Átmenetinek ígérték őket, de tartósan velünk maradtak. Konkrét szektorokat céloznak és bizonyos vállalatokat büntetnek. A szelektív törvényalkotás mintapéldái. Vajon mik lehetnek ezek? A válasz pedig az elmúlt négy év gazdaságpolitikája alapján egyértelmű: a különadók. A kormány adópolitikájának "arányos közteherviselést" biztosító csodafegyverei olyannyira beépültek a számokba, hogy a költségvetés és így az állam működése már elképzelhetetlen lenne nélkülük. Összesítésünk szerint - mely már tartalmazza a jövő évi költségvetést átíró módosító javaslat hatásait - 860 milliárd forint (!) körüli bevételt vár 2015-re a különadókból a kormány.
Ennyi az annyi
2010-ben még válságadóként hívta életre a kormány az új, bizonyos szolgáltató szektorokat sújtó adónemeket, hiszen akkor még átmenetinek tervezte a sarcokat. Az idő elteltével azonban változott a helyzet, olyannyira, hogy a válságadók ágazati különadókká alakultak, az adórendszer szerves részévé váltak, és a kormány azóta minden évben meglepett 1-2 szektort egy-egy újabb különleges adóteherrel. Jövőre sem lesz ez másként. Elég csak a dohányipari cégeknek szánt rendkívüli egészségügyi hozzájárulásra, vagy a brutálisan megemelt élelmiszerlánc-felügyeleti díjra gondolni.
Mindezek fényében elérkezettnek láttuk az időt, hogy megvizsgáljuk: a kormány az elmúlt években mennyire épített a különadókból származó bevételre és mennyire függ majd ezektől az adóbevételektől jövőre. Kapóra jött ehhez az Állami Számvevőszék 2015-ös költségvetéssel összefüggő legutóbbi elemzése, melyben a számvevők összegyűjtötték a 2010 óta született szektoriális adókat. Ezeket az adatokat aktualizáltuk az Országgyűlés költségvetési bizottságának legfrissebb (csütörtökön elfogadott), 2015-ös évet érintő módosító javaslatában foglaltakkal.
A számok brutálisak. Idén várhatóan 845 milliárd forintnyi bevétel érkezhet összesen a legkülönbözőbb különadókból, 2015-ben pedig ez az összeg már 855 milliárd forintra hízhat. Hogy érzékelni lehessen:
jövőre szinte ezzel megegyező költségvetési hiányt tervezett be a kormány
az államháztartás (önkormányzatok nélkül számolt) teljes 2015-ös bevételének az 5,2%-ára rúg
a 2015-re tervezett (normál) társasági adóbevétel 341,4 milliárd forintos összegnek a két és félszerese
A fenti táblázatban már látható, hogy ezek a számok már tartalmazzák a Portfolio feltételezését a helyi iparűzési adó alapjának szigorítására vonatkozóan. 2013-tól lépett életbe az ELÁBÉ sávos leírhatóságának szabálya (pótolni hivatott a 2012 után megszűnt kiskereskedelmi különadót), mely szerint az árbevétel növekedésével párhuzamosan a kereskedő/közvetítő cégek egyre kisebb arányban vonhatják le az árbevételből az eladott áruk beszerzési értékét és a közvetített szolgáltatások értékét.
A fiatal Orbán Viktort ismerők szerint a katonaság alatt megélt megaláztatás szinte vadembert faragott belőle az egyetemre. Balhék, fegyelmik, erőszakoskodás, leginkább Simicska Lajossal közösen. Úgy tűnik, azóta sem érti, hogy miért kellene visszafognia a haragját, sértődöttségét, elfojtott kisebbrendűségi komplexusaiból fakadó bosszúszomját.
