Vadász János: Jöhet-e újra a bal?

Részletek

Készült: 2016. december 16. péntek, 03:16

Print 

Találatok: 1422

Jön a bal? – tette fel reményteli kérdését 1987 januárjában, az akkor még komoly példányszámú, széleskörű terjesztésű Kritikában Papp Zsolt, a kiváló társadalomkutató. S erre, a hozzá méltóan nagy ívű, egész világot átfogó, ám elsődlegesen mégis Európára összpontosító, az angol, német, francia, olasz, spanyol baloldali pártok modernizációit áttekintő esszében válaszolt igennel.

Azóta eltelt harminc év. A tudós várakozásait Európa csak részben, hazánk pedig egyáltalán nem igazolta. Itthon – a kérész-életű, 2002-2004 közötti szocialista program-megvalósítási kísérletet leszámítva – csak elmulasztott lehetőségekről, elszalasztott esélyekről, folyamatos hitelvesztésről szólhat, aki a baloldali politika elvi modernizációját, és kormányzati hatalomban vagy ellenzékben tett cselekvéseit, azok következményeit korrekten elemzi.

A ma kérdésére – jöhet-e újra a bal? – tisztességgel, a mai magyar társadalom főbb jellemzőinek ismeretében csupán azt válaszolhatom: most nem, még nem. Amivel azt is mondom egyben, hogy nincs realitása az 2018-as kormányváltási, pláne „rendszerváltási” álmodozásoknak. S azt is, hogy azok a politikusok, akik ma a „vagy győzünk a következő választáson, vagy megsemmisül az ellenzék” típusú blöffjeiket harsogják a tereken és a rohamosan zsugorodó számú, mind kevésbé hiteles „médiákokban”: vagy nem tudnak semmit a valóságról, vagy – ami ennél is rosszabb – tudnak róla, de gyávák szembenézni e súlyos társadalmi tényekből a baloldali politika számára következő feladatokkal. E helyett, ahogy eddig szokásuk volt, most is csak felelőtlenül handabandáznak.

Miért fogalmazok ennyire egyértelműen? Azért, mert az MSZP-nek ahhoz, hogy ’22-re váltópárttá válhasson, először is tudomásul kell vennie a fájó tényt: a XXI. század második évtizedének végére a magyar baloldal széttöredezett, jelentéktelené vált. Kiszorult a közbeszédből. Nincs baloldali közgondolkodás, nincsenek a súlyos társadalmi, gazdasági kérdésekre baloldali válaszok a mindennapi életben, s a közvéleményben. A szocialisták nincsenek vagy csak alig vannak jelen a helyi társadalmak döntő többségében, még városi szinten is. (A 15-30 fős szervezetek a 346 magyar városban csak formálisan tekinthetők ott jelenlévőknek.) S ne vigasztaljon senkit, hogy a többi ellenzéki párt még ezt a szervezettséget se képes felmutatni. Nem elodázható és nem egyszerű feladat mindezzel szembenézni. Kiváltképp az elmúlt évtizedek társadalmi tényeinek ismeretében.Ebben a helyzetben a baloldalnak – ami alatt történelmi gyökerei és országosan még mindig létező szervezettsége miatt csupán az MSZP politikai erőterét értem, de azt is csak lehetőségként (!) – a 2018-as választásra kitűzhető minimális célja mindössze a parlamenti bejutás lehet. A maximális pedig, hogy a leendő, várhatóan csak három pártot befogadó parlamentben (Fidesz, MSZP, Jobbik) a második legnagyobb frakciót alkossa. S ezzel – ám csak a sok évtizednyi, eddig mindig elodázott politikai munka e közbeni elvégzésének eredményeként – esélyt kaphasson a 2022-es választás megnyerésére, azaz, egy új filozófiájú, cselekvésű, a társadalom többségét jól szolgáló kormányzásra.

Tudva arról, hogy ma Magyarországon az emberek több mint 40 százaléka létminimum alatt vagy annak közelében él. S hazánk legtöbb településén (amely az ezer lakos alatti falvakat jelenti) 70-80 százalékos a munkanélküliség. Tudva, hogy vékony az a teljes munkaidőben foglalkoztatott réteg, egymillió alatti – a tanártól, az orvoson, könyvtároson, szociális munkáson át, az önkormányzati, minisztériumi hivatalnokig, rendőrig, katonáig, bíróig terjedő – a közszolgálati dolgozóké, s a másik is csak két és félmilliós – az iparban, a szolgáltatásokban, a kereskedelemben alkalmazottaké –, akikre „középosztályként” hivatkozik a hatalom.

