A narcisztikusság – a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya – ellentmondásos adottság. Az irigységet keltő szépség többnyire az egyenrangú kapcsolatok kialakítására való képtelenséggel párosul. A kizárólag önmagába szerelmes narcisztikus személy boldogtalanságra kárhoztatja magát és csodálóit egyaránt.
Ám az élet zord feltételei és a sokgyerekes családokban való felcseperedés sokáig csak kevesek számára tették lehetővé az efféle viselkedés luxusát. A 20. század azonban alapvető változást hozott. A fizikai kényszereket és az elháríthatatlan kötelességeket felváltotta a kényeztetés, a csábítás és dicséretek kora. (Ch. Lasch: Az önimádat társadalma. 1984.) Egyre több gyermek nőtt fel egykeként: megfosztva a társas kapcsolatok készségének elsajátításától. A szülők igyekeztek megadni csemetéjüknek mindazt - presztízs-javakat, dicséretet és kizárólagos figyelmet – aminek hiányától ők szenvedtek gyermekkorukban. Ezzel – anélkül, hogy tudatában lettek volna – a felnövekvő nemzedéket elindították a narcisztikussá „programozás” útján.
Egyén és nemzet
A kutatások egyértelműen jelezték: a fiatalok öncsodálata és egyedi elbírálás iránti igénye egyre nőtt. A jelenség fokozatosan egyre többek jellemzőjévé vált. A 21. századba átlépve pedig a probléma a fiatalok jelentős részét sújtó személyiségzavarrá nőtt. A kutatások szerint az élethelyzet alapvető változásán túl, döntően a szülői „programozás” felelős a gyermekek narcisztikusságának kialakulásáért. (Brummelman, E. et al. 2015. Origin of narcissism in childern. PNAS.) Azzal, hogy a család nem reálisan értékeli a csemeték teljesítményét, és nem szembesíti őket hibáikkal, azt a benyomást alakítja ki bennük: kudarcaikért nem ők, hanem a környezet a felelős. A gyermek megtanulja, a sikerek hiánya kompenzálható, ha ellenmondást nem tűrően hirdeti: „Ő a legjobb”. Ám az egyedi elbírálás kikövetelésével a sikertelenség mintája rögzül. Az egyénbe egyre mélyebben „beleég” a folyamatos kudarc, és - ezt ellensúlyozandó - mind mélyebben süllyed az öndicséret és önsajnálat mocsarába. Így a gyermekek és a szülők közösen készítik a csapdát, amelyből az egyén képtelen a maga erejéből kikecmeregni.
Ám, miközben a kutatók a tömegessé váló személyiség-zavarok szerteágazó hatásait vizsgálták, váratlanul feltűnt egy - ezzel kapcsolatban levő - különös jelenség: a kollektív narcisztikusság. (de Zavala, A. G. et. al. 2009. Collective narcissism and its social consequences.) A kollektív narcisztikusság kifejezés még a múlt század közepén bukkant fel. A társadalomkutatók – Th. Adorno majd E. Fromm - e fogalom segítségével próbálták leírni azt a társadalmi beállítódást, amely megalapozta a Hitler hatalomra jutását. Értelmezésükben a kollektív narcisztikusság a megrendült csoportidentitás védelméül szolgált. A vesztes világháború és az 1929-es gazdasági válság ugyanis nemcsak a személyiség zavarait idézte elő, de megrendült a korábban önmagát büszke nemzetként szemlélő közösség identitása is. Ebben a helyzetben bukkan elő - a szomorú valóság kompenzálásaként – a kollektív narcisztikusság, amely a nemzet nagyságát és mindenki felett állóságát hirdeti. Ezt fejezte ki a „Deutschland Deutschland über alles…”, de - nem mellékesen - erre utal napjaink terjedő jelszava: „Tegyük nemzetünket az első helyre”.
A kollektív narcisztikusság a saját közösség – vallás, nemzet, birodalom - magas önértékelése és környezete alacsony értékelése közötti ellentmondás feloldására szolgál. A csoport szembesül - egykori sikereinek tükrében sokkoló - kudarcaival és mások őt lebecsülő véleményével. Erre válaszul önmagát felértékeli és a másokkal szembeni felsőbbrendűségét hirdeti.
