Bruck András: Kinek a himnusz, kinek a dzsídípí
- Részletek
- Készült: 2017. szeptember 07. csütörtök, 07:58
- Találatok: 1508
Nekem írják, mondják, üzenik. - Majd akkor olvaslak megint, ha megmondod, mit csináljunk. Nem akarok több pesszimizmust, reménytelenséget, téged olvasva a hús leválik a csontról. Jó-jó, de miért csak az az alternatíva, hogy melyik karomon vágjam fel az eret?
Megértem őket.
Azért nem volt mindig így. Egy időben például külföldi, főleg amerikai történeteket kevertem a szövegeimbe, mert azt gondoltam, van értelme elmondani, mitől sikeresek mások. Hittem benne, hogy Magyarország képes lesz élni az ölébe hullott lehetőséggel, fokozatosan európai minőségű országgá válik, és előbb-utóbb, húsz évre saccoltam, végre mindannyian valóban nyugati állampolgárnak tarthatjuk magunkat.
Csakhogy közben eltelt majdnem harminc év, és most vajon hány magyar érzi magát nyugati polgárnak, vagyis egyenlőnek az itt kószáló, gondtalanul eszegető-iszogató skandináv, német, amerikai turistákkal?
Vajon a villamoson, metrón utazó mogorva, szegényesen öltözött, gyorsan irritálható tömeg nyugati polgárrá vált attól, hogy négyévente szavazhat? És az, amelyik az orvosi rendelőben megrohanja az ajtót, amikor kijön az asszisztens, aztán receptet, leletet lobogtatva próbál magának kicsikarni egy kis előnyt, figyelmet, valamit, amit a „rendszer” ezek szerint magától nem ad meg neki?
Én úgy tapasztaltam, hogy a nyugati polgár többnyire bízik a „rendszerben” és a buszon mellette ülőben.
Nem olyan egyszerű "nyugativá" válni, az mindenekelőtt egy érzés, amit pusztán a szabadságjogok nem adnak meg. Az alapja talán az egymáshoz és az államhoz való viszony. Ha azok tele vannak gyanakvással, félelemmel, és nálunk tele vannak, akkor számomra érdektelen, hogy itt is van PayPass.
Akárhogy is, „érfelvágó” pesszimizmusom azzal a felismeréssel párhuzamosan kezdett burjánozni, hogy Magyarországnak csak az egyszerűbb problémát sikerült megoldania: a demokratikus intézményeket ugyan létrehozta, de helyesen és tartósan működtetni nem tudta őket. Hiányoztak hozzá a polgárok: az ingatlanhirdetések „polgári lakásaiban” csak a belmagasság és a stukkók voltak hozzá meg.
Így ma már eszembe se jutna megírni, hogy, mondjuk, annak idején én hogyan, milyen makulátlanul tiszta mechanizmusokon keresztül lettem az amerikai kormány rádiójának, Amerika Hangjának a munkatársa. Vagy azt, hogy holland barátom sem haverság, viszontszívesség, pártkötődés révén nyerte el egy évi 30 millió euróval gazdálkodó amszterdami kulturális intézmény igazgatói állását.
Pedig a „demokratikus folyamatokon” múlik minden, és ahol a társadalom ilyen fair elveken nyugszik, ott magasra nő a dzsídípí – és vele a jó élet meg biztonság.
Vagy ne jöjjek én itt a hollandokkal, akiknek királyuk születésnapján a holland követségeken ki kell osztani a himnuszuk szövegét, hogy mindenki biztosan el tudja énekelni?
Kinek a himnusz, kinek a gdp. Az egyik nép énekel, a másik termel. Döntse el mindenki maga.
De azért nem mindegy, hogy abban az „operettországban” Deutsch Tamás nem lehetne egy olyan sportbirodalom tulajdonosa, mint amit Magyarországon a testvérével közösen elnököl és irányít (MTK), és ott milliárdos is aligha volna, közpénzből pedig, ahogy itt, egész biztosan nem.
