Hírek

Székhelyi József: Nem vagyok hajlandó elfogadni az össztársadalmi tébolyt

9ad7e22ce53A színház és a politika között érez egy huncut összekacsintást, ezért is nyilvánít gyakran véleményt közéleti kérdésekben, no meg azért, mert rettenetesen fájlalja, hogy itt tart az ország, ahol tart. A színész-rendező ma is tele van munkával, pedig november 24-én ünnepli a 70. születésnapját.

hvg.hu: Most, hogy betölti a 70. életévét, hogy érzi magát a bőrében?

Székhelyi József: Én egy gyári hibás 70 éves vagyok, nem foglalkozom az anyakönyvi adataimmal. Már csak a foglalkozásom okán sem, hiszen a színészet nem egy nyugger szakma, másrészt a családi környezetem is megőrizte bennem azt a Hunyadi téri kiskamaszt , aki egykor voltam. Persze szomatikus panaszaim és lelki nyavalyáim nekem is vannak, de ezek nem determinálják a mindennapjaimat. Azt nem mondom, hogy nem hatnak rám, de nem tesznek tehetetlenné, nem raknak rám olyan súlyokat, hogy beleroppannék. Ezt nem is engedhetem meg magamnak, mert van egy négy és féléves gyönyörű hölgy az életemben. Már csak miatta sem lehetek egy trotli. De ott van még a másik öt gyerekem is: három saját gyártmány - egy gyógymasszőr nagylány, egy ügyvéd úr, egy színházrendező szakos hallgató, s két nevelt fiú. És melléjük már négy unoka is felsorakozott.

hvg.hu: És milyen a közérzete?

Sz.J.: Nekem rettenetes fájdalom, hogy itt tart az ország, ahol tart. 1989-90-ben volt egy akkora lendület, amivel arrébb toltuk volna akár a Gellérthegyet is, mert egy jó illatú, klassz, demokratikus polgári Magyarország eszménye lángolt bennünk, és ez egy nagy társadalmi kohéziót teremtett. Most azt látom, hogy társadalmi diffúzió van, lövészárok-harcok vannak. Szörnyedelemnek tartom a jogállamiság tökéletes megszűntét. Szomorú és keserű vagyok, hogy Magyarország ezt a mai államarcot ölti, mert több nemzedéknyi időbe fog telni, míg ezen az arcon azt a rengeteg csúnya pattanást és sérülést korrigálni tudja.

hvg.hu: Egy időben aktívan politizált. Miért gondolta, hogy ez fontos?

Sz.J.: Ezt nem én gondoltam így. Már az átkosban is a hatalomnak egy folyton visszapofázó renitense voltam, s akik ismertek, azt gondolták, hogy ez a fajta izgékony, szembeszegülő attitűd politikailag tőkésíthető. Ezért a rendszerváltáskor megkeresett a Fidesz és az SZDSZ is. Én akkor azért döntöttem az SZDSZ mellett, mert úgy éreztem, hogy a Fiatal Demokraták Szövetségéhez egy 44 éves embernek már nem illő tartoznia, bár nagyon szerettem őket. A szabadelvű eszményeket valló SZDSZ támogatásával - független jelöltként - el tudtam képzelni, hogy hatékony parlamenti munkaerőként a színházművészet ügyét előbbre tudom vinni. Meg persze a többi stratégiailag fontos ügyet is, az oktatást, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert, a társadalombiztosítást, amelyek problémáinak a megoldása amúgy mind a mai napig nem történt meg. És azért is vállaltam a politikai szerepet, mert úgy éreztem, hogy a mesterségem és a politika között van egy huncut összekacsintás.

hvg.hu: Ezt hogy érti? A színházban nem döntenek nagy pénzekről, nagy ügyekről.

Sz.J.: A színész a nemzet napszámosa, a politikus pedig számos napon a nemzeté. Azt is éreztem, hogy míg a színház a közönség szolgálója, addig a politikus a közösségé. Folytatva a párhuzamot: a színházművészet a közönség lehetőségeinek és vágyainak a terepe, a politika maga meg nem egyéb, mint a közösség lehetőségeinek a művészete. Még azon az áron is vállaltam volna ezt a szerepet, ha a szakmámból egy időre ki kellett volna iratkoznom.

Ami azért nagy áldozat lett volna, mert szerelmesen szeretem a színházat. Az élet azután úgy hozta, hogy 1990-ben második lettem Terézváros 2. választókerületében 49,5 százalékos szavazataránnyal, 50,5 százalékkal az MDF-es jelölt nyert. Listás helyen befutó lettem volna, de visszaadtam a mandátumomat.

hvg.hu: Nem lett tehát politikus, de emlékezhetünk egy-két politikai botrányára.

