Hírek
Ahogyan mállik szét az arcuk
- Részletek
- Készült: 2020. augusztus 18. kedd, 19:22
- Találatok: 1417
Egyszer eljön az a pont, amikor a szervilizmus föloldja az egót. Ekkor megszűnik a gondolat, folyóssá, illetve gyurmaszerűvé válik az alattvalói orca, amely mindig olyan ábrát mutat, amit a gazda elvár, így végül semmifélét sem. Végül is, Nagy Ferenc is megmondta a pöttyös nyakkendőjében, hogy mindig a hatalom rendeli a nótát, neki mindegy, ha jól megfizetik. Balázs Péter színiripacs direktor is imára kulcsolta a kezét, szemei fennakadtak, úgy fuvolázta, hogy ennek oly jó része lenni.
Mindez a megideologizált életösztön. Valószínűleg minőségében semmivel sem különb akármely lárva élni akarásánál, s ahogy Nagy Ferenc elgyötört arcára nézünk, mindjárt megértünk mindent. Előttünk áll a féregszerű lét. Innentől Nagy Ferencet és lárvatársait nem vetjük meg, nem gyűlöljük, mert ezek élénk érzelmi kötődések, hanem szenvtelenül vizsgáljuk a létformát – tudós, ha néz üvegedénybe –, bár már ismerjük alaposan évezredek óta. Ez a homo servilicus, szemben a homo moralis-szal.
Ilyen szervilis a házmester sunyi képe, ami megegyezik Németh Szilárdéval, de ő meg a sarki kocsmárosra hajaz, aki ugyanaz, mint a nála szlopáló népek. Ezt a típust írta le úgy Kafka A kastélyban, hogy egyforma lapos fejük volt az embereknek. Kafka ideje az elidegenedés első időszaka volt, amikor hirtelen kitágult a világ, és választ kellett keresni az ismeretlenekre. Ez a tömegtársadalmak kitermelődésének időszaka, amikor nyüszített az alattvaló, mert Isten meghalt és magára hagyta az embereket.
Ebben a sivatagban az egydimenziós ember a karizmatikus vezetőtől remélte, hogy utat mutat a fenyegető világban. Háborúktól, diktatúráktól gyötörten, vértől és haláltól megvilágosodva aztán mutatkozott esély kinőni ezt, és akadt is, ahol sikerült, volt, ahol nem. Ilyen utóbbi hely kies hazánk is, amelyben képtelen fölnőni egy olyan generáció, amely önálló gondolatra alkalmas. Ha van ilyen tagja, azt kiközösíti a fasizmus és kommunizmus jegyében, megöli vagy elhallgattatja, éhhalálra ítéli vagy megveszi kilóra. 
Van egy pont azonban gondolatban, amikor dönteni kell, ha nem is Shakespeare-i értelemben és mélységben, hogy gazember lesz-e az ember, de végeredményben erről. Okozhat ez álmatlan éjszakákat, ha valakiben megvan a lelkiismeret rongyos cafatja, vagy mehet röhögve is, a végeredmény ugyanaz lesz, egy arc nélküli ember, a dróton rángatott bábu. Nagy Ferenc, Balázs Péter ilyen, és az ember elborzadva nézi, miként nő ez a tömeg, amikor emberek önként és dalolva tűzik e mellükre a cetlit: hülye vagyok.
Szebeni István, amikor véletlenül elkáromkodta magát a tévében, s emiatt utcára került, még szimpatikusnak volt mondható, mert az ember jóindulattal fordul a szerencsétlenek felé. Ezért nem rúg bele a koldusba, és ezért eteti a kacsákat a tóban. Szebeni akkor kezdett veszíteni kacsaszerű varázsából, amikor telesírta a sajtót, hogy nincs mit ennie. Aztán elment a TV2-be, és ezzel kijelölte a helyét a palettán, a Nagy Ferencek között, akiktől a gazda rendeli a nótát, egy húszezrest a vonójába tűzve.
Az ilyet, ha nem is jóindulattal, de megértéssel szemléli az ember, mert ismeri az életösztönöket. Van egy pont azonban, amit nem kötelező átlépni, ám, ha mégis megteszi az organizmus, onnantól nem elnézéssel szemlélhető – bár ótvar – alak, hanem tevőleges bűnös. Szebeni tegnap átlépte ezt a pontot a szivárványos zászlós ügy kapcsán, amely már kezd túlnőni önmagán, ebből megint ilyen kokárda lesz, hogy ki velünk, ki meg ellenünk. Most az a cezúra, hogy ki szaggatja azt a nyüves zászlót.
Aki ezt megteszi szóval vagy tettel, igazmagyar lesz, mindenki más család-, és nemzetellenes féreg. Szebeni tegnap hitet tett a gonosz mellett, bár senki nem kényszerítette rá. Közzé tette gondolatnak képzelt szavait a Facebookon, amit teljes terjedelmében nem citálnék. Magyarozott, családozott, melegezett, és összevont szemöldökű képet mellékelt hozzá, ahogyan aggódik a nemzet lelkéért, amit egy szivárványos zászló fenyeget. Nem hiszem, hogy kérték erre, vagy parancsba kapta a gyalázatot.
Önként és dalolva adott fel mindent abból, ami valaha Szebeni István volt, mert szereti a rántott csirkét, és jól akar élni. Lapos fejű lett, zsákruhás tömeg, s mint ilyen, nem Szebeni Istvánként, hanem jelenségként érdekes, mert a szolgalélek archetípusát mintázza, amely organizmusnak a hatalom köszönheti létezését. Elvesztette a szavait, és el az arcát, mert vagy gyenge volt vagy jellemtelen, de inkább valószínűleg mindkettő. Jól élni pillanatnyilag így lehet, viszont egyszer szembe fog jönni egy tükör.