Bebetonozott hatalmak, autokráciák – és a magyar változat

Részletek

Készült: 2016. december 28. szerda, 23:52

Print 

Találatok: 1624

Negyedszázaddal a rendszerváltás után a posztszocialista országok népességének alig a tizede él demokráciában, Magyarországot is az autokráciák közé kormányozták – írja nemrég megjelent tanulmányában Kornai János, a Harvard és a Corvinus professor emeritusa. A HVG-nek a közelmúltban adott nagyinterjújának első részét most teljes egészében közzétesszük. A második részt holnap olvashatja oldalunkon.

HVG: Hat éve írta le először, hogy Magyarországon a demokrácia több fontos alapintézményét szétrombolták, Magyarország autokrácia lett. Most, a Közgazdasági Szemlében minap megjelent tanulmányában már az autokráciák jellegzetességeit is összegezte. Igazolódott korábbi megérzése?

Kornai János: Úgy érzem, teljes mértékben igazolódott. Egy kutatót általában büszkeség tölt el, ha az elsők között ismer fel egy tendenciát, csakhogy ezt az érzést elnyomja a keserűség, mert nyomaszt és elkeserít, hogy így történt.

HVG: Pedig Magyarország ezzel nem áll egyedül. Azt írja, hogy a 47 posztszocialista ország népességének alig tizede él demokráciában, 15 százaléka autokráciában, a nagy többség diktatúrában. A demokrácia szinte kivételnek számít. A rendszerváltáskor illúziókat kergettünk?

K. J.: Ha a rendszerváltás idejének ismereteiből indulunk ki, a más országokban végigvitt demokratizálás tapasztalatai alapján nem volt merő illúzió sikeresebb fejlődésben reménykedni, mint ami bekövetkezett. Érdemes egy pillantást vetni a két legnagyobb országra, Kínára és Oroszországra. Utóbbiban kezdtek kibontakozni a demokrácia elemei, szabad választásokat tartottak, és Jegor Gajdar vezetésével liberális színezetű kormány alakult. Ez azonban csak rövid ideig tartott. Felülkerekedtek az antidemokratikus erők Vlagyimir Putyinnal az élen, aki kiépítette a maga autokratikus rendszerét. Egyre keményebbé vált a represszió. Kína más eset. Egy ideig talán nem volt ábránd, hogy ha lassan is, de a demokrácia felé tart. Ismert Tajvan példája, ahol egy kemény, diktatórikus rendszer fokozatosan demokráciává alakult. Kínában azonban nem ez történt. Mindig jellemző, hogy egy hatalom hogyan definiálja önmagát, a kínai szerint az övék „szocialista piacgazdaság, kínai karakterisztikummal”. Ezzel szemben az én értelmezésemben Kína rendszere kapitalista, annak ellenére, hogy a hatalmon lévő párt kommunistának nevezi magát. Politikailag pedig diktatúra van, egypártrendszer, választások nélkül, terrorral. A demokrácia a rendszerváltó országok közül kevés helyen vált annyira stabillá, mint például a Baltikumban. Magyarországon 2010 óta lerombolták a demokrácia számos alapvető intézményét, felülkerekedett egy autokratikus hatalom. Lengyelország is megtette az első lépéseket ebbe az irányba, de ez még nem lefutott meccs. Közép- és Délkelet-Európa többi posztszocialista országában is fenyeget a demokrácia feladásának veszélye.

HVG: Melyek az autokrácia jellemző vonásai, megkülönböztető ismérvei?

K. J.: Előrebocsátom: a politikatudomány művelői, a politikusok és a média munkatársai között nincs konszenzus sem a demokrácia, sem az autokrácia, sem a diktatúra értelmezésében. Teljes a fogalmi zűrzavar, nem is reménykedem, hogy ebben rendet lehetne teremteni. Ezért szerényebb feladatra vállalkozom: szeretnék egy értelmező szótárt adni olvasóim kezébe, hogy én mit értek ezeken a kifejezéseken. Az autokrácia fő megkülönböztető jellemvonása Josepf Schumpeternek, a XX. század egyik legjelentősebb gondolkodójának a nevéhez köthető. Őt követve több szerző, köztük Samuel Huntington is úgy tekint a demokráciára, mint egy procedúrára: olyan eljárásra, amelyben civilizált módon, törvényesen, vér nélkül le lehet váltani egy kormányt.

Ellentétben a nem demokráciákkal, amelyekben a váltás nem civilizáltan, és többnyire nem is vértelen módon történik. Például meggyilkolják a zsarnokot, vagy kamarilla-összeesküvés vet véget a hatalmának. Utóbbira példa, amikor a szovjet pártfőtitkárt, Nyikita Hruscsovot a kommunista párton belüli ellenfelei kiütötték a hatalomból. Másutt katonai puccsal vagy milliós tömegek fenyegetődzése nyomán megy végbe a hatalomváltás. Ha a kormányzat leválthatatlan, közkeletű szóval élve be van betonozva, az autokrácia. Schumpeter és nyomában mások, köztük én is annak és csak annak a politikai-hatalmi formának tartjuk fenn a demokrácia nevet, amely garantálja a kormány leválthatóságát. Ez a minimumfeltétel. A másik pedig az, hogy autokráciában az uralkodó csoport lebontja azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek reális esélyt adnának két választás között arra, hogy kikényszerítsék a kormány hibás lépéseinek korrekcióját, a választáskor pedig a kormány lecserélésére.