Talán már tényleg csak egyetlen dolgot ismer: a saját előrejutását segítő kérlelhetetlen és könyörtelen törtetést. Ha nem tenné, összeomlana, depresszióba süllyedne. Áhítozza a konfliktust, hogy valakinek érezze magát, hogy értelmet lásson az életében. Azt hinné az ember, hogy mérhetetlenül cinikus, de nem az, legalábbis nem mérhetetlenül. Lázár János és a volt SZDSZ-es Kóka János, igazán cinikusak. OV automatizmusai, személyiségébe épített és elfojtott indulatai inkább a kétségbeesett, csapongó, minden elvet és értéket tagadó tökéletes önvédelem érdekében az ingatag bandavezéri identitás megtartására irányul. Karakteréből fakadóan képtelen megállni, izgatott, szorongó, kielégíthetetlen. Mint egy kisgyerekek, úgy csal a játékban. Nem fogja föl, hogy a csalással, térképek átrajzolgatásával megszerzett dicsőség hamis. Ez a hamisság azonban rendszerint csak a tudatalattiban jelenik meg: ezért frusztrált, ezért nyughatatlan, ezért vágyik újabb, valósnak ható dicsőségekre, amelyeket időről időre meg is szerez.
OV – hogy jobban fájjon – a sebeit kapargatja és ehhez a politika kiváló terep. Ez ugyanis olyan porondot kínál, ahol folyamatosan ingerelheti, feltépheti a varratokat, ami segít a nem felejtésben, és ami segít az árnyékkaraktere, a vágyott, hősies karaktere szabadságharcában, állandó makacs kitartásában, dulakodásaiban. Ezért provokál, és ellentámad, ha tetszik, vív szabadságharcot: karaktere arra kényszeríti, hogy az elfojtott önhibáztatást hősies opferkultusszal fedje el.
De előbb-utóbb elmar maga mellől mindenkit, és megéri saját rendszerének és karakterének összeomlását. Már most is szembefordul a régi bandatagokkal (a korábban megkérdőjelezhetetlen akaratú, érinthetetlen Simicska Lajossal és az aggodalmaskodva radikális, de még tűrő Kövér Lászlóval) és egyre inkább csak a leghűségesebb csinovnyikokat értékeli, ezért egyre hígabb tudású, igazi tekintélyelvű karakterek veszik körül. Ennek is az ideáltípusa Szijjártó Péter, akinek a miniszteri kinevezése a legtisztább bizonyítéka annak, hogy – ami a kóros bizalmatlanságot illeti – OV feltételezhető paranoiája a régi, jól ismert mintákat követi.
OV kifizeti a „barátait", aztán megpróbál szabadulni tőlük. Legfőbb gyengesége az elfojtott félelemből fakadó folyamatos önigazoló státuszépítés, a türelmetlenség és ebből fakadóan az egyre gyakrabban megjelenő meggondolatlanság. Láthatóan személyisége nem ismeri a csalás szót erkölcsi, csak jogi értelemben, illetve ma már úgy sem, hiszen a jogot úgy alakítja, hogy neki több esélye legyen, hogy legalább magát és – egyébként egyre kétkedőbb – híveit meggyőzze becsületes szándékairól. 2002-ben majdnem belepusztult a vereségbe, de 2006-ra már kiépítette a lengyel mintára a '80-as években már kipróbált hálózati összeroppantó rendszert és megtalálta a harcos, kérlelhetetlen, kompromisszumképtelen ellenzéki vezér bosszúálló szerepét. Talán jobban is élvezte, mint a hatalmat, ezért nem tört meg annyira 2006-ban.
A tudás alapú társadalom helyett, a hatalom érdekében épül ez az egészen borzalmas rémálom, ez az úgynevezett munka alapú társadalom, ami azt jelenti, hogy az alsó rétegeket közmunkára ítélik, és gyakorlatilag éhbérből kell megélniük, miközben a lakosságot megfosztják a továbbtanulás lehetőségétől.
