A kezdet vége
- Részletek
-
Készült: 2021. július 15. csütörtök, 11:36
-
Találatok: 1920
Az mondja az Európai Bizottság, hogy Orbán hazudott. Nem mond vele újat, mégis, azért egy kormányról és annak vezetőjéről ilyen tartalmú közleményt kiadni nem köznapi dolog, nem is fordul elő minden nap. Illetve emlékeim szerint még egyszer sem fordult elő. Ha ma csütörtök van, márpedig az van, akkor a hírek szerint ma kedves hangú felszólító levelet is kap a magyar kormány, hogy vonja vissza a pedofil-homofób törvényt, különben baj lesz. A baj pedig abból áll, hogy – minden külön részletezés helyett – megvonhatják a pénzeket a rezsimtől.
Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a helyreállítási alapra vonatkozó magyar lopási tervekre sem bólintottak rá, akkor a rezsim szemszögéből a baj nagynak mondható, mert működésének alapjai rendülnek meg. Veszélybe kerül a megmaradása, legalábbis jelenlegi kényelmes formájában, mikor is szordínósan elosztogatták egymás közt ezt a pénzt, a magyar GDP fennmaradó részének megtermelését pedig rábízták az autógyárakra, amelyeket adókedvezményekkel, direkt támogatásokkal és a magyar munkaerő rabszolgaként való kiárusításával bírtak maradásra.
Ez is veszélybe kerülhet a globális minimumadó bevezetésével, a bajok tehát Orbán szempontjából nem kicsik. Tán ezért visítozik veszélyes idők eljöveteléről és számolgatja az aranyrudakat ahelyett, hogy kormányozna, amit viszont nem tud, mert soha nem is tudott. Meglovagolta a konjunktúrát, amit azonban az ideológiai háborújával tönkre tett, amit most látunk és tapasztalunk, az az összeomlás csírája. Nem a vég kezdete, hanem a kezdet vége, hogy Churchill szavait használjuk, aki így fogalmazott megjövendölve a nácik eljövendő bukását, akik szintén ideológiai háborút folytattak az egész világ ellen.
És nem – bármennyire is szép idea volna – a nemes eszmék, hanem a velük szemben álló szövetségesek gazdasági ereje győzte le őket végül. Ha Orbán okos lenne, tudná ezt, de nem okos, csak a pofája nagy. Még most is, amikor voltaképp a nyakára helyezték a kést, és csak idő kérdése, hogy mikor kezdik el nyiszatolni, ugyanúgy folytatja a handabandázást, s nem azért, mert ettől eredményt remélhetne, hanem mert mást nem tud. Reménytelenül ostoba, mert habár lehet, hogy elterelő hadművelet volt a pedofiltörvény, de láthatóan túlnőtt önmagán.
Olyan elemi erejű ellenállást váltott ki, vagy csak ez volt az utolsó csepp a pohárban, végül is a történések fényében mindegy, ami észhez téríteni látszik a civilizált világot, és úgy reagálnak rá, ahogy mindig is kellett volna. Mivel látják, hogy szép szóval semmire sem mennek, a pénzt vonják meg, ha úgy vesszük, gazdaságilag törik meg a gonoszt, és máris ott vagyunk megint Churchillnél. Ha még nem is így lesz ideálisan, mint most elmeséltem, de még lehet, úgyhogy a madarak csácsognak és a nap is zavartalanul süt, legalábbis elméletben, mert jól kivehetően Orbán nem tanul.
Illetve lehet, hogy tanulna ő, ha tudna, de kényszerpályán mozog, s ha most engedne a nyomásnak, akkor nem lenne képes az egyatábor szemébe nézni. Ha pedig nem enged, megszűnik a közbeszerzési Kánaán. Ott áll majd Mészáros Lőrinc, a legfőbb magyar tőkés a piacok szorításában és összeroppan a birodalma. Így vagy úgy, de mindenképpen légvár az, amiben Orbán él, és képtelen kikeveredni belőle. Hiába dörgölik a szemébe, hogy hazudott, a NER zavarok nélkül folytatja tovább, mert ez a természete. Ha nem lenne istenkísértés Madách-csal, akkor azt mondanám, a gép forog, az alkotó pihen.
Bármennyire is visszataszító, országunkat tébolyult hőzöngők gyülekezetének beállító, amit Orbán tesz, a saját sírját ássa, s hogy most hülyének és vadembernek néznek vele együtt, az csak nekünk jó, akik ugyanúgy a bukását akarjuk, mint most már az egész civilizált világ. Reményeink pedig nem alaptalanok, ha látjuk, ilyen körülmények közt is miket művel ez az eszement. Kormányhatározatban ítéli el a nyugati bírálatokat, ami, ha nem lenne röhejes, elképesztően lehangolónak volna mondható, és voltaképp az is. A valóságtól való elszakadás legutolsó bizonyítéka ugyanis.
Mert mire is vélhetnők azt a dokumentumot, amely ebben a helyzetben így fogalmaz a bírálatokról és a bírálókról: „hangneme és azok az állítások, amelyeket megfogalmaztak, rég letűntnek hitt korok gyarmatosító beidegződéseit és magukat felsőbbrendűnek tartó szereplők minden tiszteletet nélkülöző hatalmi megnyilatkozásait idézik”. És ezen túl: „A kommunistáknak sem engedtük ezt meg, nem engedjük hát, hogy a liberális demokrácia önjelölt apostolai a magyar szülők helyett neveljék a gyermekeket.” Azt hiszem, több kérdés nincs, és a jelek szerint már az Uniónak sincs.
Ma megjön a levél, miszerint vagy abbahagyod, vagy nem kapsz pénzt. Ennél világosabban beszélni ezekkel nem lehet. Mégis, ami szemszögünkből ebben a történetben aggasztó mégis, az az Unió közismert lomhasága, hogy amíg a fenyegetésből valóság lesz, addig egy újabb választást csal össze magának. Úgyhogy a derengések ellenére mégis ott vagyunk, mint akár négy éve is, hogy a sorsunkat nekünk kell a kezünkbe vennünk, más megoldás nincsen. Vigasztaljon azonban az a tudat, hogy most már azért nem vagyunk teljesen egyedül, s alkalmasint, egyszer majd a pénzcsap is zárul. Akkor jön el a mi időnk.
Kapcsolódó cikkeink:
A hazugság ára / Készült: 2021.07.13
Ha jól emlékszem, Füst Milán esztétikájában (Látomás és indulat a művészetben) olvashatni a fikciós irodalom alapvetését, miszerint a szerző bármit és bármekkorát hazudhat, egy dologra kell ügyelnie, hogy ezt következetesen tegye. Ha konzekvensen viszi végig a hazugságot, ügyel a részletekre, s ez irányú figyelme nem lankad, akkor a hazugság (mű) nem szenved csorbát és révbe ér. Ámde – hívja fel a figyelmet Milán bácsi – ha csak egy csöppnyi rés keletkezik a hazugság épületében, ha csak egy apró hibát vét, ha csak egy kicsit, a legapróbb részletben is megbomlik a hazugság szövete, és kiviláglik a turpisság, akkor az egész épület omlik össze, és mindennek vége.
