Hírek
Fel, Berlinre!
- Részletek
- Készült: 2023. március 29. szerda, 11:37
- Találatok: 1512
„Indul az európai hadjárat. Fel, Berlinre!” – ezt üzente a hülyéinek Orbán nagyvezír, midőn felöltötte egyenruháját, a szurkolói sálat, és a stadionba indult meccsnézőbe. Minden további előtt eszünkbe ötlik erről a harcias kiskakas pózról maga Svejk, aki – mint emlékezhetünk – Müllernével toligáltatta magát a flaszteren a tolókocsijában, és mankójával hadonászva ordibált, miszerint „Fel, Belgrádra”. A Svejk, mint regény egyébként a világirodalom azon remeke, amelyik a legröhejesebb és leglehangolóbb egyszerre, ahogyan tükröt tart a széthulló K&K birodalom elé, megmutatva annak pitiánerségét. Mintha magunkat néznénk a NER-ben.
Sorolni lehetne a párhuzamokat, ami arra lenne alkalmas, hogy Orbánt, a rendszerét, annak mindenféle felfújt hólyag jellegű aljasságával Svejk szemüvegén keresztül mutassuk be. De sajnálatos módon nem vagyunk egy Hasek, csak szeretnénk, ám érzéseink és meglátásaink, legalábbis azok világosságát tekintve hasonlatosak vagy majdnem ugyanazok, ezért is röhögünk sírva azon az Orbánon, aki megrekedt az időben, vagy épp vissza is fordult valami régen volt világ felé, amelyben hősnek képzeli magát, aki a futballcsapatán keresztül vívja kisded harcait, mert más eszköze már nem maradt egyáltalán. 
Orbán a meccsre induló sáljával olyan egyedül van a világban, amennyire csak Brüsszelben szokott a partvonalra kerülni, ahogyan a többiek diskurálnak egymással, akárha emberek, ő pedig a körön kívül duzzog magában, és forralja a pitiáner bosszúit. Másfelől és éppen ezért erősen röhejes is az évtizede zajló, az egész Univerzum ellen vívott háborújával, azzal, ahogyan mindig harcba indul, és mindig győzelmet jelent a vereségei után, ami megvallva elég frusztráló lehet. Nem véletlenül szomjazza az aranylábúak győzelmét mindig annyira, mert ilyenkor érzi azt, hogy igazán győzött. Ez az ő magyar fajú diadala a libsik fölött.
Nem véletlen, hogy milyen gúnyos kéjjel visított a sajtója annak idején az angolok kétszeri legyőzéséről, azoknak az angoloknak a sárba taposásáról, akik nem átallanak a meccsek előtt a gyöpön térdepelni. Az ilyen győzelmek Orbán – és a hülyéi számára – a saját kulturális és politikai felsőbbrendűségük bizonyítékai, és észre sem veszik, hogy ezzel a diktatúrák azon folyójába lépnek bele, amelyek a sportsikerekkel akarják megmutatni rendszerük életrevalóbbságát, és éppen azért, mert másban nem igazán tudják, és ezért is ér meg minden pénzt nekik. Ez voltaképp önigazolás, ami valahol szánalmas.
Vagy mégsem egészen az, hiszen a szánalom, mint olyan némi sajnálatot tételez, ilyen viszont mibennünk irányukban nincs, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik, hogy másban sem. Orbán és rendszere ma már a világban, legalábbis annak jobbik felében megvetést és lenézést hív elő, és ezt, ezeket erősíti az is, ahogy egyre vadabbul követelik maguknak azt a tiszteletet, amit azért nem kapnak meg, mert nem érdemelték ki. Orbán ma már abba a debil állapotba került, ahol az a tripje, hogy a futballistái az ő harcát vívják, általuk a rendszere győz – ha győz – az életképtelennek képzelt nyugati demokráciák fölött, ami szintén mély meggyőződése.
S ha a Svejk jutott eszünkbe, az nemcsak azért van, mert olyan nagyon hajaz egymásra a „Fel, Belgrádra” és a „Fel, Berlinre” kiabálás és kavarás, hanem az is, hogy mindkettő olyan világot mutat be nekünk, amely fölött eljárt az idő. De míg a Svejk idejében a K&K haldoklása beleillett a történelem sodrába, Orbáné abból már rég kiesett, és valami téren és időn kívül lebegő őskori kövületként áll előttünk, és áll Európa előtt is, amelyből már csak ez a röhejes harciasság látszik, mert minden más kiveszett belőle egészen és véglegesen.
Tíz évvel ezelőtt, amikor a futballőrületét rászabadította erre az országra, még azt hihettük – és akkor tán úgy is volt -, hogy az ifjúkori elvetélt álmait szeretné hatalmi szóval beteljesíteni, mára azonban ez egészen más gyökereket mutat. Az álmok nem váltak valóra, a lehangoló azonban az a történetben, hogy tovább fejlődve a futball, mint a nemzeti önmegvalósítás hovatovább egyetlen terepe maradt meg. Már nem sport, nem politika, és nem is vallás vagy tudomány, mint régebben szintén Orbán kifejtette, hanem a felsőbbrendűség bizonyításának eszköze. Csak az a baj vele, hogy a pályán elszenvedett vereségek csorbát ejtenek ezen. Ördögi kör ez.