Óriás leszel
- Részletek
-
Készült: 2020. május 30. szombat, 16:27
-
Találatok: 1904
Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”
Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.
Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.
Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod.
Vicaversa, kölcsönkenyér visszajár, de leginkább J. A. testvér két hexameterje az, mi zsinórmérték, vagyis: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” – Ez a bús magyar sorsom nekem is, de, hogy ne ragozzuk szét ezt az egészet, engemet egyáltalán nem érdekel, kinek milyen érzékenységei és tiszteletei vannak a kedves vezető kapcsán és okán, magam ilyen késztetést és ilyen irgalmat nem ismerek, egészen pontosan azért, mert elvesztette az erre való jogait. Eljátszotta, mint Vadimir és Estragon, amíg Godot-ra vártak.
Hogy a taknyos, suttyó kedves vezető kapott egy maflást a rövidgatyájában, abból az lett, hogy ludasabb lett magánál a Ludas Mátyásnál is, és egyfolytában veri vissza nem is háromszor, hanem permanensen az egész nyüves világon. Hogy ezt így tisztába tettük, megláttuk a mélyben a permanens verekedés okát és indokát, azt sem árt tisztázni, hogy ez a jelenség, amit ez a kijelentés mutat nekünk, nem egyéb, mint a narcisztikus diktátor egyedfejlődése, amely megegyezik akármely más hasonszőrű társa megőrülésével, mikor is elkezdi növelni önmagát, fújja föl az egóját, mint a lufit mintegy.
A kedves vezetőnek kis, libafostos, örök vesztes ország jutott, ezt kár is volna tagadni, még a forró honszeretet sem alakíthatja úgy a gondolatot, hogy ezen a vidéken valaha is lett volna akármi nagyság. Alávetettség, kiszolgáltatottság, rossz lóra tevés inkább, kicsi az ország, savanyú is, de az övé. Hogy mekkora viszont, az nézőpont és viszonyítás kérdése, de, mint kitetszik, nagy embernek nagy nemzet dukál, másképp, kis nemzetnek nem lehet nagy embere, csak ilyen porbafingó, mint a minék is, de egyfolytában méregeti a farkát, valamint pózol a tükör előtt. Meg a ruszkik Alcsúton, ja.
Nem kell olyan messzire menni, mondjuk nézzük a szlovéneket, akiken megvan az az áldás, hogy mernek kicsik lenni, nem nézik egyfolytában a bús és hatalmas köldöküket, és mégis egészen jól érzik magukat így ránézésre. Nekünk meg itt van a tyúkszaros királyunk, szimbólummá emelve: a dagadt kiskakasunk, aki kukorékol a ganyédombon, miközben istennek képzeli magát. Az orvosok majd eldöntik a sorsát, de lerántom róla a leplet, ledöntöm a formálódó szobrot, ezért tegyük ide megint a kiinduló tételünket, majd mellé mindjárt az előzményeket is, amit kakasunk már feledett.
Nos tehát, állítás most: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.” – És régebben kettő: “Semmi közünk a faluhoz, anyám-apám egy szocialista alkalmazotti réteg tagja, a paraszti világról semmit nem tudunk.” – valamint: “A magyar egy félázsiai származék, nem tud mit kezdeni a szabadsággal, ahogy a francia vagy a német, a magyarokat vezetni kell, különben széttartanak, mint a kósza nyáj.”
Nincs több kérdésem.
kolozsvaros.com
Négy lábon álló stabilitás és a matek / 2020.05.30.
Népünk bölcs vezére, a falusi gyerekből lett megmutatóember ismét szózatot intézett az ő népéhez a rádióján keresztül. "Falusi gyerek vagyok, úgy neveltek, hogy nagy nemzetnek vagyok a gyereke. És előbb-utóbb eljön az az idő, amikor ezt meg lehet mutatni." Úgy látszik, most ez lesz a trend. A falusi közülünkvaló, a legkisebb királyfi, aki marokra kapta a bunkósbotot és elment, hogy rendet csináljon a nagyvilágban. A volt focista, aki nem feledi gyökereit, sem a szülőfaluját, sőt, meghosszabbítja Bicskéig. Pálinkát iszik, kolbászt tölt – ha szerencséje van a disznónak, ledarálás előtt le is szúrja -, fél kézzel összepattintja a stelázsit, maga kovászolta uborkát visz be a dolgozóba, és beleszórja a savanyúságos edénybe, a többi közé, hogy a menzára érkezők végre valami jót is egyenek. Ez mind a nagy nemzethez tartozás megnyilvánulása.
Kapcsolódó cikkeink:
A nyereg alatt puhított hős / Készült: 2020.05.25
„Én is falusi fickó lennék. Ha az ember falusinak születik, örök életére az marad”, mondta Orbán Viktor tavaly februárban a Kossuth Rádióban. Idén már odáig jutott, hogy „így péntekenként fickós vagyok, ha szabad úgy fogalmaznom, macsós”. Már csak hatot kell aludnia, és az lesz, ami még sohasem volt: 57 éves.
Az ügy, amellyel Orbánt vaskos hazugságon fogták / Készült: 2020.04.27
„A miniszterelnök mindenesetre azt gondolja, mindent megtehet. Ő működteti a propagandagépezetet amivel sok millió honfitársunk elől elzárhatja az alcsútdobozi luxus látványát” – kommentálta Hadházy Ákos legfrissebb Facebook posztjában az Orbán-család hatvanpusztai kúriáján folyó „elképesztő” építkezést. Járvány ide, járvány oda „az eddig látottnál is grandiózusabb föld alatti munkálatokba kezdtek” – írta a független országgyűlési képviselő, aki januárban hozta nyilvánosságra az általa kiderített – dokumentumokkal és fényképekkel bizonyított – ügyet. Most utánanézett az építkezésnek. Ez az ügy, amelyben Orbánt egyébként vaskos hazugságon fogta Hadházy a munkájával.
Orbán a templom egere / Készült: 2020.02.01
Itt volt az ideje megint a magyar közélet legálságosabb aktusának, amikor a közszereplők bevallják, mennyit loptak egy év alatt, illetve trükkösen takargatni kívánják az egészet. Vagyonnyilatkozatnak nevezik ezt a szemfényvesztést, aminek az ég egy világon semmi értelme nincs, de le lehet mérni rajta, ki hol tart a valóság elferdítésében. Nem ettől lesz becsületes valaki, viszont legalább meg kellene próbálni annak látszani, de az sem járható út, hogy a csillagokat is letagadjuk az égről, mert senki nem fog hinni nekünk.