Már az előző ciklusban hozzálátott az Orbán-kormány, most pedig folytatja, hogy elvegyék a magyar gyerekektől és fiataloktól a továbbtanuláshoz való jogot – nyilatkozta a HírArénának dr. Erőss Gábor, a szociológiai tudományok doktora (PhD), a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Párbeszéd Magyarországért (PM) elnökségi tagja. A továbbtanuláshoz való jog megfosztásáról dr. Erőss Gábor kijelentette:
- Ez egy egészen drámai fejlemény! Talán még a netadónál és a NAV-botránynál is nagyobb botrány! Arra számítok egyébként, hogy a következő hetekben és hónapokban ez fogja a legnagyobb figyelmet kapni. Ugyanis bevezették a tandíjat az előző ciklusban, most pedig a gimnáziumi férőhelyeket vágják meg és negyedével csökkentik a középfokú oktatás büdzséjét, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen azok az alsó-középrétegek sem fogják tudni megtaníttatni, még érettségihez juttatni sem fogják tudni a gyerekeiket, akik számára ez az egyetlen kitörési lehetőség.
Dr. Erőss Gábor visszatérően hangsúlyozta, hogy a magasabb iskolai végzettség lényegesen magasabb fizetést jelent. Azt állította, hogy magasabb iskolai végzettséggel – “minden ellenkező híreszteléssel szemben” – könnyebb munkához jutni.
- Tehát ha engedik továbbtanulni a fiatalokat, az mindenkinek jó. Ha nem engedik, az meg mindenkinek rossz – mondta.
A szociológus azt mondta: a fiatalok taníttatása “jó lenne az államnak is!”
- Ez a borzasztó – folytatta -, hogy az állam saját magának is árt, mert aki magasabb végzettséget szerez, az a magasabb fizetéséből többet is adózik. Tehát mindenki jól jár azzal, hogy ha a tudás társadalmát építjük. Ehelyett épül ez az egészen borzalmas rémálom, ez az úgynevezett munka alapú társadalom, ami azt jelenti, hogy az alsó rétegeket közmunkára ítélik, és gyakorlatilag éhbérből kell megélniük; míg korábban a közmunkások a minimálbért megkapták, most már azt sem kapják meg. Nem segítik őket az elhelyezkedésben; statisztikák bizonyítják, hogy a közmunkások 90 %-a később sem tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Tehát nem segítik őket az elhelyezkedésben és ezt a felnövekvő új nemzedéket nem engedik egyszerűen továbbtanulni.
Tehát a szegényeket közmunkás-létre ítélik, a munkásokat pedig arra, hogy minimálbérből éljenek meg, bérrabszolgaként tengessék az életüket és mindezt csak azért, mert úgy érzi az Orbán-rezsim és annak a kiszolgálói, hogy úgy jobban tudnak uralkodni a társadalmon, hogyha megfélemlített és elnyomott bérrabszolgák tömegeiből áll az ország, és nem pedig ahogy Széchenyi mondta, “kiművelt emberfőkből”, mert aki továbbtanul, az megtanulja a kritikai gondolkodást – és végül is a középiskolának, gimnáziumnak és a felsőoktatásnak az is az egyik funkciója, és részben be is tölti, csak részben -, a kritikai gondolkodás pedig veszélyes minden zsarnoki hatalomra. Így az Orbán-féle zsarnoki hatalomra is veszélyes mindenki vagy bárki, aki kétségbe vonhatja az ő igazságukat.
Borzasztóan elegem van abból, hogy ezeknek a tisztelt hölgyeknek, uraknak a vagyonosodása továbbra is problémamentesen eltitkolható a választók elől. Sőt, akkor sincs baj, ha ez nem sikerül. Felháborítónak tartom, hogy ha véletlenül esetleg kiderül, hogy egy hirtelen rövid távú memóriakiesés miatt hiányzik valami a vagyonnyilatkozatból, ha netán fele akkora lakásra emlékszik a szóban forgó, mint amekkorát birtokol, vagy ha simán nem tudja megmondani, pontosan mennyit költött ahhoz képest, amennyit keresett, akkor módosítunk, vagy benyögjük a széleskörű családi / baráti összefogás felbecsülhetetlenségét, és máris minden el van intézve.
