viszont például Orbán jól beszél a legegyszerűbb emberek nyelvén is. Kiteszi Sorost a plakátra, azt mondja, vigyázzunk, nehogy ez a zsidó röhögjön rajtunk a végén. Ennek az üzenetnek a baltaék egyszerűségén persze mi, értelmiségiek felszisszenünk, de működik. Egyszerű, érthető és mitikusan is felfogható üzenettel kellene előállni. Például azzal, hogy válassz! Európa vagy Ázsia? Mindkettőt el lehet magyarázni, értelmezni a szimbólumok mögötti racionalitást is. Egyszerűbben így: voltak itt oroszok elégszer, nem kérünk belőlük. Bonyolultabban az európai sorsközösséget elemezve. Mindenkinek a maga nyelvén.

 

– A mi társadalmunkban egyre nyílik az olló gazdagok és szegények között, miközben a szociális juttatások többsége azoknak jut, akik jobb helyzetben élnek. Az ön könyveiből viszont az derül ki, hogy a betegeket, az öregeket, a fogyatékkal élőket már a legprimitívebb törzsi közösségek is támogatták, ellátták, magukkal vitték. Miért? Hogyan segített ez nekik a túlélésben?

 

– Ez a közösségek evolúciójának része volt. Ha egy páviáncsapat megy a szavannán, és valaki rosszul lesz, akkor otthagyják. Jönnek a sakálok, a hiénák, és eltakarítják. Ha egy archai­­kus törzs valamelyik csoportja összeesik a vándorúton, akkor viszik a holmiját, esetleg őt magát is, mert az ember genetikai adottságainak része, hogy hosszú távon nagyon is megéri a közösség tagjaival együttműködni, a közösség tagjaiért tenni. Azoknak a közösségeknek lettek leszármazottaik, amelyek ezt megtették. Tegyük hozzá, arról a korról beszélünk, amikor nem volt orvos, kórház. Általában néhány napon belül eldőlt, hogy aki beteg, meggyógyul-e vagy meghal. A gyó­­­gyult ember viszont értékes tagja volt a közösségnek a maga tudásával, tapasztalatával, szükség volt arra, hogy megint betöltse a helyét a hierarchiában. Az ember éppen azért emelkedhetett ki az állatvilágból, mert képes volt a kölcsönös segítség szabályrendszerének kialakítására. Egy csimpánzt meg lehet tanítani a motorozásra. Arra viszont nem, hogy megálljon a pirosnál. Az együttműködés normáit nem tudja elsajátítani.

 

Cikk: http://168ora.hu/apanak-mindig-igaza-van-...-az-egyszemelyes-csoportokrol/

 

kolozsvaros.com