Dobpergés megint
- Részletek
- Készült: 2020. december 21. hétfő, 15:46
- Találatok: 1977
Ma ismét egyetlen, fénylő csillagunk bejelentésére várunk. Már megint peregnek a dobok, hogy mindjárt elmondja, mit szabad vagy mit nem, mire jutott álmatlanul forgolódva. Áll az idő addig. Nem tudom, kitetszik-e, hogy beléivódik lassan a szolganépekbe a mindenórás várakozás, az állandó dobpergés és harsonaszó, hogy lassan nap nem indul anélkül, ne várnák a bávatagok az ukázt, hogy lehet-e máma segget törölni, ilyenek. Függés van. Szolgaság van. Másképpen: nincsen szabadság. Magam én nem értem az alávetettség mazochista gyönyörét, de lehet benne valami kéj, ha ennyien élni sem tudnak nélküle. 
A kedves vezető tegnap mintegy az adventi ünnepkör lezárásaként és buzgó keresztényi szeretettől áthatva csak annyit mondott pár millió magyarnak: bár dögölnétek meg. Ők a városlakók, akiknek az a bűnük, hogy nem rá szavaztak. Ne égjen a lámpa ott, ne járjon a villanyos, gaz verje fel a térkövek közeit, s úgy általában ne legyen ott semmi, ahol őtet nem szeretik kellőképpen. Amit ugyan hülyén – mert hogyan máshogy is tudná – idézett a Terror Háza avatásakor, miszerint „mint a lámpa, ha lecsavarom, ne élj, mikor nem akarom”. Ezt mondta a kedves vezető a tévelygő választópolgároknak városuk újabb megszívatásával. 
Mint emlékezhetünk, a NER, azon belül is különösen Orbán miniszterügynök elvtárs mindenkit meggyógyít. A sánták eldobják botjaikat, a vakok újra látnak, a süketek hallanak, és a bénának is kerül új gumi a tolószékére. És mindeközben, hogy el ne feledjük, rálicitálva a Názáretire, a vízből nem is bor, hanem házi főzésű kisüsti válik, pláne adómentesen, ahogy szakad rá a magyari népekre a soha meg nem szűnő Kánaán. Csak az nem gyógyul meg, aki nem is akar igazán, mert nem olyan a hozzáállása, nincs meg benne a harci tűz. Az ilyen élhetetlenek meghalnak. Mostanság egyre többen.
Valami történt. Valami iszonyú, valami felemelő vagy köznapi, de valami mégis. Hiszen ma már tizedik napja nem láthatjuk Ceci nénnyét, aki pedig régóta oly kedves része lett életünknek. És nem tudhatjuk, mi van. Olyanok vagyunk, mint a rajzolt reklámban a Red Bulltól betépve szállongó télapó bamba rénszarvasai, akik félve bámulnak az ismeretlenbe magukra hagyatván, és egyikük kérdi: „És mi?”, míg a másik rákontrázik a kétségbe esés iszonyú hangján: „És velünk mi lesz?” – Így vagyunk mi is elhagyva és kétségek közé lökve a jéghideg, végtelen űrben, és kérdezzük, Nyunyó néni hol vagy, Ceci nénnye merre bujkálsz, és esdeklünk érdeklődve. De nem felel rá senki rá a távol, háborúba ájult Neriából.
Sok cég sikeresen áll át arra, hogyan működhet a járvány alatt, és a nyugati vásárlások is segítik a magyar gazdaságot, de vállalatok tömegei már nem bírják a bevételkiesést, az embereknek egyre kevesebb pénzük van a fogyasztásra, bértámogatási program nélkül a munkanélküliség is nőhet, a kormány pedig nem arra költ, amire költenie kellene – olvasható a Kopint-Tárki elemzésében.
Azt hittem, arra ébredek reggel, hogy Tompikát kihajították a Néppártból. Vagy nem hajították, csak a sarokba térdepeltették, esetleg azt mondták neki, ez volt az utolsó, vagy akármi. De nem szólnak a hajnali hírek semmiről. Nem mintha volna valami jelentősége is, hogy Deutsch röpül vagy nem, vele együtt távozik a Fidesz vagy sem, ezek csak olyan gesztusok, ránk nézvést igazi folyományok nélkül. A Néppárt már rég leszerepelt, odahagyta az elveit valamelyik sarkon vagy valamely kuplerájban. Néhányan közülük lázadoznak, de mindig kevesen vannak ahhoz, hogy győzzön a tisztesség. Így van ez mindenütt, általában a gonosz erősebb, többen van, hangosabb és mindig neki több a pénze.
„A magánéletben mindenki azt csinál, amit akar, de ebből nem formálhat politikát.” – Ez a mára adott semjéni tételmondat, illetve ennek toldásai, cifrázásai és más szakrális kurvaságok szenteltvízzel locsolgatva. Semjén, úgy is, mint KDNP elnök, és másrészt pedig, mint miniszterelnök-helyettes, tehát egy bazi nagy kisember, mint porbafingó óriáshangya mutatta meg a feje mélyit tegnap. A Marianna-árkát és még annál is lejjebb. Hallván őt föltettük az obskúrus kérdést, hogy hát hülye ez, és láttuk, tapasztaltuk, az szegény, de egészen. És most in medias res.
Most az a képzet (Vorstellung) telepedett meg miniszterügynök elvtárs léha tudatában, hogy miután nem vágták ki a klubból, mint macskát szarni, immár ő ül annak közepében, és hajlítja a teret meg az időt. Biztonságban érezvén magát pénzügyileg és a ganyéban egyaránt, Sorost felszólította, hogy takarodjon Európából, és azért ez már döfi, emberek. Ez már a pata kivillanása a reverenda alól, illetve a csótány sötétben bujkáló öntudata. Mert ezek szerint miniszterügynök elvtárs egy napon arra ébredett, hogy bogárrá változott. (Mi pediglen majd egyszer almát hajítunk a páncéljába.)
Szijjártó minisztériuma mint munkaadó abban következetes, hogyha már nem engedi a home office-t, legalább bevásárol az alkalmazottaknak, igaz, a képzelete eléggé szegényes. Illetve ajándéka jelzi azt, mit is gondol a Micikékről, Mancikákról és Kiss kartársakról, ugyanazt, mint a nyugdíjasokról a Párt. Zabálj, hallgass, szavazz. Mindenesetre elég mókásan nézhet ki majd, amikor a külügyesek megkapják a krumplijukat, s midőn lejár a hivatali idő, kitódul az utcára mind az összes, hónuk alatt neccben a krumpli, mintha a piacról jönnének nagybevásárlás után.