Egészen ügyes trükkel kelti azt a látszatot Magyarország kormánya, hogy szépen hasít a gazdaságunk. A megrázó kórházi élményeket, a vergődő oktatásügyet megszépítő sportesemények és pörköltfőző versenyek fényében komolyan kell vennünk azt a törvényszerűséget, hogy a korrupció egy bizonyos mérték fölött már szinte pozitív képet alakít ki a politikai elitről a lakosságban.
Lázár János bizonyára erre gondolt néhány héttel ezelőtt, amikor azt mondta, hogy ha ellopnák a pénzt, akkor nem állna ilyen jól a költségvetés mérlege. Csak azt nem tette hozzá, hogy milyen jól állna az államháztartás, ha tényleg igaz lenne az az állítás, hogy a politikusok nem nyúlnak a közöshöz.
Egészen elképesztő bűvésztrükköket lehet tanulni az Orbán-kormánytól, és talán épp ezek a mutatványok tartják ámulatban még mindig azt a mintegy kétmillió magyart, akik támogatásukról biztosítják a Fideszt a közvélemény-kutatások alkalmával. Azt mondta például Selmeczi Gabriella a magánnyugdíj-pénztárak államosításakor, hogy megvédik a nyugdíjakat, holott a fenekére csaptak annak az irdatlan összegnek, amit akkor einstandolt akkoriban a kormány. Azt mondták, hogy megmentik a devizahiteleseket, holott csak a jómódúak jöttek ki jól a kormány bankok ellen vívott háborújából. A kiskorúak védelmére hivatkozva adták oda a trafikokat a családtagjaiknak, haverjaiknak, ám a fiatalok egészsége érdekelte legkevésbé ebben az üzletben a döntéshozókat.
Ismét működhetne az egykor népszerű Nyírvidéki Kisvasút, de az újranyitás helyett inkább az üres felcsúti szerelvények pályáját nyújtják meg.
A Nyírvidéki Kisvasút az egyik legnagyobb forgalmú keskeny nyomközű vasút volt az országban, a 2000-es évek közepén még napi 6 járatpárral, járatonként átlagosan 69, naponta összesen több mint 800 utassal közlekedett. 2009-ben a szocialista kormány átmenetileg leállította. A Fidesz akkoriban erősen sérelmezte a mellékvonalak és a kisvasutak elsorvasztását, az újraindításra is ígéretet tett. Ez a lehetőség a Nyírvidéki Kisvasút esetében többször is fölmerült, a legkonkrétabb elképzelés az volt, hogy a vonal rekonstrukciója után elővárosi vasúttá fejlesztik. 2015 augusztusában, amikor Nyíregyházán hozzákezdtek a vasúti kocsik és a mozdonyok felújításához, a városban mindenki azt gondolta, hogy elérkezett az újraindítás pillanata. A munkálatokban résztvevőkkel ugyanakkor a korabeli sajtótudósítások szerint titoktartási nyilatkozatot íratott alá a MÁV, senkinek sem beszélhettek róla, hogy milyen céllal dolgoznak a régi szerelvényeken - nem véletlenül. Merthogy mára bebizonyosodott: a nyíregyházi szerelvények közlekednek újjávarázsolva Felcsúton. Csak éppen ma tizedakkora forgalmat bonyolítanak, mint korábban a nyíregyházi agglomerációban.
A Nyírvidéki Kisvasút rekonstrukciójáról azóta sincs hír, holott annak volt közvetlen nagyvasúti kapcsolata. A Magyar Közlöny nyomán a Magyar Nemzet viszont arról írt, hogy a kormány költségvetési forrásból 8,5 milliárd forintot fordít kisvasút-fejlesztésre, többek között a felcsúti vonal Bicskéig történő meghosszabbítására a nagyvasúti csatlakozás érdekében.
