Nem volt, nem kellett forradalom. A munkásosztály a szövetséges parasztsággal és értelmiséggel közösen önként lemondott a hatalomról és mindazokról az előnyökről, amelyeket egy konszolidált diktatórikus berendezkedés – a társadalmi béke és a hatalom megőrzése érdekében – garantálni tudott számukra. Lemondott a mesterségesen alacsonyan tartott hatósági árakról. A teljes foglalkoztatást, bérezést, nyugdíjat garantáló munkakényszerről. A termelőszövetkezetek és a háztáji biztosította élhető kistelepülésekről. Az ingyenes oktatásról és egészségügyről. A szakszervezeti üdültetésről. A gyermekek nyári napközis táboroztatásáról. Miért? Nem valószínű, hogy a jogállam, a sajtó- és más szabadságjogok utáni vágy miatt kaptak választói bizalmat a frissen alakult vagy újjáalakult piacgazdaságot ígérő pártok az első szabad választásokon. Talán az a téves feltevés motiválhatta az urnákhoz járulókat, hogy különösebb erőfeszítés nélkül, rövid idő alatt sikerül utolérni az osztrákok életszínvonalát?

 

 

Valójában nem csoda történt. A rendszerváltás nem az 1990. március-április hónapjaiban megtartott kétfordulós választás eredménye. A Kádár-korszak utolsó, 1985-ben megválasztott, jórészt az MSZMP által delegált képviselőkből álló parlamentje fogadta el azokat a törvényeket, – köztük az Alkotmány módosítását – amelyek alapján végbement a tervgazdaság felszámolása, az állami vagyon privatizálása, a többpártrendszerre épülő állami berendezkedés létrejötte. A Magyar Népköztársaságot 1989. X. 23-án felváltó Magyar Köztársaságot nem a választók akaratnyilvánítása eredményeképpen kiáltotta ki az ideiglenes köztársasági elnök, Szűrös Mátyás, hanem a regnáló és a feltörekvő politikai erők megegyezése alapján. A hatalomban lévők – a gazdasági kényszer hatására – rájöttek, kifizetődőbb, ha a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva politikai hatalmukat gazdasági hatalomra váltják át. Az állami és szövetkezeti vagyon jó nagy szeletét így megszerezhetik maguknak és leszármazottaiknak. Ez a bajok gyökerének máig ható egyik oka, miután a koncból a politikába újonnan belépőknek alig jutott. Az ország helyzetét máig meghatározó másik tényező: a rendszerváltók a közvagyon volt tulajdonosairól megfeledkeztek. Rábízták őket az általuk összegründolt és működtetett piacgazdaság ordas törvényeire.

 

Az indulás mást ígért. Az ideiglenesnek szánt – egyébként 2012. I. hó 1-ig hatályos – Alkotmány 1989. X. 18-án elfogadott és 1989. X. 23-án hatályba lépő szövege deklarálta: a Magyar Köztársaság független demokratikus jogállam. Kimondta továbbá: amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus elvei egyaránt érvényesülnek. 1990. VI. hó 25-től csak a deklaráció maradt a szövegben. Alkotmányos elvek hiányában, alkotmányos mulasztásra nem vezethető vissza a szegénység felszámolásához szükséges hatékony intézkedések elmaradása, a hátrányos helyzetű települések állapotának továbbromlása, mindezek eredményeképpen a szebb jövőbe vetett hit köddé válása.

 

Némi túlzással, a rendszerváltást követően megválasztott Országgyűlések, valamint az általuk létrehozott kormányok ritkán tudtak saját politikai és gazdasági érdekeiknél messzebbre tekinteni. Így nem születhettek meg, és nem is kaphattak alkotmányos garanciát azok a politikai megállapodások, amelyek meghatározhatták volna az ország fejlődéséhez szükséges, minden párt által elfogadott, a kormányzás során követhető elvek. Elmaradt az alkotmányos berendezkedés megváltoztathatatlan elemeinek rögzítése. Nem kapott védelmet a véleménynyilvánítás, a szólásszabadság joga. Nem történt meg a független sajtó kiépítése. Nem vált az állam elsőrendű kötelezettségévé a szegénység felszámolása, az esélyteremtő intézkedések meghozatala.

 

Miután az Alkotmány helyébe lépő alaptörvény (nem véletlenül kisbetűvel) szövege szerint: Magyarország független, demokratikus jogállam, minden bizonnyal lesz 2050 körül olyan történész, aki az Orbán-korszakot hasonlóan fogja értékelni, mint Romsics Ignác a Horthy-korszakot: korlátozott, autoriter elemeket is tartalmazó polgári parlamentarizmus.