Valójában azonban ők is csak prekárius, tartalékok nélküli, egyik napról a másikig élő, kiszolgáltatott helyzetű emberek. (Lásd erről Ferge Zsuzsa akadémikus helyzetelemzéseit, súlyos tényeket, következtetéseket tartalmazó tanulmányait.) Tudva: hazug kormányzati propaganda csupán a közmunkásokat (a köznyelvben kényszermunkásoknak nevezetteket) a társadalom „növekvő” stabilitásának mutatószámaként, a valódi munkavállalók közé sorolni. Ezt, sem megalázóan alacsony, megélhetést sem biztosító béreik, sem foglalkoztatásuk rövid időtartama, sem annak szakmai tartalma nem engedné meg. Ők is becsapottak, akiknek nincs vagy a legritkább esetben van visszaútjuk a munka világába. S tudva végül, hogy hazánkban folyamatosan magas a hajléktalanok, szociálisan ellátatlanok, bizonytalan helyzetű családok, s az éhező gyermekek száma. Ezért nem csodálkozhatnak a szocialisták sem, hogy a fiatal, jobbára magasan képzett munkavállalók szászezrei menekülnek külföldre e kilátástalan társadalmi, gazdasági és politikai helyzetből.

Másodszor: szembe kell néznie az MSZP-nek azzal, hogy a rá szavazó 800 ezer választó súlya (a korfáról, a közöttük domináns idősekről és a nagyon-nagyon kevés fiatalról nem is szólva) igen csekély a társadalom egészéhez képest. Kiváltképp, a legalább kétmillió Fidesz-szavazó és a közel egy millió Jobbikos „fényében”.

Harmadszor: azzal is szembe kell nézniük, hogy a mozaikdarabokká tört baloldal olyan súlyos identitás-válságban van, amely már szinte „hitelesíti” azt az évtizedek óta hangoztatott jobboldali-konzervatív, liberális közbeszédet, amely szerint nincs baloldal-jobboldal osztat a magyar politikában. Okafogyott ezért – mondják – baloldali alternatíváról gondolkodni. Igaz, ez régen is hazug beszéd volt, s az ma is, de e „meggondolásból” keletkezett és vert gyökeret a virtuális valóságban – a sajtóban és az elektronikus médiában – az a fából vaskarika, amit manapság is szociál-liberális politikának neveznek.

Látszat szerint ellentmondásnak tűnhet, mégis azt állítanom, hogy a társadalom mélyrétegeiben zajló drámai folyamatok mind-mind egy erős, jól szervezett, cselekvőképes baloldalért kiáltanak. S mégsem ellentmondás, mert mérhető a társadalmi igény arra, hogy a szocialisták – baloldali pártként – talpra álljanak.

Csakhogy, ahhoz szembesülniük kell a felsorolt, mind a saját helyzetükre, mind a társadaloméra vonatkozó tényekkel – és új válaszokat, baloldali, azaz: nem liberális, nem keresztény-szociális, nem konzervatív, nem jobboldali, nem radikális, de bátor megoldásokat kell kidolgozniuk, s megalapozottan, hitelesen, szakszerűen ajánlaniuk a társadalom egészének. Igaza van ugyanis a nyáron megválasztott pártelnöknek abban, hogy nem a társadalom fordult el a baloldaltól, hanem az MSZP fordult el a társadalomtól, s ezen kell változtatnia ahhoz, hogy a társadalmi többség támogatásával, mint a baloldal pártja, újból „jöhessen”, helyzetbe kerülhessen.

E célért azonban, s ez a negyedik előfeltétel, a szocialistáknak saját múltjukkal, rossz politikai döntéseikkel kell szembeszegülniük – miután az elemzésekből tanultak és helyes következtetésekre jutottak. Tudva, ezt az alapvető fordulatot külső s belső ellenszélben kell megtenniük. Megküzdve egyrészt a kormányzati hatalmakkal és az ellenzékinek mondott politikai ellenfelekkel, másrészt saját konzervatív, maradék párthatalmukhoz görcsösen ragaszkodó országos, megyei, városi vezetőikkel – az MSZP-s káderpolitika termékeivel. (Ez a káderpolitika egyszerű és misztikus is egyszerre. Ha valaki – aki még nem párttag – felkelti a figyelmét, kiválasztja. Érte megy, nem ellene. Feladatot ad neki, tán funkciót is, ameddig a közepesség mércéjének megfelel. Jutalmazza és bünteti. „Neveli.” Ám, ha az illető túlnő az áltag szürkeségén, pláne, ha a kritikai baloldal politikusává, „hűtlenné” lesz – kiveti és megfosztja a cselekvés lehetőségétől.)

