Hírek

Ami már átcsap a fejük fölött - Interjú Kis János filozófussal

Részletek: Készült: 2016. február 21. vasárnap, 23:13
Print; Találatok: 1581

ovi_mihaly Ami Orbán számára siker, az a demokratikus Európa számára kudarc. - A miniszterelnök azzal is kockáztatna, ha elfogadná a pedagógusok követeléseit, de azzal is, ha nem. - Az Alaptörvény módosításának éppen az lenne a célja, hogy a kormány rendkívüli eszközök bevetésével lehessen úrrá a társadalmi elégedetlenségen. - Interjú Kis János filozófussal.

– Új könyvének őszi bemutatóján ön a menekültekkel kapcsolatos orbáni politikát bírálta. Azóta sok minden változott. Az Orbán-féle álláspontot korábban elutasító európai kormányok mintha maguk is orbanizálódnának. Van ebben a fordulatban jelentősége annak, hogy a menekülők tömege azóta millióssá duzzadt?

– A menedékhez való jog a menekültet mint egyént illeti meg. Mindegy, hogy egyedül menekül-e,vagy egymillió másik emberrel együtt. Azok az államok, melyek képesek menekültek befogadására, kötelesek együttműködni annak érdekében, hogy minden menekülő biztonságos körülmények közé jusson. Nagyon messze vagyunk attól, hogy Európa elérte volna befogadóképességének határait. A 78 milliós Törökországban kétmillió menekült tartózkodik. A 6 és fél milliós Jordániában másfél millió. Európa népessége 500 millió, gazdasága jóval fejlettebb, mint Törökországé vagy Jordániáé. Az európai választók tűrőképessége azonban jóval kisebb a kontinens tényleges befogadóképességénél. Más szóval, jóval kevesebb menekülőt hajlandók befogadni, mint amennyinek a vállalása gazdaságilag és kulturálisan lehetséges volna. Ebben a helyzetben a politikai vezetők három dolgot tehetnek. Az egyik az, amit Orbán csinál: a választók félelmeire apellálni, felkorbácsolni az idegengyűlöletet, és lezárni országukat a menekültek előtt. A másik: követni a közvéleményt, de csak addig a pontig, ameddig muszáj, hogy elkerüljék a politikai földcsuszamlást, a szavazók masszív átvonulását a szélsőjobbra. Ilyesmivel próbálkozik a francia szocialista párti kormány. A harmadik: kitartani amellett, hogy az európai demokráciáknak a menekültkérdés emberséges kezelésére kell törekedniük, vállalva az átmeneti népszerűségvesztést, aztán megküzdeni a közvélemény visszanyeréséért. Ezt az utat járja Merkel. Aki erre az útra lép, óriási politikai kockázatot vállal. A német közvéleményt ugyanis csak akkor lehet újra megfordítani, ha a német polgárok azt tapasztalják, hogy a többi európai ország osztozik velük a menekültekkel szembeni felelősségben, és így nekik nem a terhek oroszlánrészét, csak az arányos hányadát kell vállalniuk. Ehhez azonban Merkelnek meg kellene szereznie az uniós kormányok többségének szolidáris együttműködését. Az pedig csak úgy volna lehetséges, ha számos kormány vállalná ugyanazt a politikai kockázatot, amit Merkel vállalt.

– Úgy tűnik, inkább azt gondolják: Merkel álláspontja erkölcsileg tiszteletre méltó, de a reálpolitikától tökéletesen idegen.

– Ha így gondolják, tévednek. A teljes elzárkózás a menekültek befogadásától szétveri az uniót. Ha az egyik ország kerítést épít, előbb-utóbb a másik is ezt teszi.

Mindenki a másikhoz fogja lökdösni a menekülteket. A kelet-európai népekben a németek iránt fog forrni az indulat, akik kvótákat akarnak rájuk kényszeríteni. A németekben a kelet-európaiak iránt, akik nem hajlandók részt vállalni a közös felelősségből. Ez így nem működhet. Azok az országok, amelyek nem érintkeznek Európa külső határaival, talán le tudják a határaikat zárni, de Európa határait nem lehet lezárni. A visegrádi országok kormányfői most azzal álltak elő, hogy a macedón–görög határon kellene kerítést építeni. Ha ez megvalósul, a menekültáradat Görögországban torlódik fel, és a görög állam összeomlik. Ez azonban a visegrádiakat szégyenletes és egyben ostoba módon egyáltalán nem érdekli.

– A V4-ek álláspontja az, hogy ide nem jöhet senki. A nyugat-európai országok ezt így nem mondják, de a Willkommenskulturnak érezhetően vége. Igazolja ez utólag Orbánt?