Mint emlékezetes, Orbán Viktor korábban azt nyilatkozta az utasszámok alapján máig érthetetlen, napi átlagban az ígért ezrekhez képest alig 100 főt szállító, uniós forrásból megvalósult felcsúti beruházásról: „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig”. Elsőként lapunk számolt be róla – még idén februárban –, hogy a kormány állami pénzből tervezi a felcsúti kisvasút továbbépítését. Egy korábbi, még az origo.hu-n megjelent megvalósíthatósági tanulmány szerint a bicskei projektre több mint egymilliárdot szánnak. Ezt kizárólag a magyar adófizetők pénzéből állnák, mert az EU nem kívánja tovább finanszírozni a kudarcos felcsúti vasútprojektet, sőt az Európai Bizottság Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselőjének bejelentése nyomán az eddigi kifizetések indokoltságát is vizsgálja.
Épp a mostani forrásteremtési akció bizonyítja egyébként, hogy ha racionális szempontok szerint döntenének a pénzfelhasználásról, a nyíregyházi kisvasút felélesztése sem lenne megoldhatatlan, a támogatott beruházások közé ugyanis egy leállított dunántúli szárnyvonal újraindítása is bekerül.
Egy ismert amerikai Magyarország-szakértő már majdnem egy évvel ezelőtt arról írt, hogy az Európai Unió bolondot csinál magából, ha nem indítja el egyszerre az uniós alapszerződés hetes cikkelye szerinti eljárást Magyarország és Lengyelország ellen.
Az Európai Bizottság szerdán elküldte konkrét javaslatait a lengyel kormánynak az igazságügyi reformmal kapcsolatban, amely a testület szerint jelenlegi formájában súlyosan veszélyezteti a jogállamiságot Lengyelországban. Ha Varsó figyelmen kívül hagyva ezt tovább halad a jelenlegi úton, akkor az uniós alapszerződés a 7. cikkelye szerinti eljárást indíthatnak ellene - derült ki Frans Timmermans első alelnök bejelentéséből, amelynek kapcsán a politico.eu hírportál felidézett egy korábbi javaslatot.
A 7. cikkelyt akkor alkalmazhatják az EU-tagállamok egyikükkel szemben, ha úgy látják, hogy annak kormánya megsérti az európai alapértékeket, felszámolja a demokratikus intézmények függetlenségét, megsérti a jog uralmának szabályát, uram-bátyám viszonyokat alakít ki a politikai vezetésben. E szabály egyebek mellett megfosztja uniós szavazati jogától az érintett állam vezetőjét. Életbe léptetéséhez az Európai Tanács, azaz a tagországok állam- és kormányfőit tömörítő döntéshozó testület egyhangú szavazatára van szükség.
Látják a történet végét
Az Európai Bizottság már korábban, tavaly ősszel is adott egy olyan határidőt a lengyel kormánynak, amelynek elmulasztás a 7-es cikkely szerinti eljárás megindításával fenyegette Lengyelországot - írta korábbi cikkében Tim Lane Scheppele amerikai jogász professzor, a magyar viszonyok jó ismerője.
Brüsszel akkor az alkotmánybíróság függetlenségének felszámolását kifogásolta, és a szakértő szerint nem volt véletlen, hogy Varsó nem sok hajlandóságot mutatott az európai kérések teljesítésére. Világos miről volt szó: látták a játszma végét. A lengyel vezetés tudta, hogy akkor sem lehet vele szemben érvényesíteni a 7-es cikkelyt, ha ebben széles körű egyetértésre jutnának egymással az uniós tagországok.
Van ugyanis egy ország, Magyarország, amelynek harcias miniszterelnöke többször kijelentette, hogy nem fogja adni szavazatát az egyhangú döntést igénylő lépéshez. Miért vonná vissza vitatott döntéseit a lengyel vezetés, ha gyakorlatilag nem kell tartania annak következményétől? - tette fel a költői kérdést Scheppele.
A McKinsey tanulmánya szerint húsz év múlva (!) a mai emberi munkaidő több mint 50 százaléka, 2050 körül a 80%-a automatizálva lehet a világban -- ami ugyanakkor kétszeresére növeli a termelékenységet. A Nyugatra visszatér az olcsóbb munkaerő miatt keletre vándorolt tőke egy része, elsősorban a komplexebb iparágakban, amelyek felvevőpiaca még mindig inkább itt van. A technológiai változások tőkekoncentrációhoz és a nagyobb vállalatok megerősödéséhez, és a középcégek ritkulásához vezetnek, miközben kinyílik az egyedi ötletekre alapozó, magasan digitalizált kisvállalatok előtti tér.