Ezeknek az embereknek a példája igazolja, hogy igenis létezik sikeres összefogás, hogy gyakorlatilag ebben az országban a tűz körül végzett kemény munkán kívül a család szeretete viszi elébb a világot. Ebből is látszik, hogy eme igazi kereszténydemokraták számára a család szentsége valóban mindent felülír. Ezért kell vasárnaponként együtt lenni, de ti ezt nem érthetitek. Ti, akiknek legutóbbi családi összefogásából legfeljebb az aktuális havi devizahitel törlesztésére, a gyerek karácsonyra beígért biciklijére, és egy 8 milliós lerobbant szoba-konyhás lakás megvásárlására feljogosító előleg befizetésére telt.
Ebből is látszik, hogy veletek ellentétben ezeknek a felelős kormánytagoknak és vezető politikusoknak - akik nem engedhetik meg maguknak ezt a Rolex órás, Rolling Stones koncertes, úszómedencés urizálást, ami korábban elment - sokkal gondoskodóbb, szeretőbb családjuk van, mint nektek, akik állandóan a pálya széléről pofáztok! Sokat dolgozó szülőkkel, akik pont annyi állami megbízásból gürcöltek, és pont annyi tojást adtak el a piacon, hogy gyermeküknek igenis teljen arra a 170 millás luxusra. Olyan önzetlen igazi barátokkal, akik nem sajnálják kölcsönadni az utolsó 120 milliót sem azért, hogy a haver csemetéje be legyen biztosítva a második lakással is (arra az esetre, ha az elsőt lelakná).
Ha valamikor, most igazán szüksége lenne a kormánynak az éppen szétvert külügyi tárcára. John McCain, amerikai republikánus szenátor, a Fidesz régi szövetségese ugyanis immár nemcsak azzal vádolja Orbánt, hogy egy neofasiszta diktátor, hanem azzal is, hogy a magyar vezetés letért a demokrácia és a jogállamiság útjáról.
Mindeközben a jelenlegi külgazdasági és külügyminiszterünk hatalmas átalakításokba kezdett a tárcájánál. Ezt röviden úgy lehet összefoglalni, hogy a nyugatbarát, atlantista diplomaták helyett (Szijjártó elődjét, Martonyi Jánost is ide lehet sorolni) lojális futsaljátékosok árasztották el a minisztériumot. Csak októberben 107 embert rúgtak ki attól a tálcától, amelynek az a feladata, hogy javítsa a külpolitikai kapcsolatainkat, illetve hogy lehetőleg oltsa a tüzet külföldön egy-egy "értelmezésre szoruló" miniszterelnöki beszéd után.
Január 1-től az európai ügyek, a brüsszeli állandó képviselet irányítása és a diplomaták munkáltatói joga is a Lázár János vezette Miniszterelnökséghez fog kerülni. A külügyi tárca tehát nagyrészt beolvad a vízfejjé vált Miniszterelnökségbe. Szijjártó annyira sikeresen vezeti ugyanis a külügyet, hogy minisztériumánál csupán a külgazdaság marad, a keleti nyitás "sikerein" felbuzdulva. Más feladata nem maradván, az egykor rangos minisztérium romjain magyarázhatja majd, hogy az eddig szövetségesnek hitt republikánusok vádjai "nélkülözik a ténybeli alapokat", vagy a Gyurcsány kottájából játszó demokratáké.
Ha nem lett volna még elég az Amerikából érkező kitiltási botrány, John McCain szenátor kijelentései miatt újabb nagy diplomáciai botránnyal kell megküzdeniük a magyar külügyeseknek. Colleen Bell, leendő magyarországi nagykövet szenátusi megszavazása előtti beszédében ugyanis John McCain amerikai szenátor, aki amellett, hogy felidézte Orbán tusványosi beszédét az illiberális demokráciáról, neofasiszta diktátornak nevezte a magyar miniszterelnököt. Egész pontosan hazánkkal kapcsolatban így fogalmazott:
„Egy nemzet annak a határára került, hogy feladja a szuverenitását egy újfasiszta diktátornak, aki ágyba bújik Vlagyimir Putyinnal.”