Sz.J.: Én nem botrányhős akartam lenni, hanem láttam, mint valamiféle Nostradamus-pótlék, hogy mire készül az akkor ellenzékben lévő Orbán Viktor. Grammra ezt a mai képet fel tudtam festeni tizenkét évvel ezelőtt Szegeden az SZDSZ küldöttgyűlésen az én barátaimnak, akik engem lehülyéztek. Abban a bizonyos politikai megnyilvánulásomban azt mondtam: “Nem veszitek észre, hogy lesre futtatja a jobbszélt? Nagyon örül a les gólnak, és azt mondja, hogy ő gólpárti, de csak szabálymódosítás kérdése, hogy mikor lesz ez gól? Nem veszitek észre, hogy hungaristának maszkírozza magát, és közben kiröhög mindenkit? Nem veszitek észre, hogy simlizik, hogy elképesztően korrupt? Hogy beleszeretett a Kádár-rezsim és a Szálasi-rezsim minden gyűlöletes és elfelejtendő stigmájába?“  Meg azt is felvetettem az én barátaimnak, hogy nálunk nem szegénykérdés, hanem gazdagkérdés van. “Hogy lettél olyan gazdag édes barátom, Te, aki egy farmerben és egy kockásingben kezdted? “Jellemzően az egész szövegtestből csak a Tokaj-parafrázist (“Tokaj hímvesszeje” ), Kölcsey versének továbbgondolását hozta le a sajtó, az összes többit elhallgatták, miképp azt is, hogy akinek mindez nem tetszik, amit én gondolok, annak “le is csút, fel is csút”.

hvg.hu:  Azóta nincs már SZDSZ sem. Van olyan fórum, ahol el tudja ma mondani a gondolatait?

Sz.J.: Elenyészően kevés az ilyen hely. Amikor néha elhívnak, akkor én ugyanazt a mantrát mondom, amit 1989-90-ben. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni azt az össztársadalmi tébolyt, hogy ilyen gyalázatos módon bánjunk el a joggal, meg a hazánkkal. Minden rendes országban szerintem a jogalkotás úgy történik, hogy teremtenek egy nagyon koherens jogszerkezetet, amihez az állampolgár meg az eset igazodik. Kivéve Magyarországon, ahol bizonyos állampolgárhoz és bizonyos esethez igazítják a jogszabályt. Ez képtelenség. A miniszterelnök jogvégzett, tehát végzett a joggal.

Vagy itt a migráns-kérdés. Az a nép, aki virtigli migránsként betört a Kárpát-medencébe, az hogy a fenébe csinálta a XXI. században a kerítést? Vagy: minden nemzetspecifikus összevetésben hazánk éllovas a Nobel-díjasaink számát tekintve, és valami dermesztőnek tartom, hogy egy kivételével egyik sem itt élt. Mindegyikből - lényegében - migráns lett. Hogy nem tudtuk megtartani őket?

A jelenlegi aktuálpolitikának a legnagyobb vétsége az, hogy nem úgy bizniszelt az európai fórumokon a magyar imidzs-dzsel, mint ahogy lehetett volna. Van egy gyönyörű hagyományunk, a tiszta szoba hagyománya. Befogadjuk a szegény vándort egy éjszakára, megetetjük, és másnap útjára bocsátjuk. Ha mi ezzel üzleteltünk volna, Európa ünnepelt népe lennénk. Ehelyett náci alapvetéssel, kirekesztő, gusztustalan módon eltartottuk magunktól az egész kérdést, mint a mérgezett poharat, s azt mondtuk, hogy márpedig ide senki ne jöjjön. Ez dermesztő egy olyan hazában, ahol a statisztikai jelentések szerint ötszázezer, de az is lehet, hogy még ennél is több honfitársunk nem itthon él. 1956-ban, amikor kataklizma volt Magyarországon, a Statisztikai Hivatal jelentése szerint 236 ezer honfitársunk emigrált. Ma még nincs kataklizma. Viszont van gyűlölködés. A gyűlöletbeszédnek egyetlenegy releváns eredménye származik: a nemzet politikai frigiditást kap ettől a rengeteg gyűlöletinjekciótól, befelé fordul, s ami megmarad, pusztán ez a szörnyű szó, hogy gyűlölöm. Ez bevonul mindenhova: a zsigerekbe, a közgondolkodásba, a mindennapjainkba, a családi életbe… Ez szörnyű vétség. Évtizedek pedagógiai munkája, gyöngédségterápiája is kevés lesz, hogy ezt kiradírozza az emberekből. S ha egy ország kormánya és annak a döntéseit elviselő népe azt a mérhetetlen pénzköltést, ami a gyűlöletkampányra ment, pozitívumként könyveli el, akkor az az ország nem normális.

hvg.hu: Színészként hogyan boldogul ebben az országban?