A munkaerőn belül jobban elválik a kreatív és a viselkedésmanipulációval irányított rész, az utóbbi pedig súlyos etikai kérdéseket fogja felvetni. Erősödni fog a demokrácia feletti korporatív fölény, ami nagyobb gazdasági és politikai térségek kényszerű kialakítását vonja maga után, amelyek egyedül lesznek képesek kielégíteni a válallatokkal szembeni ellensúlyok szerepét.
Amint látszik, az Accenture és mások által megerősített -- nyilván durva, de alapvetően aligha téves -- jövőképben egy szó sem szól az illiberális demokráciákról, és még a nullánál is kevesebb Orbán Viktorról és Európa orbánista megmentéséről. Nem véletlenül. Az utóbbi kampány egy vicc. Magyarországnak csak akkor van esélye ebben a világban, ha ahhoz az erősödő integrációhoz fog tartozni, amelynek egyedül lesz esélye a demokrácia és a tömegek igényeit érvényesíteni a fogyasztók és korporációk által közösen diktált tech változásokkal szemben. Európa föderalizációjának nincsen alternatívája, ha fenn akarjuk tartani az emberi jogok, a politika demokratikus irányítása és a technológiai változások előnyei méltányos elosztásának rendszerét, vagy netán meg akarjuk őrizni az életmódunkban a klasszikus kultúránk hagyatékát.
A "magyar szuverenitást" védelmező fideszes pankráció ismét annak a függetlenségi nacionalizmusnak a nemzetellenes megnyilvánulása (politikai bűnözők ajkán), amely a legnagyobb kárára van az országnak, mióta csak létezik, mert akadályozza a nemzet és a modernizáció szempontjainak egyensúlyi kezelését. A magyar nemzet már most nem képes a fennmaradásra. A munkaereje elvándorol, a megélhetéséhez szükséges tőke (beruházások) nyugati eredetűek, a GDP-je 3-4%-a a nyugati adófizetők adománya, az állama kizsigereli és lerabolja az erőforrásait (korrupció). A magyar nemzet önvédelemre képtelen ebben a komplex hatalmi környezetben, és ez a pozíciója csak romlani fog. A magyar nemzet kapcsán ilyen körülmények között szuverenitásról és önállóságról beszélni, és főleg elhinni ezt, a legveszélyesebb élethazugság, ami Trianon óta pusztított ebben az országban.
Az Orbán-rendszer nemcsak szemben halad a forgalommal -- ahogy mondani szokás -- a történelem országútján, de éppen emiatt a leggyengébb magyar kormány is, a leggyengébben tudja védeni a nemzeti érdeket (hozzáteszem, itt már a "gyenge" is a képességei és akarata szédelgő feldicsérése, hiszen ha valakit véd, az egyedül a saját politikai kasztja). Ez egyszerűen tény, amit éppen azok a szegényebb milliók fognak a leghamarabb érezni a csupasz bőrükön, akik nemzetközi mércével teljesen versenyképtelenek, de egyre inkább Orbán szavazóbázisának nagyobb részét adják -- mert bedőlnek a pofátlan nacionalista demagógiának. Na, ami velük szemben folyik ebben az országban, az bűn.
Kora reggel éhgyomorra olvastam egy szívmelengető hírt arról, hogy a baráti Azerbajdzsán baráti elnöke nagy értékű állami ingyen lakásokkal honorálta az ő seggét nyaldosó újságírók áldozatos munkáját. Az Újságírók napjának csúfolt ünnepségen azt mondta: az újságírók az ő segítői. Diktatúrákban ez már csak ilyen, dehogy van szó megvesztegetésről. Konszolidált autokráciákban ez az élet rendje: az újságíró a regnáló hatalom szekértolója. Pont. Az a dolga neki, hogy a rezsimről örömódákat zengjen, mert akkor van ingyen lakás, tisztes megélhetés, miegyéb.