– Kétségkívül megerősítette a helyzetét. A menekültválság előtt pária volt Európában. Jelenleg egy befogadásellenes koalíció vezéralakja. A kerítésépítéssel ráadásul abba a helyzetbe hozta magát, hogy nem szorul mások jóindulatára a menekültválság kezelésében, mert itt gyakorlatilag nincsenek menekültek. Ugyanakkor nyílt konfliktusba keveredett a vezető európai hatalmakkal, mindenekelőtt Németországgal. Ha az unió kilábal a jelenlegi válságából, Orbán súlyos árat fog fizetni azért a kárért, amit a V4-ek vezéralakjaként Európának okozott. Ezért az ő számára élet-halál kérdés, hogy a jelenleg zajló dezintegráció felerősödjön. Politikájának ez a hosszabb távú célja. Ha igaz – márpedig igaz –, hogy Európa csak az unió egységesebbé válásával oldhatja meg égető problémáit, akkor a történtek nem igazolják Orbánt. Ami az ő számára siker, az a demokratikus Európa számára kudarc.

– Belpolitikailag is sikerült stabilizálni a helyzetét. Egy éve még történetének legnagyobb válságát élte át a kormány. Akkor robbant ki a háború Simicska Lajossal, naponta derültek ki a fideszes politikusokat érintő korrupciós ügyek, egymás után veszítették el az időközi választásokat, most viszont újra erősnek látszik a kormány, az ellenzék pedig gyengébbnek, mint valaha. Meddig lehet sikeres a menekültellenes kampány egy olyan országban, ahol menekült nincs, viszont a valódi problémákat nem sikerül megoldani?

– Autokratikus vezetők gyakran állítanak elő külső ellenséget, hogy eltereljék a figyelmet a belső bajokról. De a bajok attól még nincsenek megoldva, hanem tovább halmozódnak. A háborús retorika által megszerzett támogatás viszont azt a hamis képzetet kelti a vezérben és embereiben, hogy minden rendben van. Egyébként is alulinformáltak a való világról: a médiából a saját propagandájukat hallják vissza, beosztottaik pedig óvakodnak attól, hogy rossz hírekkel bombázzák őket. Ráadásul a beosztottak beosztottait ugyanez az óvatoskodás igazgatja, úgyhogy minden szinten torzulnak az információk. Az agyoncentralizált, autokratikus rezsimek egyfelől óriási lehetőséget kínálnak a hatalmi önkény számára, a politikai ellenzék marginalizálására és a közvélemény manipulálására. Másfelől mérhetetlenül csökken a kormányzat hatékonysága, és késik a közelgő válságok felismerése. Az Orbán-rezsim története is erről tanúskodik. Nagyjából kétévente váratlan tiltakozási mozgalmak keletkeznek a semmiből. Ugyanaz a kormányzat, amelyik normál helyzetben nagy magabiztossággal uralja a politikai szcénát, ezekben a kritikus helyzetekben megzavarodik. Rosszul, kapkodva reagál, elveszti az uralmát az események fölött. Az eddigi belpolitikai krízisek fölött idővel úrrá lett. De ahogy a bekövetkezésüket nem lehetett megjósolni, úgy az is megjósolhatatlan, hogy mikor robban ki egy politikai válság, mely már átcsap a fejük fölött.

– Van egy érdekes ellentmondás: a kormány újra leválthatatlannak tűnik, mégis most tört ki a lázadás az oktatásban. Abban az ágazatban, ahol eddig a félelem állt a tiltakozás kifejezésének útjába. Nem akkor mentek az utcára, amikor a rendszer megrogyott, hanem most, amikor megint erős. Mi lehet ennek az oka?

– Nem csak a hatalmon lévők foglyai a látszatnak, hanem „az emberek” is, akikre a hatalom hivatkozni szeret. A rendszer nyugalmi állapotában az elégedetlen emberek egyedül érzik magukat. Hiába gondolják, hogy tűrhetetlen dolgok történnek velük, és tiltakozni kellene; ha ugyanakkor azt hiszik, hogy a tiltakozók nagyon kevesen lennének, akkor ők sem tiltakoznak. Nem tiltakoznak, mert azt gondolják, hogy a hatalom le fog sújtani a kevés számú protestálóra. És mivel mindenki ezt gondolja, ezért a tiltakozás el sem indul. Az pedig, hogy nincs tiltakozás, megerősíti az embereket abban a hiedelemben, hogy a rezsim nagyon erős. Ez magyarázza, hogy a tiltakozási hullámok mindenki számára váratlanul csapnak fel. Amikor azonban mégis bekövetkeznek, az emberek egyszer csak érzékelik, hogy sokan készek mozdulni. Ilyenkor a személyes kockázatukat jóval kisebbnek látják, mint korábban, hiszen a hatalomnak most emberek tízezreit kellene megbüntetnie...

Teljes cikk: http://vasarnapihirek.hu/fokusz/ami_mar_atcsap_a_fejuk_folott