Sz.J.: Ahol hagynak dolgozni, ott boldogan. Játszom a Madách Színházban több darabban is. Veresegyházon tagja vagyok a Veres 1 Színháznak, amelynek tervezik már az önálló épületét, és remélem, hogy majd abban az új épületben is fogok játszani. A Gólem Színház szervezésében, a Centrálban december 15-én fogjuk bemutatni kölyökkori barátommal, Trokán Péterrel Lionel Goldstein: Halpern és Johnson című darabját. Tehát nem panaszkodhatom, van elég munkám. Ami miatt aggályaim vannak, az szorosan összefügg azzal a szisztémával, amiben élünk, hogy tudniillik én tudom, hogy rajta vagyok egy bizonyos listán. Ez a lista egy déjà vu élmény nekem, mert az 50-es években is voltak ilyen listák, hallottam a felnőttek esti dumájából. Bizonyos helyekre ma vízumot kell kérnem, és nem kapom meg. Volt már ilyen élményem 2011-ben Egerben, amikor “SZDSZ-es mocskos zsidó” voltam, és nem engedtek fellépni. Akkor azt hittem, ez a csúcs, itt a vége, de azóta történtek hasonlók. Nem szívesen mesélem, mert szégyenkezem. Nem magam miatt, hanem a hazám miatt, hogy megtörténhet például Zala megyében, hogy az egyik könyvtárba meghívtak fellépni, s a könyvtáros komoly fenyegetést kapott a város és a megye elöljáróitól, hogyha én oda beteszem a lábam, akkor mindenkit kirúgnak. Ez azért is gyalázat, mert én megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, márpedig ennél magasabb polgári elismerést magyar ember nem kap.

hvg.hu: Közel 50 éve van a pályán. Mit tart a legnagyobb sikerének és mit a legnagyobb kudarcának?

Sz.J.: Kaptam különböző díjakat, de ezek engem soha nem érdekeltek. Engem a mesterségem érdekelt. Hogy Hamlet lehetek, hogy a Troilus és Cressidában szenzációs Thersites lehessek, hogy a Halpern és Johnsonban felejthetetlen legyek. Nekem előbb volt nemzetközi, mint nemzeti kitüntetésem. A Nemzetközi Televízió Fesztivál legjobb férfi alakítás díját kaptam 1980-ban Plovdivban. Ez egy komoly vívmány, mert nagyon széles volt a nemzetközi mezőny, s a döntnököknek fogalmuk sem volt, hogy én ki vagyok. Ezért a legbüszkébb erre a díjra vagyok. S ehhez kapcsolódik a legnagyobb kudarc-élményem is, mert azt senki nem bocsátja meg nekem, hogy előbb tűntem fel a világnak, mint Magyarországnak.

hvg.hu: Azt gondoltam, a kudarc kapcsán Szegedet fogja említeni..

Sz.J.: Épp ellenkezőleg. Átvettem egy színházat 2003-ban úgy, hogy közel félmilliárdos volt a hiány, és amikor átadtam 2008-ban, nem volt hiány. Mindenki direktor úrnak vagy papának szólított. A mai napig nosztalgiával emlegetnek ott. Ha sétálok a belvárosban, 10 közül hatan odajönnek hozzám és ölelgetnek. Direktorságom után is ottmaradtam a városban, ott volt a házam, ott volt az új családom, ott akartam élni: játszani, rendezni egyet-kettőt. De nem így gondolták az utódaim, 2012-ben egyik napról a másikra nyugdíjaztak, elfogyott a levegő körülöttem. Egy darabig egy kamionsofőr teljesítményét is meghazudtolva jöttem-mentem Szeged és a Madách Színház között, mígnem egy napon Inárcsnál egy szarvas belémcsapódott. Megriadtam, nekem van egy pinduri kislányom, nem halhatok meg itt az országúton valami ostoba balesetben. A költözés mellett döntöttünk, s mivel a feleségem egy virtigli parasztlány, szóba sem jött Pest, csak az agglomeráció: Tökölön vettünk házat és már a harmadik éve élünk ott.

hvg.hu: A színházművészet mellett több könyve is megjelent. Az írással hogy áll most?

Sz.J.: A nyelv bűvöletében élek, nem gyógyul be ez a mániám.  Ha csak lehet, írkálok. Közérzeti naplók, jegyzetek ezek.  A szófotó 1993-ban jelent meg, Az ombudsman a súgólyukban 1995-ben, A diszgráfia 2000-ben, a Villon 21 2009-ben. A Villont egy éjszaka alatt írtam meg. Valami orbitális baromság történt az országban, s akkor elképzeltem, hogy mi lenne, ha valami csoda folytán reinkarnálódna Francois Villon, aki feltűnően hasonlítana rám, s beolvasna a mának.

A teendőim mellett pedig elsősorban apuka vagyok. Az a mániám, hogy mindig legyen otthon egy talajmenti gyerek, ez eddig bejött. A csípőműtétem kiválóan sikerült nemrégen, úgyhogy tudok rendszeresen teniszezni is, s készülök majd a nagypapa szerepekre, ha megkérdezné, hogy úgy 10 év múlva mit fogok csinálni.

Névjegy


Székhelyi József (szül.: Budapest, 1946. november 24.) 
1971-ben diplomázott színészként a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Játszott a kecskeméti Katona József Színházban, a Nemzeti Színházban, a Madáchban, az Arizonában, a Soproni Petőfi Színházban. 2003 és 2008 között a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója volt. Közben filmezett és tv-játékokban is gyakran szerepelt. Szakmai elismerésként 1984-ben Jászai Mari díjat kapott. 1995-ben A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2010-ben tisztikeresztjét kapta meg.

Cikk: http://hvg.hu/kultura/20161124_szekhelyi_jozsef_interju_szinhaz_szdsz_central_golem_halpern_es_johnson