Mivel ennek semmi köze ahhoz, hogy Magyarországon a sajtó szabadsága és függetlensége viszont – minden ajvékolás dacára – szárnyal, ide is citálom rögtön a tusványosi kiadós hányás egyik csemegének számító darabját:
„Egy erős ország (…) csak akkor lehet erős, ha a sorsát befolyásoló, stratégiai ágazatokban erőteljes többségi nemzeti tulajdon van. Ez 2010 előtt nem így volt Magyarországon, ma azonban azt mondhatjuk, hogy az energiaszektorban, a bankszektorban és a médiaszektorban egyértelmű nemzeti tulajdoni többség van.
(…) A helyzet az, hogy az előttünk álló kampányban nekünk elsősorban a külső erőkkel szemben kell helytállnunk, Soros maffiahálózatával és a brüsszeli bürokratákkal szemben kell állnunk a sarat, meg az általuk működtetett médiával kell megküzdeni a következő kilenc hónapban”.
Ehhez a nyilvánvaló háborúra szólító hörgéshez tegyük hozzá, hogy a Magyar Nemzet több forrásból is úgy értesült: az idei tusnádi beszéd (és különösen eme foszlánya) egy újabb, médiaellenes kampány felvezetője volt. Vagyis értsük úgy, hogy a felvásárolt letarolt fideszes média újabb szintet készül ugrani a kampányban: már nem elégszenek meg a simicskázással, sorosozással, oligarcházással és kollektív fikázással, ősztől az egyes újságírók is célkeresztbe kerülhetnek. Vagyis hatalmas felfedezést tett a lap, miszerint
megpróbálják aláásni a Fidesz belső viszonyait firtató, a gazdasági hátország üzleteit feltáró újságírók tekintélyét.
Hát ha ehhez a megállapításhoz külön forrásokra volt szükség, akkor elég nagy a baj. Pedig egyáltalán nem szeretném most ezredszer is leírni, hogy hát hiszen mióta ugatjuk, hogy ez lesz, mióta láthatóak naponta a jelei annak, hogy a közönséges karaktergyilok, a penetráns személyeskedés, a magánéletekben való turkálás, a hozzátartozók múltjában és jelenében való dagonyázás, az összeesküvés-elméletekbe csomagolt alternatív tények mentén történő meghurcolás mindennapivá válása csak idő kérdése. Mi már ezen túl vagyunk, pedig sem újságírók, sem oligarchák által rángatott ügynökök nem vagyunk.
Kép: Testvéri baráti segítség Varsónak. Át kell menni János Varsóba, aláírni. - Elfogtuk a Fidesz Lengyelországba küldött levelét, amelyet azután küldtek, hogy Andrzej Duda nem írta alá a jogállamiságot felszámoló igazságügyi törvényeket.
Hiába tanítjuk lengyel testvéreinket a 21. századi keresztény-fasiszta állam létrehozására, sok amatőr hibát vétenek. Először is, tudniuk kellene, hogy minden diktatórikus lépést be kell csomagolni a demokrácia látszatába. A demokráciát úgy bontjuk le, mintha az lenne a demokratikus, amit mi építünk.
Trükkösen kell megfogalmazni, hogy ugyanazt jelentse, de mégis olyannak tűnjön, mintha ez jogállami megoldás lenne. El kell rejteni a fontos törvényeket salátatörvények közé, úgy kell megszavazni, mintha nem is arra szavaznánk, hanem egészen másra. Találni kell olyan külföldi példákat, amelyeket kiforgathatunk, és akkor bevethetjük Tömjén Zsolti bombáját, a “nem lehet kettős mércét használni” kezdetű ótvaros dumát.
De mielőtt bármihez kezdenénk, ki kell cserélni minden gyanús és megbízhatatlan embert az Alkotmánybíróságon, be kell biztosítani, hogy az alkotmányellenes és alkotmányon kívüli állapotot egy pártkatonákból álló Alkotmánybíróság szentesítse. De legalább ilyen fontos az is, hogy találjunk egy gerinctelen, végtelenül jellemtelen szar embert elnöknek, aki aláírja a legaljasabb törvénytelenségeket is. Bármit, amit az orra elé tolnak. Mint Áder, aki csak azt nem írja alá, amivel a látszat kedvéért futhatunk egy kört. De ezt is előre megkérdezi.
