Hírek

Kampec dolores CXIII. – A harmadik fül

Részletek
Készült: 2022. október 16. vasárnap, 10:21
Print 
Találatok: 1540

elefant,-pa4Úgy telt el az év eddig mint az élet, hogy nyoma sem igen maradt. A fa tetején, ahová Béla még decemberben húzódott föl a fagyok elől, de nem is igazán az űzte oda, hanem a többiek, az ünnepeik és a hétköznapjaik persze, így ült oda a rigói mellé, ahogyan szokott mindig, ha odalent elviselni már nem lehetett. Csakhogy túl hosszúra nyúlt most a látogatás. Nem mintha az idő létezett volna egyáltalán, hanem a világ, amely nyúlós kocsonya lett már akkor, amikor azok, akik elől menekült énekelték a csendes éjt és fújták a trombitákat. Amikor elfoglalta a megszokott helyet két vastag ág között, amelyek akárha ringató szék lettek volna vagy ugyanígy billegő bölcső az ég alatt, azt hitte a tavaszon vagy nyár elején lekésőbb látogatást tesz odalent, hogy mi van ott, de mégis maradt.

Hogy miért, azt ő sem tudta igazán. Nem a kényelem miatt, ezt nem gondolta senki sem, a kilátás sem volt az igazi, hisz nézhette a kocsma tetejét a megcsúszott cserepekkel, a lukakon át a padlást, porokat, szemben a templom tornyát, amelynek óráján állt az idő, valamikor régen fél négykor megrekedt, és ekkor kedd lehetett, mert minden úgy volt egyfolytában, mint az örök keddeken. Láthatta még a Szentháromság szobor csúcsát is, alatta hallotta a közmunkások szöszölését, tehát minden örök volt a maga módján, ami úgy igaz, mintha sohasem lenne az. Maga az álom. Belátta ilyképp azonban az egész falut, s ami azzal egy, odébb a hegyeket, túlnan pedig a tengereket, s mind fölött a csillagokat, miért is ment volna oda, le, ilyet semmi nem indokolna, ez mindezek után ilyen bizonyos.
 
Most mégis mocorgott, és indulni készült erősen, hogy megnézze mivé lett a világ. Voltaképp ugyanaz, mint vele, hogy Béla benne volt vagy a peremén, az egyre megy, úgy működött minden Béla nélkül, mint Bélával, nem hiányzott ő neki, és benne senkinek, ült a fa tetején, és a rigókkal fecsegett rigófiakról és ugyanannak az örök visszatéréséről, mindenféle kategorikus imperatívuszokról, de leginkább a férgek éppen száz elkészítési módjáról, amit hasznosnak tartott maga is, amilyen idők látszottak közeledni odalent. És voltaképp ezért indult alá, hogy utánajárjon annak az elnyújtott nyüszítésnek, amit a félelem okoz csakis, és ami hangot senki más emberfia meg nem hall soha, Béla csakis, csupáncsak ő a harmadik fülével, amit a szíve fölött hordott egy tokban, a zsebiben tövig.
 
Indult hát lefelé, hogy kiderítse, honnan jön ez a hang, ez a halálraválás, illetve nem is az, hanem az élet mindenek felett való akarása, hogy az ész már mondaná, hogy elég, de a test élni akar, követeli a jussát, ha már ideszületett. Így küzdögettek a faluban élet-, és halálösztönök, és a hang a népek pórusából áradt, ezt érezni lehetett, ahogyan Béla haladt a föld felé alá, hallotta, érezte, ahogyan szimfóniává áll össze, a reszketés kilencedik szimfóniájává a falu hangja, és ugyanúgy áradt ez a bánatos szeműekből, duplagyűrűsökből és az olajos hajúakból is ugyanúgy, ezt surrogta a kis hugyosok műanyag motorja a köveken, csak a protkósok maradtak ki ebből is, nem emlékezve arra, hová tették a poharat, benne a foguk, amit beillesztve lehetett nevetni a világ ostobaságán, de nélküle soha.
 
Nézte Béla mi van itt, mert amikor nagyon rég felköltözött, ilyennek nyoma sem volt sehol, sóhajok szóltak a bütykökről, amik fájtak, a szerelemről, ami ugyanúgy sajgott, mint a bütyök, és más félelmekről, amik meg olyanok voltak, mint a szerelem, mindegyik félelem egyforma volt, minden fájás ugyanakkora, de ekkora, mint most, soha. Kilépve az utcára és fájó szemeit a fény elől takarva látta a népeket Béla, akik rőzsékkel, fákkal a hátukon, akárha túlméretes hangyák rótták az utat, úgy készültek a télre, mint a hörcsögök, gyűjtögettek és rakosgattak, visítottak a disznók mind a faluban, ahogyan vágták őket, egy vágóhíd lett a falu, hogy egyrészt fölkészüljenek a hideg napokra, ha már a medvelét nekik meg nem adatott, és nem utolsó sorban azért, hogy legyen mivel megpörzsölni a hullát.
 
Azt hitték, mert azt mondták nekik, hogy később annyi se lesz, így áradt belőlük a félelem hangja, de most már Béla megérezte annak szagát is, ez is szivárgott mindenkiből, áradt, hömpölygött az elemi félelem maga, mint a bekerített állaté, aki már érzi a nyakán az oroszlán fogait. A kultúrra kiírták, hogy bezár, más nem volt, amit be lehetett volna zárni, mert a templom meg a kocsma örök, más forrásokból, hasonló céllal, de más útvonallal, hogy legyen hely elfeledni ezt az egészet, borba vagy imába fojtva a bűnt. Erre jött le Béla és erre is ment fel, és ugyanúgy nem a fagy, hanem a többiek elől, akik hagyták, hogy ezt tegyék velük. Méltóságuk maradékát cipelték a hátukon, de a visítás csak Béla harmadik fülében volt hallható. Úgyhogy kivette a zsebéből, bedugaszolta, és nevetett.