Nagyon erős szavak ezek egy olyan amerikai politikustól, aki ráadásul nem is akárki a tengerentúli politikai térben. John McCain, aki harcolt a vietnami háborúban, a 2008-as amerikai elnökválasztáskor a republikánusok elnökjelöltje volt, jelenleg pedig az amerikai külügyi bizottság egyik meghatározó alakja. Korábban a Fidesz szövetségeseként tartották számon a térségben, amit mi sem bizonyíthat jobban, minthogy Orbán Viktor még 2008-ban az amerikai szenátort nemzeti hősnek, igazi karakternek nevezte, 2014 januárjában pedig büszkén pózolt vele.
Hallották, hogy a Financial Times sztárja támogatja Orbánt? Csak mert az érintett még nem.
Szívmelengető jó hírrel köszönt a Magyar Nemzet Online: annyi ármány és rágalom után végre kisütött a nap Magyarország felett. „Egyetért Orbánnal a Financial Times vezető elemzője”, adja hírül a portál, és itt különös jelentősége van a kifejezésnek, miszerint valóban ezt adja el hírként.
Mármost Orbán Viktorral kétségtelenül rengeteget foglalkozik a nyugati sajtó, a legtöbbször nem ért egyet vele, és az ilyen írások híre is eljut hozzánk magyarul. Két fontos különbséget vegyünk észre: ezekről a kritikákról a legritkább esetben a Magyar Nemzetből értesülünk, továbbá ezekben a szövegekben le szokták írni Orbán nevét. Meg mellé különféle kellemetlen jelzőket.
A Financial Times most idézett cikkében viszont nem esik szó Magyarországról, pláne Orbán Viktorról. John Gapper tőle teljesen függetlenül hívja fel a figyelmet a magas energiaárak okozta versenyhátrányra, és például nem ejt szót az állami rezsicsökkentés szükségességéről, sem pedig szakmunkás-társadalmat nem szorgalmaz. Talán azt se tudja, hogy Orbán a világon van, illetve ezt valószínűleg igen, ám lehet, hogy tiltakozna, ha tudná, hogy itthon Orbán támogatójaként tünteti fel a kormánypártlap.
Tény, hogy amit mond, ahhoz hasonlót Orbán Viktor is mondott már, csakhogy ez elmondható John Gapperen kívül Teng Hsziao-Pingről, Gömbös Gyuláról, Andrej Alekszandrovics Zsdanovról, Kim Dzsong Ilről és Jézus Krisztusról is. Ettől még nem lesznek elvtársak. De végül is nem lenne az se meglepő, ha holnap megírná a Nemzet, hogy Jézus Krisztus fideszes.
Ja bocs. Hiszen erre egy egész törpepártot tartunk fenn.
A rezsim megingásának sok jele van, és ennek hű tükre a vele összenőtt médiájának ideges viselkedése. A sunyi kis wannabe ávósgyakornokok kapkodása tizenéve lezárt spangliügyek meg közlekedési balesetek után, aztán a sértett felháborodás, hogy kiröhögik és leköpik őket ezért. A mindennapos duzzogás, amivel a szégyent és a félelmet fedezik.
Egy apró szilánkja a széthullásnak ez a hír is, a magány szülte képzeletbeli barát, aki egy pillanatra egyetértett a mi miniszterelnökünkkel. Átfésülik rendszeresen az egész világsajtót, és gyermeki örömmel csinálnak nagyinterjút, ha legalább egy fanzinban vagy bajor nyugdíjasklubban találnak valakit, aki hajlandó jót mondani a kormányzásukról. De elfogynak ezek is, és akkor ez marad a mélységes magányban: belehallgatni mások beszélgetésébe, és annak örülni, hogy ez az elegáns úr is szereti a focit, tehát mi is olyan elegánsak és komolyak vagyunk, mint ő. És tudunk késsel-villával enni... csak nem akarunk.
Egyedül vagytok, és cikik. A sötétben fütyörésztek. Látjuk, halljuk, és kinevetünk titeket.