Nem értik meg a lengyel testvérek, hogy ha ugyanolyan sikeresek akarnak lenni, mint az ő példaképük, a felcsúti csodacsatár, akkor nem kell kiírni az ország határára, hogy fasizmust építünk. Azt építünk, de nem azt mondjuk. A mi szókészletünkben minden az ellenkezőjét jelenti: a megőrzés az lopás, a demokrácia diktatúra, a kereszténység fasizmus. Hát nem olvasnak Orwellt?
Ezen kívül el kell foglalni minden közszolgálati médiumot, a sajtónak azt a részét, ami az emberekhez eljut. A demokrácia híveit kis médiagettókba kell visszaszorítani, hogy a sajtó szabadságának hamis látszata megmaradjon, és ott egymásnak dumálhatnak. A sajtónak egy jelentős részét meg kell tartani látszólag szabadnak, de nekünk kell pénzelni, kézben tartani őket. Át kell mosni az emberek agyát, mielőtt elfoglaljuk az igazságszolgáltatást.
A politikai ellenfeleinket, kritikusainkat jó előre a nemzet ellenségeinek, idegen ügynöknek kell bemutatni, hogy amikor utcára mennek, csak annyit kelljen mondani, hogy az idegen uraik az utcára parancsolták őket a lengyel nemzet ellen, hogy a lengyelek szabadságát és függetlenségét felszámolják. Nincs ott már elég antiszemita sem, hogy a Soros-plakátokat Magyarországról átvegyék és kiragasszák? Akkor mitől keresztények ezek, ha nem utálják a zsidókat? Mi a keresztény identitásuk, ha nem az antiszemitizmus? Még ezt is mondani kell?
Nem tanultak semmit a történelem órákon? Nem hallottak még arról, hogy “oszd meg és uralkodj”? Nem kell mindent elvenni az ellenfelek elől, mert ha nem marad semmijük és más lehetőségük, lázadni fognak. Hagyni kell nekik valamit, hogy tudjanak szedegetni abból, amit mi össze sem szedünk, ezért a lázadásnak legyen alternatívája. Próbáljanak megélni a diktatúrában. Nem nagyon jól, de annyira igen, hogy korruptak és megalkuvók legyenek.
Az értelmiségnek hagyni kell, hogy kicsit pofázhasson, de tudja, hol a határ, a gyereke még mehet külföldre tanulni, neki lehet állása, megmaradhat a tanszéken, pályázhat az EU-nál filléres tanulmányokra, projektekre, azzal elszöszölhet, nem érdekel senkit.
Ti akartok minket kultúrából, humanizmusból vagy ki tudja még miből oktatni? Miközben tétlen nézitek, amint egy férfi egy nőt nyilvánosan megaláz?
Tusványoson a magyar-magyar kulturális színvonal a béka segge alá csúszott, mint mindig ilyentájt. Egy elmebeteg, önimádó és önjelölt messiás Európa megmentéséről és Magyarország felemeléséről szónokolt, a hozzá hasonló értelmi színvonalú, bárgyú magyar nyelvű hallgatóság előtt, miközben egy magyar lányt a hajánál fogva ráncigáltak, a földre tepertek, mert fütyülni mert őfelsége jelenlétében.
A botrány nem fajult – szerencsére – odáig, hogy kezével érintette volna az érinthetetlent, így aztán Orbán Viktor szelleme szabadon szárnyalhatott akkor is, amikor a lányt ismeretlen civil ruhás tahó leteperte, majd hátratekert kézzel elvezette. Végül is nagyon rendes volt, mert – szerintem – a jelenlévőktől nyugodtan hasba is rúghatta, arcul is üthette, akár meg is erőszakolhatta volna. Erdélyi (fél)testvéreim közül senki a védelmére nem kelt volna, mert nekik mindennél nagyobb szentjük van, akit Orbán Viktornak hívnak.