Tudva végül – s ez a lényeg –, hogy a társadalomnak még mindig van egy valós baloldalt: emberi szabadságot és méltóságot, társadalmi igazságosságot és szélsőségtől mentes egyensúlyosságot, tanulási, művelődési, megélhetési, egészségügyi, szociális esélyt és szolidaritást követelő többsége, amely politikai képviseletét, ha a szocialisták mindennek ellenére talpra állnának, rájuk bízná.

Ez az a többség, amely soha nem értett egyet, s ma sem támogatja az MSZP „ingadozó középparaszti”, a rendszerváltozás kezdete óta folytatott ál-baloldali ál-politizálását. Mindig elvetette, és ma is ellenzi a „mától kezdve minden másképp volt”, a saját élettörténetét tőle elvenni akaró, hazug, pártpolitikáknak alárendelt történelemfelfogást is. Azt, amely az 1945-1956 közötti korszakot, amikor (a Rákosi-rendszer minden embertelenségével, súlyos bűnével együtt) eltagadhatatlanul lezajlott a valódi rendszerváltozás – szimplán és ostobán, mint „kommunista diktatúrát” ítéli el. S azt is, amely a „nem legitim” Kádár-rendszer társadalmi, politikai és évtizedekig tartó gazdasági sikerességét, viszonylagos konszolidáltságát („legvidámabb barakk”), a társadalom többségében való – nem problémamentes – elfogadottságát eltagadná.

E többség nem felejti el: ebben a korszakban kerültek közösségi tulajdonba a gyárak, ekkor történt a földosztás, és a ’60-as évek második felétől az a mezőgazdasági szövetkezés, amely világszínvonalú eredményeket hozott. Nem felejti el, hogy milliók számára nyíltak meg iskolák, egyetemek kapui, váltak hozzáférhetővé a művelődés alapszolgáltatásai. Tömegek érhették el az egészségügyi, szociális ellátásokat, a nyugdíjat, azaz: a társadalmi mobilitás valóság volt, nem jelszó. E többség nem emlékszik nosztalgikus pátosszal minderre, de nem szenved amnéziában sem. Lényegesen jobban, árnyaltabban emlékszik a jóra és a rosszra egyaránt, mint azt az elmúlt évtizedek demagóg politikái, félművelt politikusai elvárják tőle.

S így van ez a többség – mondjuk ki végre – 1956 megítélésével is. Otthon, a családban, a baráti közösségek zárt beszélgetéseiben (a valóság félelemmel telített mindennapjaira mutat rá mindez) ugyanis pontosan megfogalmazza: nem volt ’56 „csak” szűztiszta forradalom. Egyszerre volt baloldali reformtörekvést felerősítő, demokráciát, szabadságot, jobb életet teremteni akaró, ám épp az e törekvéseket képviselő értelmiséget, baloldali politikusokat, munkásokat meglepő (mert a cselekvésre felkészületlenek voltak) népfelkelés. Az, amiért sokan életüket áldozták, vagy emigrálni (és migránsként élni) kényszerültek az őket befogadó Európában és a világban. S mindezzel együtt volt a börtönökből (a politikai foglyokkal együtt) kiszabadított köztörvényesek, felelőtlen politikai kalandorok, provokátorok általi, tömegeket gyilkosságokig feltüzelő, a II. világháború előtti társadalmi-gazdasági és politikai viszonyok restaurációját kívánó, nem ritkán zsidó- s cigányellenes, erőszakos, rendszerellenes lázadás is. Ezért nem tekinti a többség 1989-90-et 1956-tól eredeztethetőnek. Tudva, akkor az emberek több demokráciát, szabadságot és szocializmust akartak, nem új-kapitalista berendezkedést. Az e tényeket, összefüggéseket differenciáltan látó közgondolkodást azonban ma ugyanúgy „föld alá” szorítja, meghamisítja a politika, amint azt minden, messzebb tekintő baloldali gondolattal teszi. Amihez a szocialisták vezetői közül többen, összevissza beszédekkel asszisztálnak is.