Egy országban, ahol a kormányon lévők zsebre dugott kézzel, iszonyatos bűneikbe bele sem izzadva felszámolhatták a demokrácia két alappillérét: a jog uralmát és az elszámoltathatóságot, ahol nap nap után háborítatlanul írathatják saját nevükre az ország egy-egy darabját, ott a magamfajta számára kevés hasznos teendő akad. 
Az amerikai központú Carnegie Endowment Institute for Peace a világ egyik legbefolyásosabb külpolitikai kutatóintézete, 1910 óta igyekszik befolyásolni az USA külpolitikáját, és azóta nyílt már központja Moszkvában, Bejrútban, Pekingben, Új Delhiben és Brüsszelben is. 
Közelednek a 2018-as választások, a Fidesz bár nem most először, de ismételten kimaxolta a kampányretorika bunkóságának a csúcsát. Ma ezzel az összetett kampányüzenettel sikerült bejelentkezniük a Facebookon:
A Fidesz első látásra hatalmas előnnyel bír az ellenzékkel szemben, ám ha a számok mögé nézünk, a kormánypárt mégsem tűnik legyőzhetetlennek 2018 tavaszán. A kormánypárt stabilizálta saját szavazótáborát, mely mintegy kétmillió embert számlál, ám a másik oldalon is van legalább ugyanennyi ember, csak elaprózva, megosztva. Nem is az összefogás hiánya a legnagyobb probléma, hanem annak a mintegy egymillió szavazónak a megszólítása, akiknek elegük van az Orbán-rezsimből, ám nem látnak fantáziát a jelenlegi ellenzékben sem. Ha ezeket az embereket nem tudja bevonzani az ellenzék, akkor jó esetben is csak patthelyzetre kényszerítheti Orbán Viktor kormányát.
Idegenellenességünk jéghideg adatai még dermesztőbbek, ha a túloldalukról nézzük őket. Ha ugyanis a Gallup augusztus végén egy 138 országban végzett felmérés alapján azt állítja, hogy a magyaroknál (pontosítsunk: a Magyarországon élőknél) mindössze két országban, Macedóniában és Montenegróban tapasztaltak nagyobb idegenellenességet, akkor ennek a fordítottja is fenyeget.
Nem állítható, hogy a magyar katolikus püspököknek nincs kapcsolatuk a modernitással. Veres András győri püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke például legutóbb augusztus 20. ürügyén fejtette ki álláspontját a lombikbébiprogrammal kapcsolatban. A morálteológus Veres nem támogatja a programot, és a hívő pároknak sem ajánlja. Pedig a hívek fogyatkozóban vannak, a katolikus egyház a rendszerváltozás óta folyamatosan apad.
Orbán Viktor Erdő Péterrel koccint / MTI Fotó: Soós Lajos
A közvélemény-kutatások szerint nagyon sokan és egyre többen vagyunk, akik kormányváltást szeretnénk, mégsem tudunk közös hangot találni, olyat, amely lényegesen eltér a közélet eldurvulását, az egymásnak feszülést eredményező beszédmódtól. Évekkel ezelőtt belekerültünk egy kerékvágásba, amelyből azzal nem tudtunk kizökkenni, hogy a „Gyurcsány, takarodj!”-ot felváltotta az „Orbán, takarodj!”.
A finn iskolarendszer vagy a reformpedagógiai alternatívák tudnak olyan iskolarendszert csinálni, ahova a gyerekek szeretnek bejárni – mondta Vekerdy Tamás a Hír TV Egyenesen című műsorában.
A közszolgálati médiaszolgáltatás Magyarországon átláthatatlanul működik. A médiatörvény olyan sajátos konstrukciót alakított ki, hogy a valódi pénzköltés felett nincs társadalmi kontroll, a törvény szerint definiált közszolgálati médiaszolgáltató pedig tavaly mindössze 5,5 millió+áfa forintot költött műsorbeszerzésre, illetve gyártásra. Urbán Ágnes összefoglalója.