Ó, az ő Orbán Viktorjuk! Nem a mi Viktorunk. Nem az enyém, meg még néhány millió magyaré biztosan nem. Attól még imádhatják őt a Tusványoson csápoló félmeztelen magyarjaink nyugodtan, mert joguk van hozzá. Amihez joguk nincs: a földre teperni és megalázni másokat, akik ugyanazt az Orbánt nem annyira szeretik.
Kedves (fél)testvéreim! Nem azért jöttünk el a sztyeppékről – veletek együtt – a Kárpát medencéig gyalog, hogy itt úgy
viselkedjünk, mintha egy utolsó tahó, hitetlen, barbár és embertelen horda lennétek. Aki, – mint ti -, oly büszke kereszténységére, hogy bánhat bárkivel úgy, ahogy ti bántatok azzal a lánnyal? Ha eddig nem is, akkor, most – csak ezért – kiszerettem belőletek egy kicsinység. És beleszerettem a lányba.
Ti akartok minket oktatni kultúrából, humanizmusból, toleranciából, vagy ki tudja még miből is? Miközben tétlen nézitek, amint egy férfi egy nőt gyalázatosa megaláz? Milyen magyarok, milyen férfiak vagytok ti? Vele mindent lehet, mert nem szereti a ti Orbánotokat? Mert idegen köztetek és más értéket vall? Akkor – mint háborús hagyomány parancsolja ősidők óta – meg lehet gyalázni, csak mert nem közétek való? Mint idegennek, nem jár neki az embernek kijáró tisztelet? (Bár – ráadásul – magyar a lelkem.) Úgy, ahogy nem jár a migránsoknak sem. Mivel ők is más értékeket vallanak és követnek? Drága jó (fél)testvéreim ott Tusványoson! Tahók vagytok.
„Ha a kép, amit itt felvázolok nem ferde, akkor…” - mondta szombati tusványosi beszédében Orbán Viktor. Amin elcsodálkoztunk, mert eddig nem hallottunk a kormányfőtől olyat, ami akár csak retorikai fogásként is kétségbe vonta volna az ő világképének helyességét. A gond pedig éppen a kép ferdeségével van.
Annak a képnek a ferdeségével, amelyet 2009-es kötcsei beszédével kezdődően mind részletesebben kimunkál és a magyar társadalmi-politikai-gazdasági berendezkedés átépítésével valósággá tesz. Hogy a kép mennyire ferde, azt beszédének utolsó, összegző mondata igazolja: „27 éve azt hittük, Európa a jövőnk, most pedig azt érezzük, mi vagyunk Európa jövője”. Amiben egyszerre van benne az a szilárd meggyőződés, hogy ő maga testesíti meg egyedül Magyarország állami és nemzeti létét és az a túlhevült személyes ambíció, amely a nemzeti keretek közül kibuggyanó hitet európaivá tenné.
Ez az ambíció agyaglábakon áll. Nem is csak arra gondolunk itt, hogy a „magyarországi Soros-kérdést” tragikomikus generális európaivá fújja azzal, hogy Európa jövőjéhez egyenesen alapkövetelményként jelöli meg, hogy az Unió nyerje vissza szuverenitását a Soros-birodalommal szemben. Nem is csak arra gondolunk, hogy a magyar kormány által 28 uniós tagállamban végzett, általunk eddig nem ismert és kétkedéssel hírül vett közvélemény-kutatásra hivatkozva kimutatja: az európai emberek 51 százaléka a nemzetállamok erősödését akarja, míg Brüsszelét csak 36. S még csak nem is arra, hogy a civilizációk összecsapásának kissé elnagyolt fukuyamai elméletét interpretálva, azt mondja: a migránsok kultúrája élesen szemben áll az európaival, a kettő kizárja egymást. Annyira, hogy az Unió átszervezésének egyik központi teendője nem csak a határok – a „keresztény bennszülöttek” - megvédése, hanem a migránsok hazatoloncolása lenne. (Élénk taps.) Ha ezt összekötjük azzal, hogy Orbán szerint a szolidaritás nem célja az európai kultúrának, hanem csak eszköze a béke, a szabadság és a biztonság megőrzésének, akkor eljutunk az Európát – az Unióig önmagát marcangoló politikai-gazdasági és zsidó-keresztény kulturális egységként megteremtő felvilágosodás megtagadásáig. Amelynek nem eszköze, hanem alapértéke a szolidaritás. Ezzel ő maga számolja fel kereszténységet, amivel az Uniós politikai inkvizítorokat vádolja. Ők ugyanis a „kevert összetételű jövőért” adják el magukat Soros Györgynek. Mi ez, ha nem az európai szupranacionalizmus, felsőbbrendűség agyrémének meghirdetése?