L. Simon László szerint jó, ha a politikusok alaposan megszedik magukat, mert így van idejük a közjót szolgálni.Látjuk. Alaposan megszedték magukat, és lám, milyen jó is a közjónak! Elöl-hátul ki van szolgálva. Delfines medencékben lubickázó teremfocisták, feltáratlan termeikben bolyongó, stadionjaik jólfűtött díszpáholyában magányoskodó hamleti alakok aggódnak éjt nappallá téve a közjó felett.
S mert a Közjó olyan kis bohó, hát felkent gyámjai megőrzik a pénzét, óvják, páncélszekrényeikbe zárják; szép szavakat adnak a kis Közjó szájába, s ha vendég jön, a zongorához ültetik, és mindenki az arcára fagyott mosollyal hallgathatja, ahogy a kis Közjó, a szegény, de tisztes rokon hamisan a Szamárindulót pötyögteti.
A Közjó őrei pedig hálatelt szívvel gondolnak magukra, hogy milyen rendesek is ők a kis Közjóval. Ha az államtitkár úr Honolulun nyaral, kicsit ízesebb lesz a szikkadt kenyér a szeretetkonyhákon. Ha a miniszter úr rápillant arany Rolexére, aprónyit felszárad a málló vakolat a szülőszobák falán. Mikor a miniszterelnök úr új stadiont avat, aznap nagyobb karika szójavirsli jut a gyerekmenzákon a csirizes répafőzelékre. Ha Új-Zélandon felcsendül a Getnó a képviselő úr előtt, alig használt cipőt talál a kuka tetején egy borsodi cigánygyerek.
Vagy még ez sem. Mert hát a nyaralások, jacuzzik, Rolexek, stadionok, beruházások, vagyonok és portfóliók ezekből a kenyerekből, szigeteletlen kórtermi falakból, penészes furnérlemezzel befűtő, a füstben megfulladó nyugdíjasokból, az ehetetlen menzakoszt felett öklendező gyerekeinkből, a bokrok alatt életvitelszerűen haldoklókból állnak össze; meg belőlünk, akik még úgy-ahogy a felszínen evickélünk, néha veszünk egy-egy nagyobb lélegzetet, aztán úszunk a víz alatt, amíg bírjuk. Persze ha sokkal több jutna nekünk, ha kevesebbet rabolnának el tőlünk a közjó őrei, akkor mi is könnyebben tartanánk ezt a közjót a szemünk előtt. Így, sajnos, inkább a közrosszat látjuk. De talán csak a karóráinkban van a hiba. Akárcsak azok, mi is rosszul járunk.
L. Simon: Giró-Szász a közjót szolgálja - Közzététel: 2014. dec. 1.
Hol vannak már azok az idők, amikor Orbán Viktor azt ígérte, hogy a Fidesz véget vet a szocialisták "uram-bátyám" típusú kormányzásának, és lezárja azt a korszakot, amelyet csak és kizárólag a hatalmon lévő politikai erő üzleti érdekei mentén alakítottak ki?
A szép választási ígéretek után kormányra kerülve a Fidesz egyre több és több olyan jogszabályt fogadott el (bármiféle kontroll nélkül), amelyek célja mindössze annyi volt, hogy kedvezzen, vagy épp ellenkezőleg nehéz helyzetbe hozzon bizonyos személyeket és/vagy üzleti köröket. Az elmúlt időszakban ez a fajta személyre szabott törvénykezés már olyan méreteket öltött, hogy még követni is nehéz hol tartunk éppen. Szerencsére, mi azért időről időre igyekszünk összeszedni azokat a jogszabályokat, amelyekben ez a leginkább tetten érhető. Most is ezekből válogattunk.
Na de, mik azok a "lexek"?
A II. Orbán-kormány megalakulása óta számos olyan törvényt hozott, amelyek a közbeszédben "lexekként" híresültek el. Közös jellemzőjük, hogy vagy a kormányzati erőkhöz közel álló személyeket/gazdasági szereplőket hozzák előnyös helyzetbe, vagy éppen ellenkezőleg, a nem szívesen látottakat igyekeznek ellehetetleníteni.
