Hírek

Lengyel László: Augsburg felé lovagol a magyar

Részletek: Készült: 2013. december 22. vasárnap, 10:57
Print; Találatok: 1399

„Ahhoz, hogy egy nemzet sokat nyomjon a latban, átlagának kell jónak lennie. Amit civilizációnak vagy egyszerűen társadalomnak neveznek, nem egyéb, mint az azt alkotó középszerű emberek kiváló minősége” – írja Émile Cioran.

A nyolcvanas évek közepétől emelkedő magyar civilizációban jó minőségűek voltak a kisemberek. Tudták, mi a minőség. Értették, hogy Magyarország hol van. Elhelyezték magukat saját világukon kívül is. Képesek voltak magukra kívülről nézni. Klubok és körök tucatjaiban járva, százakkal, ezrekkel találkozva, mindig azzal az érzéssel mentem haza: mennyi-mennyi jó arc, éledő gondolat, friss rátekintés. Ha fönt nem értenek, itt érteni fognak. Ha fönt nem hajlandók és képesek gondolkodni, itt latra vetik majd, mit miért és hogyan tegyenek. Nem elitje, tömege miatt volt jó magyarnak lenni.

A nyolcvanas évek kádárista hatalmi, ellenzéki, jozefinista reformeri és kritikai értelmiségi kultúrái válságba jutottak, amikor a rendszer megroppant. Új, mindenekelőtt tárgyaló és építő civilizációra volt szükség. Antall József a tárgyaló, megegyező és intézményépítő, labanc és hatvanhetes politikai kultúrát hozta be/vissza, nemcsak a kuruc és negyvennyolcas MDF-be, de az egész magyar politikai kultúrába.

Ha életét úgy fogta fel, mint a szabadságharc után falujába passzív rezisztenciába szorult politizáló nemesét, akkor 1989-et, az 1867-hez hasonlóan, olyan történelmi lehetőségnek érezte, amikor a nemzetközi csillagzat alatt megadatik az esély a kiegyezésre.

Amit fölélesztett, az a királyi Magyarország századok óta meglévő jogias tárgyalási kultúrája. Jó tárgyaló volt az Ellenzéki és a Nemzeti Kerekasztalnál, az MDF–SZDSZ-paktumnál. Jól nyitott az alkotmányos intézmények – Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, legfőbb ügyész, Állami Számvevőszék, Magyar Nemzeti Bank, Magyar Televízió, Magyar Rádió – autonómiájának elismerésében és az euroatlanti intézmények – NATO, EU, OECD –, illetve a visegrádi országok felé. Kiszámítható és egyértelmű kapcsolatot épített ki a határon túli magyar pártokkal.

Miért nem jött ki mindebből megfelelő válságkezelés és konszolidációs megállapodás? Antall tragédiája: értelme elfogadta, sőt nagyra becsülte az autonóm intézményeket és személyiségeket, de érzelmileg nem bírta elviselni őket. Ha egy autonóm intézmény vagy személy vele szemben is autonóm maradt, ellenségnek és árulónak tekintette.

Utódai közül Horn szükséges rossznak tekintette az autonómiát, Gyurcsány és Orbán egyetlen autonómiát ismert és ismer el, a magáét. Antall képes és alkalmas volt a politikai megállapodásra és intézményépítésre, de képtelen a társadalmi és gazdasági megállapodásokra. Ez egyszerre volt egyéni hibája és az egész politikai elitet jellemző rendszerhiba: tudatosan vagy tudattalan mindenki félretolta a rendszerváltás nagy politikai megegyezései elől a társadalmi és gazdasági konfliktusokat és lehetséges megoldásukat. Nem csak Antall nem egyezkedett nagy társadalmi csoportokkal, nem alakította az ipari kapcsolatok rendszerét, nem csak Antallnak volt idegen az egyezkedés a hazai és nemzetközi gazdasági szereplőkkel, és nem csak ő hanyagolta el a vállalkozókkal, a szakmákkal a párbeszédet...

Teljes cikk: http://nol.hu/lap/hetvege/20131221-augsburg_fele_lovagol_a_magyar