A kormányfő kérdése: európai marad-e Európa, magyar-e Magyarország, német-e Németország, olasz-e Olaszország. Ki győz: a globalista elit, vagy a hazafias érzelmű – valójában nacionalista, jobboldali - nemzetállami gondolat, amelynek jegyében, korát megelőzve, 2010 óta Orbán is dolgozik.
A kérdés valójában az: melyik nemzetállam, milyen szövetségben, mit tehet a megállíthatatlan gazdasági globalizmus olyan keretek között tartásával, amelyek a közjót szolgálják.
Érdemes-e a múltba visszalökni az Uniót, amint Orbán javasolja, vagy csak előre van jövője? Gyanítjuk, kiabálhatja a sötétedés erdejében a visegrádiak egységét Orbán, az meglehetősen bizonytalan, miközben a tények hétévnyi kormányzásának hazai sikerességét sem bizonyítják. Meglehet Varsó, Prága, Pozsony és Budapest ma egy hangon beszél, de nem biztos, hogy a jövő Uniójának francia-német terveit látván, az uniszónó nem törik meg éppen a hosszú távú nemzeti érdekeken.
A narcisztikusság – a csodáltság igénye és a megdicsőülés vágya – ellentmondásos adottság. Az irigységet keltő szépség többnyire az egyenrangú kapcsolatok kialakítására való képtelenséggel párosul. A kizárólag önmagába szerelmes narcisztikus személy boldogtalanságra kárhoztatja magát és csodálóit egyaránt. 
Egészen ügyes trükkel kelti azt a látszatot Magyarország kormánya, hogy szépen 
Ismét működhetne az egykor népszerű Nyírvidéki Kisvasút, de az újranyitás helyett inkább az üres felcsúti szerelvények pályáját nyújtják meg.
Egy ismert amerikai Magyarország-szakértő már majdnem egy évvel ezelőtt arról írt, hogy az Európai Unió bolondot csinál magából, ha nem indítja el egyszerre az uniós alapszerződés hetes cikkelye szerinti eljárást Magyarország és Lengyelország ellen.
A McKinsey tanulmánya szerint húsz év múlva (!) a mai emberi munkaidő több mint 50 százaléka, 2050 körül a 80%-a automatizálva lehet a világban -- ami ugyanakkor kétszeresére növeli a termelékenységet. A Nyugatra visszatér az olcsóbb munkaerő miatt keletre vándorolt tőke egy része, elsősorban a komplexebb iparágakban, amelyek felvevőpiaca még mindig inkább itt van. A technológiai változások tőkekoncentrációhoz és a nagyobb vállalatok megerősödéséhez, és a középcégek ritkulásához vezetnek, miközben kinyílik az egyedi ötletekre alapozó, magasan digitalizált kisvállalatok előtti tér.
Kora reggel éhgyomorra olvastam egy 
Kép: Testvéri baráti segítség Varsónak. Át kell menni János Varsóba, aláírni. - Elfogtuk a Fidesz Lengyelországba küldött levelét, amelyet azután küldtek, hogy Andrzej Duda nem írta alá a jogállamiságot felszámoló igazságügyi törvényeket.
Ti akartok minket kultúrából, humanizmusból vagy ki tudja még miből oktatni? Miközben tétlen nézitek, amint egy férfi egy nőt nyilvánosan megaláz?
„Ha a kép, amit itt felvázolok nem ferde, akkor…” - mondta szombati tusványosi beszédében Orbán Viktor. Amin elcsodálkoztunk, mert eddig nem hallottunk a kormányfőtől olyat, ami akár csak retorikai fogásként is kétségbe vonta volna az ő világképének helyességét. A gond pedig éppen a kép ferdeségével van.