HVG: Fareed Zakaria illiberális demokráciának nevezte azokat a rendszereket, amelyekben a kormány törvényes választásokon jutott hatalomra, és fenntartotta ugyan a demokratikus díszleteket, de a fékeket-ellensúlyokat szisztematikusan lebontotta. Ön szerint nincs illiberális demokrácia. Miért?

K. J.: Az erről szóló első írásában Zakaria nem a leválthatóságot állította középpontba, hanem azt, hogy a választás során a többség hogyan szavazott, és a győztes később bizonyos demokratikus kereteket megtartott, másokat viszont lebontott. Amikor Tusnádfürdőn a magyar miniszterelnök bedobta a közbeszédbe az illiberális demokrácia fogalmát, Zakaria, egyet nem értve az orbáni értelmezéssel, pontosította a fogalom magyarázatát. Én ezt a fogalmat fából vaskarikának tartom, az illiberális demokrácia olyan, mint az ateista pápa: magában a jelzős szerkezetben ellentmondás van. Felfogásom szerint minden demokrácia liberális. A jelzős demokráciafogalmaktól akkor ment el a kedvem, amikor a kommunista diktatúra önmagát népi demokráciának nevezte, szembeállítva magát az úgynevezett „polgári” demokráciákkal. De térjünk vissza a fékek és ellensúlyok jelentőségére! Vegyük az Egyesült Államokból Nixon elnök esetét, aki hajlamos volt arra, hogy bebetonozza a hatalmát, lehallgattatta politikai riválisait, de miután lebukott, republikánus párttársainál, a legfőbb ügyésznél és a parlamenti vizsgálóbizottság elnökénél sem tudta elérni, hogy leállítsák az eljárást. A képviselők nem a pártfegyelmet követték, hanem az igazságot akarták kideríteni – a fékek és az ellensúlyok működtek. Egy demokráciában ezekre szükség van. És szabad sajtóra is, amelyben az ellenzéknek legalább akkora szava van, mint a kormánynak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a demokrácia sebezhető, mert az alapvető jogokkal – a sajtó-, a gyülekezési és szervezkedési szabadsággal – a demokrácia ellenségei is élhetnek. Ebből okultak, akik autokratikus rendet építenek ki. Nem engedik meg maguknak azt a luxust, hogy egy valódi többesélyes választáson leváltsák őket.

HVG: De ha így van, akkor ez miért nem diktatúra?

K. J.: A diktatúrának és az autokráciának vannak közös vonásai. Ilyen, hogy minden lényeges, sőt sokszor lényegtelen kérdésben is a legfőbb vezér dönt. De igen fontosak a különbségek. A diktatúra jogilag is felszámolja a többpártrendszert, az ellenzék nem gyenge, hanem nulla. Illegalitásba kényszerül. Ellenben az autokráciában működhetnek ellenzéki erők. Az autokrácia is alkalmazza a megfélemlítés eszközeit, de azok nem jutnak el a kínvallatásokig, a tömeges kivégzésekig. Az autokráciában is sokaknak van okuk félni, mert kidobhatják őket az állásukból, karaktergyilkosságot hajtanak végre rajtuk, esetleg hamis vád alapján letartóztatják őket. De aki azt hiszi, hogy a diktatúra és az autokrácia között csak fokozati különbség van, az még nem élt diktatúrában! Ezzel együtt az autokráciákban megvan a hajlam, hogy azzá alakuljanak. Lehet, hogy a mai Törökország is friss példát szolgáltat erre, szinte a szemünk láttára. Majd meglátjuk, eljutnak-e a teljes, totális diktatúrához.

HVG: A nacionalizmust nem sorolta az autokráciák jellemzői közé. Magyarországon pedig az a benyomás, hogy a kettő kéz a kézben jár.