A lex RTL Klub 1. és 2.
Miután a Fidesz leporolta tavalyi ötletét a médiaadóról, L. Simon László 2014. június 2-án benyújtotta az országgyűlésnek a reklámadóról szóló törvényjavaslatot. A tavalyi változathoz képest a napenergia működését kevéssé értő államtitkár egy sokkal szigorúbb indítványt terjesztett a T. Ház elé. A 2013-as változat ugyanis a különadó mértékét a felső 10 milliárdos határnál 20 százalékban, most pedig 20 milliárd felett 40 százalékban állapította meg. Ebbe a valóban exkluzív körbe viszont csak az RTL-csoport tartozik bele.
A reklámadó hatására az RTL Klub is bekeményített: híradójukban ismét külön politikai szekcióban számolnak be a kormány mindennapi ténykedéséről, "meglehetősen kritikus” hangnemben. (Jól tették egyébként, a Híradó nézettsége azóta szépen emelkedik, akármit is állít az újabb nemzeti konzultáció levezénylésével megbízott Deutsch Tamás.) A kormányzat sem nézte tétlenül a kereskedelmi csatorna hirtelen feltámadt társadalmi felelősségvállalását: a 40 százalékos különadót egy tollvonással 50-re emelték, ezzel gyakorlatilag beismerve, hogy a törvényt kifejezetten az RTL-csoport ellen szabták át.
A jelek szerint a cég ennyit már nem hajlandó benyelni: az index.hu információi szerint "az RTL-csoport a zászlóshajó RTL Klubon kívül minden más csatornáját, azaz a teljes kábelportfóliót Luxemburgba költözteti, az anyacéghez, ahol a CLT-UFA nevű RTL-cég fennhatósága alatt működik majd tovább."
A lex Mocsai és a harmadik lex Schmitt
Még augusztusban írtunk arról a felsőoktatási törvényhez beadott fideszes módosítóról, amely alapján bizonyos munkakörök esetén már nem szükséges a korábban előírt doktori fokozat.
Az egész Orbán-rezsimet a velejéig áthatja a korrupció, a miniszterelnök az uniós pénzekből való kibekkelésre játszik, a töketlen ellenzék pedig mindeközben verseket olvas és tévéstúdiókban siránkozik. Képes-e az Unió vagy az utca kikényszeríteni a hatalom bukását? Göllner Andrást, a montreali Concordia egyetem politológiaprofesszorát kérdeztük.
Kanadai lakosként hogyan tájékozódik naprakészen a magyarországi eseményekről?
Egyetemi tanárként, társadalomtudósként több mint harminc éve foglalkozom napi szinten Magyarország politikai, gazdasági életével. A rendszerváltás első húsz évét javarészt odahaza töltöttem, személyes kapcsolatban álltam az ország politikai elitjével, többek között Orbán Viktorral is, akinek egy nagyon sikeres kanadai utat szerveztem még 1994-ben. Szakmai kapcsolatokon és az interneten keresztül minden lényeges információ eljut hozzám Magyarországról. Szakmai feladatom, hogy képben legyek.
A Huffington Postnak azt mondta: Magyarország valószínűleg a legkorruptabb ország az EU-ban. Mi alapján jutott erre a következtetésre?
Azt mondtam - és ezt nem csak én mondom, hanem a Transparency International-től kezdve az EU legfrissebb tanulmányáig sokan -, hogy Magyarország a korrupt rezsimek élvonalába tornázta fel magát Orbán Viktor vezetése alatt. Pártoktól független tanulmányok, nemzetközi vizsgálatok egytől egyig azt bizonyítják, hogy az Orbán-kormány ideje alatt nem csökkent, hanem növekedett a korrupció Magyarországon. Nem tudok egyetlen olyan tanulmányról sem, amely ennek ellenkezőjét bizonyítaná hiteles adatokkal.
Hogy látja: miben más a Fidesz-kormány korrupciója más európai országokétól?
