Hírek

Kampec dolores CXI. – Útra kelés és ott levés

rhs_rhs-0001Most, hogy megérkezett november a ködökkel, és már mind az összes kémények is pipáltak, az élet pedig a sparheltek mögé, az egerek mellé költözött a vacogás elől, jól volt ez így, és éppen így volt jól. Béla nézte a fényeket odakint valami fátylon át, iddogálta a borát, hallgatta az időt a templom harangjának kongásában, ahogy teltek az órák, egyet, kettőt, hármat, amibe a Szentháromság szobornál álldogáló közmunkások is beleremegtek, ahogy a hang áthatolt rajtuk Béla felé haladva. Vagy csupán a nyirkos hidegtől reszkettek, és kocogott a foguk, mint a pincért hívó, vagy köszöntőhöz készülő ember kanállal jelzése a pohár falán, hogy figyelem, mondanivaló akadt.

Ilyen koccantások, reszketések és felhőkön átszűrődő fényekben illó világ volt a kocsma falain kívül, ami lassacskán Bélába költözött, ha nem volt benne mindig is, de most öltött formát és kapott hangokat. Így csorgott alá az élet a felhők öléből, amikor a falu megindult szürkülni kezdvén az ég odafönt, míg pedig a pereme sugárzott a lebukó naptól, ahogy alkonyodott, hogy másutt keljen föl. Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Mintha vízszintesen esett volna a hó mahomet pelyhekben, ahogyan a duplagyűrűsök, a bánatos szeműek és olajos hajúak vitték a krizantémokat a temető felé. Őszirózsákat, fehérlő koszorúkat, úgy imbolyogtak a malomkerekek.
 
Mint az óriás talicskájának kiesett és elveszett kereke, oldalvást gurultak a kerekek, pörgették a szálló időt, és hangként a műanyag dömperesek járgányainak surrogása hallatszott, ami így egyben mutatta, hogy a falu útra kel, nem vijjogva, nem sírva és nem kergetőzve, megadva magát a szokásnak, hogy november elején malomkerekekkel és méteres hópelyhekkel haladjon mind a temető felé, hogy az út is megbillent ettől a menéstől, ahogyan tölcsérként szítta a népeket a temetőbe bele. A haragon kívül csöndek vannak ilyenkor, a kutyák is suttognak feledve a postás püspökfalatját, csak a macskák mórikálják magukat még ilyenkor is, mert ezek olyanok.
 
Ült hát Béla az ivóban a nagy útra kelés közepén, és mint a faldarab, amelynek tűnődése azon van, hulljon-e, ő is malterként tépelődött, menjen-e vajon, s ha igen tán, akkor meg hová. Mert már nem csak egy hete gondolt a mamára mindig, meg, megállva, hanem minduntalan a mamára gondolás állapotában volt. Egy nagy mamára gondolás volt az élet, és ilyenkor hová menjen az ember, ha leginkább csak szaladna, de nem valahová, hanem valami elől, mint lukba megriadt egérke a sparhelt mögé a duruzsoló melegbe. És hát hol van a mama, ahová menni lehetne, aki mama évtizedek óta vált eggyé a földdel, a mama minden része, az összes molekulája elvegyült már mindenekkel.
 
Ilyképp mama táplálta a szőlőt, aminek nedvét Béla iddogálta, a mamát érezte az ínyén s ő szállt a fejébe, és nyarakon mama esett az égből hűs záporokként, télen pedig hóként kavarta a mamát a lázadó szél, tavasszal rügyként született meg, és így elmerengve a világon Béla érezte, hogy tartalmaiban ott bolyon az öntudatlan örökkévalóság. Az istenek nem az égben laknak, az emberek nem a földben nyugodnak, hanem ringanak a tavaszi szélben, apránként, ahogyan a csillagokban megteremtek, mint gyümölcs az ágon. A kérdés volt éppen emiatt, hogy lehet-e e menni így valahová, és legfőképp, hogy érdemes-e egyáltalán elindulni valahová is.
 
Így váltott sötétre az alkony, és a csillagok elkezdtek másképpen ragyogni, mint régen, mikor este lett. Béla pedig érezte a kétséget, hol lehet ott lenni, ahová menni nem lehet, mert ez az ott mindenütt van, de voltaképp legbelül, ahonnan kijönni képtelen. A falu, a duplagyűrűsök, a bánatos szeműek és az olajos hajúak végezvén a szertartással jöttek kifelé a tölcsérből éles sugárban, és most, hogy végeztek azzal, amit a hagyomány számukra előírt, jött meg a hangjuk, a kutyák is nekiláttak ugatozni, a dömperek surrogása élesebb lett, most kelt útra Béla szembe a visszajövőkkel, akik már csivatoltak, míg Béla a csöndbe akart menni bele.
 
Tehát el innen, hogy aztán útra kelve ott legyen, ahol voltaképp mindig is. Föltámadt a szél, tél szaga volt, fagyok lehelete utazott benne és a deleken cseperésző bádogereszé, a vízé, ami a mama volt, borok gőzei jöttek, ami a mama volt, vasak, szenek, atomok, minden a mama volt, pedig nem volt sehol. Nyikorgott a temető vaskapuja, a mécsesek még reszkettek, varjak libbentek odébb Béla elől, aki ment most már határozottan a célja felé, a sír mellett növő nyírhez, a málló kérgeihez, átölelte azt, és moha meg kesernyés íze volt, és édeskés is kicsit. Ott volt, megérkezett, és azt mondta a fának: szerbusz, mama. Így borult rá a mázsás, szörnyű mennybolt.