A sárvári ipszilon története
- Részletek
- Készült: 2022. március 20. vasárnap, 11:15
- Találatok: 2137
A NER-ben a magyarkodását szeretjük legjobban minden nagyszerűsége mellett, és azt is kiváltképp, amikor mindez keresztény. Ez a két lényegi tulajdonsága egyesülve a március 15-re mint ünnepre telepedő műpátosszal elképesztő dolgokat szül nekünk, például huszárnak öltöztetett Rogán-gyerekekkel vagy Orbán beszéddel a téren. De van aztán, amit a véletlen hoz, a dolgok szerencsétlen együtt állása, de amiből mégis olyan habverés kerekedik, hogy megörökíteni muszáj gyermekeink és unokáink számára tanulságul és mulatságul, ha netán olyan korban élnek majd, aminek nincsen tömjén szaga és átlőtt magyar szíve kardcsörtetéssel elegyest.
Nos tehát, csak azért és csupán, hogy el ne feledjük, itt van nekünk egy sárvári ipszilon, ami az idei ünnep fényét emeli, úgyannyira hogy már szinte glória. Pedig a történet voltaképp egy mondatban leírható, ami ez: elcseszték a faragást, rosszul írták a Sárváron az ünnep alkalmával nagy cirkusszal avatott Batthyány szobor talapzatára az első magyar alkotmányos miniszterelnök nevét. Hiányzik egy ipszilon a vésetből, így az díszeleg a márványon (vagy műmárvány), hogy „Batthány”. Ezt nevezik úgy az iparosszakmában, hogy elszabták, és emlékeztetnék e ponton a Hofi nótára, miszerint „ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk”. 
A kedves vezető három helikopterrel röpült Debrecenbe határügyeket intézni kelet felé, a drón dél-délnyugat irányban szelte át a magyari levegőeget, hogy horvátba’ lezuhanjon, Németh Szilárd meg fölfelé mászik egy villanyoszlopon. Van tehát nekünk vertikális és horizontális mozgásunk is, ám egyáltalán nem mindegy, ki melyiket választja. „Magyarország előre megy, nem hátra” – mint tudjuk minden fideszistától. Bármi történik, ezzel fejeznek be mindent, mintha, sőt, akárha Cato volna az összes a dumájával: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”. A fideszistáknak így tehát a vízszintes irányú mozgás az ajánlatos, aminek más súlyos oka is akad.
Mária néni hajnalban kelt, úgy, hogy nem is aludt igazán. Csupán csatakosan forgolódott szokás szerint a dunna alatt, mert hasogatott a bütyke, nyilallott a dereka és beszéltek a fejében a hangok: rezsi, prüsszelsoros és ilyenek kavarogtak benne súgva-búgva, ami ellen a bádogbános szapora imádságokat rendelt gyógyászati segédeszközül. És olykor szenteltvíz kortyolgatását szobahőmérsékleten csakis, mert a hűtés megfagyasztja benne az örökkévaló lelket. Amikor Mária néni legutóbb a kultúrban járt krumpliért, a fess fiatalember arra hívta fel a figyelmét, hogy a reggeli imádság után vagy a vasárnapi misét követően nézze a televíziót szorgalmasan, és akkor az idők végezetéig lesz krumpli és farhát is egészen olcsón.
Miniszteres urunk, elnökatyánk a határra költözik dolgozni. Ezt írja az újság. Azért költözik oda, mert megkívánja a háborús helyzet, így az emberben óhatatlanul az a reflexió támad, hogy közelebb szeretne lenni a fronthoz, ebből aztán és ezek után pedig beugrik a Farkasverem vagy Farkasodú (gusztus szerint), amely Adolf gierłożi főhadiszállása volt, hogy szintén közelebb legyen a fronthoz a Barbarossát irányítani. A végét ismerjük. Hogy miniszteres urunk, elnökatyánk a határra költözik, azt olyan képpel illusztrálta az újság, amelyen a főhős kék dzsekit viselve néz hülyén menekültforma emberekre, hogy fontosságát és nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza.
Amennyire lelkes volt a kedves vezető békemenetileg, hogy két napon át szinte fél óránként posztolt a nagy készülődésről, akárha húgyos kisovis a Jézuska-várásról, hogy már csak két óra, már csak fél, hogy mindjárt indulunk, nos, ahhoz képest nem láttuk őt a sorokban. Sőt, az első vonalban maga Gáspár Győző nézegetett bambán, mert ugyan kik vagyunk mi, hogy kognitív készségeket fölrójunk akárkinek is, no de azért mindenki Győzikéjén erősen látszottak a zavarok, hogy azt sem tudja hol van és miért, és netalán az sem, miért került oda. Erre nézvést volna ideánk, hogy elnyűlődtek a zebrás kispárnák, és újakat kell beszerezni. Tehát a pénz.
Valami különös ok miatt Orbán Viktor – így a Fidesz és mind a sajtója – békemenet-lázban ég most nagyon. Soha ekkora felhajtást nem csináltak, ilyen ordenáré hírverést és agitációt, mint ezen a tavaszon, ami azt mutatja nekünk, hogy tele van a gatya, trottyog az arsch. Ez nem újdonság és nem is érdekes különösebben, hanem a dolgok együttállása valami sajátos feelinget ad a történéseknek. Ahogyan diktatúrák együtt mozognak a televíziójukban, ami olyasmi nekik korunkban, mint Goebbelsnek volt a rádiója olyan készülékekkel árasztva el a birodalmat, amelyen technikailag oldották meg a gyártók, hogy csak az ő adójukat lehessen fogni.
A kedves vezető tegnap megnyilvánult a közösségi térben, és azt böfögte oda, hogy nem szabad a baloldalra szavazni, mert azok háborúba vinnék vitéz fiainkat. Érdemes idézni: „A baloldal magyar katonákat és fegyvereket küldene a háborúba. Ne hagyjuk!” – és még hozzá teszi, hogy erről is dönteni kell április harmadikán. Valaki pofán vághatná már Első Orbán Viktort, hogy egyrészt ne hazudozzon, másrészt ne riogassa – hogy úgy ne mondjuk szarassa be – Mária nénit a sparhelt mellett, mert ez egyrészt nem komilfó, másrészt pedig lassan átfordul büntetőjogi kategóriába. Ezt is megnézhetjük.
„Három nap múlva békemenet, én ott leszek” – üzente a kedves vezető a híveknek mintegy biztatásként, vagy épp saját magának. Hogy az övéi közt lehet nagy mennyiségben, ahol nem kérdezősködik senki, ellenben a rajongás olyan töménységben üli meg a levegőt, hogy az csorog majd a hóna alatt, és uram bocsá’ a gatyájában is, mint jófajta izzadság, ott kígyózik csiklandón a lába között le, egészen bele a zoknijába. Az ember szereti otthon érezni magát a világban, kinek elég ehhez egy pad a tölgyek alatt, másnak nem. Mások úri lócsiszárok csak.
Eléggé lehangoló látvány a kedves vezető kívülről is. Véreres, savós szemek, viaszos, hófehér, löttyedt bőr, ingnyakból kitüremkedő puha toka, kifejezéstelen tekintet. Nem Kásler az ember, de kár volna rá szavazni. Ebben az organizmusban ránézésre nincs benne négy év, még itt hagyna minket magunkra, és zokognunk kellene veszteségünkben, hogy mi lesz velünk nagymama, ki mutat utat nekünk az élet habos óceánjában, ugye. Nem. Ha arra gondolnánk, hogy a kedves vezető külsején élcelődünk, az tévedés volna.