Ez az alaptörvényi deklaráció azonban csak azért több a pusztába kiáltott szónál, mivel papíron rögzítették és az alaptörvény asztalán minden közhivatalban közzétették. A kérdés csupán az, tarthat-e legkevesebb huszonöt évig ez a kurzus? A válasz szomorú. Jók az esélyek rá, ha a választáson kell elzavarni a hatalomban lévőket.

 

 

A 2018. április 8-ai választásokon – az Orbán-rendszer feltétlen hívei közé nem tartózók közül – sokan, nagyon sokan nem kockáztattak semmit. Ennek a magatartásnak két lehetséges formája volt: távol maradni a szavazásról, vagy a hatalom mellett voksolni. Ennek a magatartásnak a félelem mellett több oka is lehetett: a közömbösség, a tájékozatlanság, a reménytelenség. Aktuális kérdés, felróható-e a választónak, ha nem jól értékeli döntésének várható következményeit. A válasz egyértelmű, nem. A választói rövidlátásnak az utódok fejcsóválásán, a költők rosszallásán kívül aligha lehet más következménye egy olyan országban, amelyben az iskolának nem feladata a gondolkodás képességének kifejlesztése, amelyben magyar nyelven hiteles információkhoz még az sem jut hozzá, akinek ez minden vágya, amelyben a szándékosan kárt okozó politikusi döntésekért sem jár semmilyen felelősségrevonás.

 

A kockázatkerülő magatartás a múlt fényében érthető. Van mit veszíteni. Van mit félteni. Szegénynek lenni sosem volt jobb, állítják, érzik, hiszik a legszegényebbek. Hiszen csuran-cseppen mindig valami: közmunka, Erzsébet-utalvány, rezsicsökkentés, ételcsomag. Igaz, a Jó Állam védelme nem több a rabszolga biztonságánál, de kézzel fogható. Erős várunk a szögesdrótkerítés. Lebontását nem teheti kockára senki. A homályos, bizonytalan jövő nem vonzó. A választók nem is állították ki a biankó csekkeket.

 

 

Csak a népakarat segíthet az országon? Kár, hogy a településen működő civil szervezeteket a hatalom tartja el. Kár, hogy az országos civilszervezetek nem politizálnak. Kár, hogy a szakszervezeteknek egyre fogy az amúgy is csekély taglétszáma, befolyása. Egyre csökken – az eddig sem igazán határozott – szándékuk a kormánnyal szembeni fellépésre. Marad az utca! Marad az utca? Vajon tudják-e a cigánysoron élők, hogy a megregulázásukra – a közelmúltban árpádsávos zászló alatt – házaik előtt felvonulók bakancsai e zászlók alatt, együtt meneteltek a városi értelmiség sportcipőivel a parlament elé változásokat követelni, Biztató a jövő, ha a cipők és a bakancsok gazdái kezet nyújtanak egymásnak. Többségbe és hatalomba kerülhetnek. Van ok örülni. Ez az összefogás sok jóval kecsegtet. Erősödhet a közbiztonság. A párthadsereg, a Magyar Gárda rendészeti szerephez juthat. Igaz, elsődleges feladata a cigányság ráncba szedése lehet, de ez csak a rossz cigányokat érinti. Értük meg nem kár. A csendőrség visszaállítása munkahelyeket teremthet a kakastartóknak. Nem mellékesen keményedhet a migránsok elleni fellépés, a muszlimok még turistaként sem léphetnek be az országba. A bakancsok gazdái biztosan nem paktálnak le az Európai Unió Soros vezérelte bürokratáival. Vajon tudják-e a tanyákon élők, hogy a budapesti utcákon rendszeresen hömpölyög a nép? A köztévékből aligha. A külterületi levelesládákat csak a postás tudja kinyitni. Oda idegen üzenetet be nem dob. Számítógépre nem telik, internetkapcsolat nincsen. Házhoz kell menni. Szép feladat. A bakancs vagy a sportcipő viszi a híreket házhoz?

 

Kik segíthetnek? Kik hozhatnak változást? A huszonöt év eléréséig hátralévő idő talán elég ahhoz, hogy a határon túl élő magyarok rájöjjenek, saját érdekükben is, nekik kell megmenteni az őshazát.

 

Cikk: http://drszudi.hu/2018/06/jart-utat-jaratlanert/

 

hirtv.hu /

jog-asz.blog.hu