Nem csak méretében, de szerkezetében is eltér a magyarországi korrupció az európai államokban is létező „műfajtól". Másutt a korrupcióellenes vizsgálatokat nem hátráltatja a hatalom – Magyarországon ez hétköznapi gyakorlattá vált. Amikor a NAV egykori munkatársa kipakolt, nem az általa gyanúsított személyek, hanem ő maga került az igazságszolgáltatás kereszttüzébe. Többek között ez vezetett oda, hogy a NAV vezetője ma nemkívánatos személy Amerikában. Az intézményesített korrupció legismertebb példája a dohánytermékek árusítására kiírt pályázat bizonyított hamissága. Sokmilliárd forint EU-s támogatást zároltak korrupciógyanú miatt. A kenőpénzek úgy folynak ma odahaza, mint csapból a víz. Ezt mindenki tudja, aki részt vesz a gazdasági életben. A pártfinanszírozási rendszer a magyar politikai korrupció melegágya. A „fülkeforradalom" óta a Fidesz monopolhelyzetben van ott, ahol verseny volt 2010-ig. A magyar korrupció sokkal kiterjedtebb, mélyebben beágyazta magát a hatalom berkeibe, mint Európában. A magyar igazságszolgáltatás az ebihalak után horgászik, a cápákat pedig szabadon hagyja vadászni. Nálunk a hatalom nem abban érdekelt, hogy feltárja és felszámolja a korrupciót, hanem hogy láthatatlanná tegye azt.
Átmenetinek ígérték őket, de tartósan velünk maradtak. Konkrét szektorokat céloznak és bizonyos vállalatokat büntetnek. A szelektív törvényalkotás mintapéldái. Vajon mik lehetnek ezek? A válasz pedig az elmúlt négy év gazdaságpolitikája alapján egyértelmű: a különadók. A kormány adópolitikájának "arányos közteherviselést" biztosító csodafegyverei olyannyira beépültek a számokba, hogy a költségvetés és így az állam működése már elképzelhetetlen lenne nélkülük. Összesítésünk szerint - mely már tartalmazza a jövő évi költségvetést átíró módosító javaslat hatásait - 860 milliárd forint (!) körüli bevételt vár 2015-re a különadókból a kormány.
A fiatal Orbán Viktort ismerők szerint a katonaság alatt megélt megaláztatás szinte vadembert faragott belőle az egyetemre. Balhék, fegyelmik, erőszakoskodás, leginkább Simicska Lajossal közösen. Úgy tűnik, azóta sem érti, hogy miért kellene visszafognia a haragját, sértődöttségét, elfojtott kisebbrendűségi komplexusaiból fakadó bosszúszomját.
A tudás alapú társadalom helyett, a hatalom érdekében épül ez az egészen borzalmas rémálom, ez az úgynevezett munka alapú társadalom, ami azt jelenti, hogy az alsó rétegeket közmunkára ítélik, és gyakorlatilag éhbérből kell megélniük, miközben a lakosságot megfosztják a továbbtanulás lehetőségétől.
Hallották, hogy a Financial Times sztárja támogatja Orbánt? Csak mert az érintett még nem.
L. Simon László szerint jó, ha a politikusok alaposan megszedik magukat, mert így van idejük a közjót szolgálni.Látjuk. Alaposan megszedték magukat, és lám, milyen jó is a közjónak! Elöl-hátul ki van szolgálva. Delfines medencékben lubickázó teremfocisták, feltáratlan termeikben bolyongó, stadionjaik jólfűtött díszpáholyában magányoskodó hamleti alakok aggódnak éjt nappallá téve a közjó felett.
Hol vannak már azok az idők, amikor 
Az egész Orbán-rezsimet a velejéig áthatja a korrupció, a miniszterelnök az uniós pénzekből való kibekkelésre játszik, a töketlen ellenzék pedig mindeközben verseket olvas és tévéstúdiókban siránkozik. Képes-e az Unió vagy az utca kikényszeríteni a hatalom bukását? Göllner Andrást, a montreali Concordia egyetem politológiaprofesszorát kérdeztük.