E többség, amivel az MSZP összefoghatna, ellenezte azt a folyamatot, amely 1988-1995 között megfosztotta állami, önkormányzati közösségi tulajdonának (gyárak, vállalatok, szövetkezetek, földek, termelőeszközök) többségétől, saját foglalkoztatottsága biztonságától, azaz, megélhetésétől, tanulási, művelődési esélyeitől, szociális, egészségügyi szolgáltatási és nyugdíj-jogosultságától, vagy azok igénybe vehetőségétől. Csaknem mindentől.

Nem értett egyet azzal sem, hogy a rendszerváltozás felélhette a társadalom és a gazdaság korábban felhalmozott komparatív előnyeit is. A magas szintű általános műveltségétől, a kiváló felső-, közép-, és szakmunkás szintű szaktudásokig, a munkakultúráig, az újító, alkotó kreativitásig, a versenyképes informatikai és elektronikai, orvosi műszer- és gyógyszer-iparig, a jól teljesítő mezőgazdaságig és élelmiszeriparig szinte mindenét, amivel addig rendelkezett, s aminek a megtartásával, sőt, fejlesztésével lényegesen versenyképesebb, sikeresebb lehetett volna az európai erőtérben, mint volt.   

S kiváltképp tiltakozott az ellen 1994-98 között, amikor még a szocialistáké volt a kormányzati többség, hogy a magyar liberálisok mégis rájuk kényszeríthették szélsőségesen piacpárti, „öngondoskodásra” szorító, életidegen politikájukat. Ennek a tudomásul vétele, sőt, megideologizálása („a magyar baloldalnak most a kapitalizmust kell építenie”) okozta 1998-ban az MSZP bukását. Nem véletlen, hogy ezután a szocialisták két pénzügyminisztere is az SZDSZ-ben kötött ki, s onnan került – az SZDSZ-el együtt – a politikai süllyesztőbe.

Az alapvető, máig leküzdetlen identitás-válságból, a teljesítmény-nélküliségből és a szocialistákon belüli liberálisok uralmából következett logikusan a 2010-es, súlyos mértékű választási vereség is. Ami után, épp a szocialisták „repedéseit” kihasználva, a Fidesz-vezér felelőtlen, krakéler politikai ikertestvére, nyílt árulással alapíthatta meg, a neki cirkuszi porondot biztosító, ál-baloldali DK-t. Persze, csak a bukott MDF-es, keresztény-szocialista, kisgazda, liberális politikusok egybeseprésével, s egyes, volt szocialisták átcsábításával.

S mindez után „jött” 2014, a szintén szociál-liberálisnak kikiáltott pártocskák (Együtt, PM, MLP, Szolidaritás) s az MSZP „összefogdosása”. Akik tudomásul vették: a közvélemény, közbeszéd, közgondolkodás mindennapi tematizálása a jobboldalé. Azoké a keresztény, konzervatív, liberális, szélsőjobboldali pártoké, melyek 1990-től folyamatosan, következetesen alapították „népi” mozgalmaikat (pl. országos szervezettségű polgári köröket, népfőiskolákat), s foglalták el az általános- és középiskolákat, a felsőfokú oktatási intézményeket (az egyházak törekvéseit támogatva), és szerveztek országos, valamint helyi médiát, sajtót, könyvkiadást – ideológiájuk, történelem- és társadalom-felfogásuk terjesztésére.

Ezt a politizálást – magától értetődően – csak büntethette az a többség, amely valódi baloldali alternatívát akart. (Nem mellesleg, e ponton kell jelezzem, hogy az ezekért a rossz politikai döntésekért felelős szocialisták most is ott ülnek a parlamenti padsorokban, a megyei és a települési önkormányzatokban, döntenek a párt vezető testületeiben. Mintha ez lenne a dolgok rendje. Pedig nem az.)

A szocialisták és „szövetségeseik” számára a 2014-es választási vereség okai közismertek. A politikai viszonyokat azonban jól jellemzi, hogy hiába jelent meg elemzés-özön ezekről, a felelősségükkel szembe nem nézők ma is azt kiáltozzák, hogyha az előbbi pártocskákkal újra „összefognak”, akkor 2018-ban le tudják győzni a Fideszt. Az ötödik, talán a legnehezebb feladata tehát az lesz az MSZP új vezetésének, hogy felismerje, felismertesse: ez az út járhatatlan.

