Hírek

Lakner Zoltán: Kivándorló­ország

kerites-hat6Szakmányban leplezi le az összeesküvéseket Orbán Viktor. Jobban mondva, valójában mindig ugyanazt az összeesküvést tárja fel: a kötelező betelepítés fondorlatát. A folyton konspirációt orrontó politikus – gyakran csak megjátszott – küldetéstudata pontosan illik egy tekintélyelvű vezető jellemrajzába.

Nem mintha nem volna valódi és komoly a menekültválság, ám ami Európában ennek kapcsán zajlik, az nem konspiráció, hanem egy súlyos politikai vita nagy erejű társadalmi és gazdasági mozgásokról és következményeik lehetséges kezeléséről. Sokféle érdek ütközik egymással, megdöbbentő helyzetek alakulnak ki, amelyek megrázzák a közvéleményt, mindez mégsem jelenti azt, hogy a „tudjukkik” kiszámított módon irányítanák az eseményeket.
 
Amikor egy politikus ilyen fajta végső irányítói szerepet lát bele valamelyik ellenfelébe, akkor valójában magának követel akkora hatalmat, hogy a démonikus erejű ellenféllel megküzdhessen. Orbán folyton arra hivatkozik, hogy egy üzletember vagy a civil szervezetek nem rendelkeznek választói felhatalmazással – és persze azzal tényleg nem, hiszen ők nem pártpolitikusok, nem lehet szavazni rájuk –, ám amikor kétségbe vonja a jogukat arra, hogy a társadalmi folyamatokat alakítsák, akkor valójában azt vallja meg: szíve szerint lemetszené a nyilvánosság neki nem tetsző hajtásait.
 
A legújabb összeesküvés-elméleti formula a „Soros-terv”; vélhetően egy nyári agitprop brainstorming eredménye, ugyanis júliusban lépett vele fideszes politikus először a nyilvánosság elé. Ám azt, mennyire nincs új még a narancssárga nap alatt sem, jelzi, hogy Orbán majdnem két évvel ezelőtt már jó alaposan leleplezett egy „akciótervet”: az európai baloldal és a nemzetközi „nagypénzek” mozgatóinak „beszállítási terve” a világtársadalom és a világpolgárok kozmopolita közösségének koncepcióján alapult a kétségkívül olvasott miniszterelnök szerint. E kifejezésekből az ínyencek ráismerhettek Jürgen Habermas német filozófus és szociológus évekkel korábban megjelent, magyarul is kiadott és a szerző által Budapesten is bemutatott kis könyvecskéjére, ami valóban szólt a világtársadalomról, ám a lényege egyebek mellett éppen az volt, miként lehetne ezt a nemzetállamokkal valamiképp összehangolni. Szóval ha Orbán – vagy a környezetében bárki – valóban olvasta a könyvet, szándékosan tévedett, amikor értelmezte. Igaz, a nemzetek Európájának önjelölt élharcosa számára még annyi kozmopolitizmus is sok, amennyit Habermas tényleg leírt.
 
Sok nemzeti konzultációs kérdőív lefolyt azóta a Dunán. A legutóbbi konzultáció nem is olyan régen, június végén zárult le, lepődjünk meg, egy Orbán-beszéddel, amelyben a miniszterelnök a civileket és Sorost egyazon „maffiahálózat” részeként állította be. Itt hangzott el a másnap máris plakátra ugró mondat: Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén! Csakhogy hajszál került a feketelevesbe: a magyar kormány elvesztette a saját maga által kezdeményezett kvótapert. Az ítélet közeledtével a magyar illetékesek egyre zaklatottabban adtak hangot szörnyű gyanújuknak, hogy Soros keze betette a lábát az Európai Bíróságra. A kudarc demoralizáló – lenne, ha nem tudnánk, hogy bármely Fidesz-vereség kihozható „politikailag érvényesre”. Az új nemzeti konzultáció célja lényegében az, hogy a kormánypárt a híveivel leszavaztassa a bíróság ítéletét. Soros tervez, Orbán végez.
 
Miután ezzel alaposan túljárunk az imperialisták eszén – nem lennék most a helyükben –, újabb lépést teszünk az áhított cél felé, hogy, úgymond, ne legyünk bevándorlóország. Bár a magyar kormány minden erejét bevetette azért, nehogy el kelljen bírálnia 1294 ember menekültkérelmét, és most arra vár, hogy értelmezése szerint lejárjon az erre vonatkozó határidő, valójában két másik csodafegyvernek van döntő hatása a bevándorlás elleni küzdelemben. 168ora_logo
 
Az egyik a magyar menekültpolitika gyakran jogsértő és embertelen volta, az elrettentés, vagyis a rossz bánásmód messzire vitt híre, az irgalom helyett érvényesülő állami részvétlenség, keresztényietlenség és kegyetlenség. A távoltartás másik eszköze az ország egyenlőtlenségek által széthasogatott belső állapota. Mindenki megnyugodhat, nem leszünk bevándorlóország, mert ez egy kivándorlóország. Bár Orbán nem olyan régen Magyarországra menekülő franciákat és hollandokat vizionált, egyelőre az a helyzet, hogy nem csak más földrészekről, hanem például Magyarországról is inkább Nyugatra tartanak a jobb életben – nagyon eltérő háttérrel rendelkező – reménykedők.
 
Amikor pedig Orbán a bevándorláshoz való hozzáállás szerint osztja két részre Európát, akkor elhallgatja, hogy a fejlettség mértéke, az uniós pénzek felhasználásának hatásossága, az oktatás nívója vagy éppen az euróövezethez tartozás alapján egészen másféle módon lehetne csoportosítani az EU tagállamait, mint ahogy ő teszi. Amíg a kormányfő az erős visegrádi csoportról és a német választás után békülékennyé váló Merkelről fantáziál – már tudjuk, azt is benézte, Trumptól mire számíthat –, addig Magyarország végképp Európa szélére sodródik. Ahol aztán nem végvár lesz, hanem skanzen.