K. J.: Igyekeztem kizárólag olyan jellemzőket említeni az autokrácia vonásai között, amelyek csak ebben a politikai-hatalmi formában mutatkoznak, vagyis azokat, amelyek megkülönböztetik a demokráciától és a diktatúrától. Kézenfekvő példa erre a korrupció, amely mindhárom típusban megfigyelhető. Demokráciában is tömegesen fordulnak elő korrupciós esetek, és léteznek puritán diktatúrák is, olyanok, amelyekben pénzért nem lehet mindent megvenni. Sajnálatos módon a nacionalizmus is ilyen visszás jelenség, a demokrácia nem tesz immunissá ellene. Az egyik legtragikusabb példa erre az első világháború időszaka: a később egymással háborúba lépő koalíciók mindkét oldalán nacionalista hullám söpört végig. Nacionalista bosszúvágy dolgozott a békekötéskor is a nyugat-európai demokráciák politikusaiban, amikor a megalázó és teljesíthetetlen békefeltételeket rákényszerítették Németországra. Ebben az összefüggésben, ám nagyot ugorva az időben, megemlíthető a Trump-jelenség is. Az Egyesült Államok egyik nagy pártja a szélsőségesen nacionalista Trumpot jelöli elnöknek. Ha nem nyeri is meg a választásokat, a vele szimpatizálók tábora akkor is erős marad, és mivel az Egyesült Államok demokrácia, hallatni fogják a hangjukat. Újabban erős nacionalista hullám érződik Nagy-Britanniában is.

A rendszerkritikus „A demokrácia több fontos alapintézményét szétrombolták; Magyarország autokrácia lett. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy a magyarországi politikai rezsim hasonlóvá válik Putyin uralmához” – írta Kornai János már 2011-ben, Számvetés című tanulmányában a Népszabadságban. Az akkori megérzést mély elemzés követte, majd Kornai nekilátott az 1999-ben a Közgazdasági Szemlében megjelent, A rendszerparadigma című tanulmánya újragondolásának és aktualizálásának. Ennek az összegzését Még egyszer a „rendszerparadigmáról” – Tisztázás és kiegészítések a posztszocialista régió tapasztalatainak fényében címmel publikálta a minap, szintén a Közgazdasági Szemlében. A rendszerparadigma Kornai megfogalmazása szerint a társadalomban működő rendszereket helyezi a vizsgálat középpontjába. Friss tanulmányában a posztszocialista átalakulás során szerzett tapasztalatok alapján fejleszti tovább a korábbi cikkben kifejtett elméleti gondolatokat. Világosan összegzi azokat a jellemzőket, amelyek megkülönböztetik a szocializmust a kapitalizmustól, a politikai-kormányzati formák tipologizálásával pedig három markáns típust különböztet meg: a demokráciát, az autokráciát és a diktatúrát. Az amerikai Harvard és a magyar Corvinus 88 éves professor emeritusa pályája során kiérdemelte a legmagasabb magyar tudományos díjakat, a világ rangos akadémiái hívták soraikba, elnökévé választotta a Nemzetközi Ökonometriai Társaság, az Európai Közgazdasági Társaság, majd a Nemzetközi Közgazdasági Társaság. Tizenöt egyetem díszdoktora. Szinte valamennyi könyvét lefordították a világnyelvekre, a szakmai bestsellernek számító A hiányt például tíz, a tervgazdaság lebontásának lehetséges módozatait felvázoló Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében című munkáját 18 országban adták ki. Nagy összegző művét, A szocialista rendszert hat nyelvre, A gondolat erejével című önéletrajzi kötetét tízre fordították le. Utóbbi Ázsiában kínaiul, vietnamiul és japánul is megjelent. Kornai ma az orbáni társadalmi berendezkedés következetes kritikusa. Legutóbbi írása, az U-kanyar Magyarországon, tavaly szinte egy időben jelent meg a Capitalism and Society című folyóiratban, valamint az Élet és Irodalomban.

Visszavezeti-e Magyarországot Orbán Viktor a szocializmusba, azt óhajtja-e restaurálni? Le lehet-e váltani békés úton ezt a hatalmat? A holnap megjelenő II. részből megtudhatják, miként vélekedik erről Kornai János.

 

Cikk: http://hvg.hu/gazdasag/20161228_Bebetonozott_hatalmak_autokraciak__es_a_magyar_valtozat

Orbán Viktor kormányát békés úton nem lehet leváltani? / 2016.12.29.
Ahol a kormányzat leválthatatlan, azaz bebetonozta magát, ott autokrácia van – mondja Kornai János, a Harvard és a Corvinus professor emeritusa. A HVG-nek adott nagyinterjú első, a hvg.hu-n már közétett első részében kifejtette, mi jellemzi a demokráciát, az autokráciát és a diktatúrát. A másodikban a rendszerelméleti jellemzőket Magyarországra vonatkoztatja, és válaszol a címben megfogalmazott kérdésre is.

Vannak-e kádári reflexei Orbánnak? - 168 óra / 2016.12.28.
Ingerült lesz, ha azt hallja, hogy 2010 után Orbán Viktor rezsimjével mintha visszatért volna a Kádár-korszak, szerinte ugyanis a két különböző gazdasági-társadalmi rendszert nem lehet érdemben összevetni. A hatalomgyakorlás stílusát viszont igen, és ebben számos hasonlóságot is lát a Kádár és az Orbán nevével fémjelzett korszakokban. Interjú Rainer M. Jánossal, a Kádár-korszak avatott történészével.

 

• Előző
• Tovább