2016-2022 között gyökeresen más szocialista politikára van szükség ahhoz, hogy a társadalmi és politikai fordulat megtörténhessen. Ehhez a programot a szocialistáknak önállóan kell kidolgozniuk, felmutatniuk, képviselniük és vonzóvá tenniük a többség számra. Pártként önállóan fellépve, de összefogva minden helyi társadalmi, érdekképviseleti, szakmai, civil erővel, amely hajlandó az együttműködésre, és megújulását támogatja. A 2018-as választást is akkor lesz módjuk erősödve megélniük a szocialistáknak, ha addigra nyilvánvalóvá teszik: meg akarnak újulni és már el is kezdtek járni az új úton. A többség érdekeinek reális, korrekt, hiteles, szakmailag megalapozott, hazát és haladást együtt jelentő képviseletét vállalva, és az egyszeri, megismételhetetlen emberi élet éléséhez a jobb feltételek biztosítva. Nem csak szavakkal, de vitákban kiérlelt, végrehajtható baloldali programmal, s konkrét cselekvésekkel is.

Milyen megújulásra gondolok? Nem törekedve teljességre, nem gondolva, hogy kizárólag az általam feltett kérdésekre adott jó válaszok, s csupán e feladatok megoldása jelenthet baloldali revitalizációt, kiindulásként nélkülözhetetlennek tartom, hogy a szocialisták új politikai alapelveket fogalmazzanak meg.

Ahhoz, hogy jöhessen újra a bal, választ kell adniuk az alapkérdésre: milyen baloldaliságot képviselnek? Mit jelent számukra a modern baloldali program? Kiket képviselnek? Mit értenek társadalmi többség alatt? Politikai, gazdasági, társadalmi céljaikat milyen eszközökkel érvényesítenék? Meg akarják-e haladni a korábbi rossz, inkább liberális, mint baloldali kormányzati teljesítményüket? Milyen etikai követelményeket állítanak tagjaik, majdani képviselőik elé? S tovább haladva: kiket tartanak szövetségeseiknek? Szakszervezeti, gazdasági szövetkezési, civil, szakmai, helyi társadalmi politikáikat kikkel, hogyan hangolnák össze? A politikai elveiket ismerő, értő emberek aktív, széleskörű egyetértését miként hoznák létre 2022-ig? A válaszoknak hordozniuk kell a szociáldemokrata-szocialista múlt legjobb hagyományait, a megélt történelem, benne ’56 baloldali örökségét, és az 1989 utáni, súlyos politikai, gazdasági, társadalompolitikai tévedéseik korrekcióit is...

Teljes cikk: https://nepszava.us/blogs/news/vadasz-janos-johet-e-ujra-a-bal

További adalékok Orbán legyőzéséhez
Kevés a a polgárokhoz meg a középosztályhoz szólni, ezek pártjává válni, hanem azokhoz is kell, akik ezek közé akarnak tartozni. Éspedig a dolgozókról beszélek (mivel munkásosztály nincs, nem így fogalmazok, de fogalmazhatnék), akiknek egy jól működő kapitalizmus munkahelyet, létbiztonságot és méltóságot hoz, és mivel ezeknek nincs képviseletük, nyugodtan össze lehet kötni a munka, a piac és a tulajdon lehetőségeit egy kapitalista programban. Én nem is nagyon helyeznék mást egy Orbánnal rivalizáló narratíva középpontjába.

Bartus László: A félelem hamis prófétái, avagy a beszariság apoteózisa
Se szeri, se száma a publikációknak, amelyek a liberalizmus végét hirdetik. Ezek szerzői nem az "illiberális" demokrácia hordószónokai, hanem a liberális értelmiség közírói, akik észrevétlenül tették magukévá a liberalizmus ellenségeinek szólamait. A minden alapot nélkülöző állítások, általánosítások, tévhitek futótűzként terjednek. Átveszik és visszhangozzák a második vonalbeli publicisták, a bloggerek, a közösségi média névtelen utánzói.

 

---

Kapcsolódó cikkeink:

Balavány: Ilyen lesz a Negyedik Birodalom / Készült: 2016.12.13
A világnak nagyjából vége van. - "Amikor esteledik, ezt mondjátok: Szép idő lesz, mert vöröslik az ég! Reggel pedig: Ma zivatar lesz, mert vörös és borús az ég. Képmutatók! Az ég arcát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?" - (Jézus rabbi szavai, Máté 16, 2-3.)

• Előző
• Tovább