Hírek

Szárnyasok a Szabadság téren

Részletek: Készült: 2014. március 02. vasárnap, 09:19
Print; Találatok: 1843

Az elképzelések szerint a nem is távoli jövőben felállítandó, a 2014-es Magyarországot megidéző emlékmű egy medve lesz, amely egy a szemét forgatni tudó, zselatin öcsipolip vállára teszi a kezét. Egy olyan ország emlékezetére készül, amelyik mentális műlesiklásban akkoriban telente jobban teljesített. A kártékonyság, amit sokan hatékonyságnak véltek, úgy összezavarta az embereket, hogy a végén a kalapról is el tudták képzelni, hogy zokni – igaz, hogy közben idegeskedtek a kalap-szemléletűek rugalmatlansága miatt.

Szorgoskodik ma Magyarországon egy miniszter, aki felelős oktatásért, kultúráért, egészségügyért, ilyen mindenhonnan összegereblyézett dolgokért. Mellesleg lelkész. Ami persze lehet, hogy a „lelke mélyén kész” játékos rövidítése. Nos, ez a felelős ember azt nyilatkozta, hogy a Szabadság téri „Alien vs. Arkangyal” nevű emlékművet érintő helyes történelmi nézőpontot egy televíziós vitában lehetne eldönteni. Összeengedik a feleket, pl. két mellvértes történészt, megbajvívnak, és a képernyőhöz szegezett nép meghozza a szavazós döntést a saját múltjáról. A miniszter az egyszerűség kedvéért megszámolt tízmillió embert, sok elfoglaltsága közepette, akik arra ösztönözték a kormányt, ne mondjon igazat, és ezt szoborcsoport formájában juttassa kifejezésre. Akinek nem tetszik, azt a lelkész a tízmilliós becsült tömegen kívül helyezte a lélektani térben.

Magyarországon magyarnak lenni egyre megterhelőbb. A nemzetet ez az élmény összeköti. A társadalmi működészavart nehéz elviselni. Mi, magyarok, tiszteletet érdemlünk megszenvedett múltunkért, és sok minden mellett a kitartásunkért, hogy megmaradtunk – noha ez cseppet sem volt magától értetődő. Sokakban a nemzet eltűnésének, végső hanyatlásának képzete ma is erős. Mint minden traumatizált társadalomban, a hazánkban élők csoportjai is hajlanak rá, hogy éretlen lelki mechanizmusokat működtessenek, amikor a történéseket, bennük a maguk szerepét értelmezik./ Bánki György

A helyzetünket súlyosbítja, hogy a nemzet traumái nem váltak közössé, hanem kibeszéletlenségük folytán versengenek egymással. Részben mert a kárvallottak és a kedvezményezettek azt hiszik egymásról, vagy néha tényelegesen is úgy alakul, hogy az ellentétes oldalon állnak. Aztán szerepet cserélnek: aki kárvallott volt, mintha felülre kerülne, a másik meg alulra. De együtt, nekünk, így sose jó.

Az éretlen működéseink alapja a hasítás, ami ráépül a versengő traumák élményére. A hasítás azt jelenti, hogy nem tudjuk egyszerre érzékelni, hogy a másik vagy mi egyszerre lehetünk jók és rosszak, hogy cselekedeteink is ritkán egyneműek. Noha ez tenne képessé arra, hogy megnyugodjunk, hogy fejlődjön az önismeretünk, és több bizalommal működjünk együtt egymással. Amit más nemzetek úgy hívnak: sikeresség. A hasítás tehát egyszerűen nem engedi a valóságot megismerni, mert mindig csak vagy a rossz, vagy a jó létezik. A projekció a hasítás okozta feszültség terméke. Kivetítjük a bennünk élő rosszat a másikra, a másik csoportjára, és egyidejűleg letagadjuk saját magunkban. Ez tovább nehezíti a közeledést a felek között, és még jobban aláássa az önismeretet. A valóság összezavarodik. A harmadik folyomány a projektív identifikáció, amikor nem elég, hogy a másikra vetítek valamit, ami eredetileg bennem van, hanem egyenesen a másikba injekciózom, hogy helyettem ő élje át. Az én félelmemet, az én agressziómat. Amikor megtörténik, úgy fog reagálni, ahogyan gondoltam – indulatosan, sértetten, szorongóan.

A legfurább, hogy ez olyan, mint mikor a kisgyerek dühöng, és azt várja a szülőtől, hogy megeméssze, és ezáltal megnyugtatóvá tegye az ő még éretlenül feltörő érzéseit. Csak sokkal ijesztőbb, mert felnőttek csinálják, és felnőtt eszközök állnak a rendelkezésükre. Ezért a magyar társadalom csoportjainak szintjén előáll a paradoxon, hogy titokban az áldozatoktól várjuk a bölcsességet, a támadottaktól a megértést, a külvilágtól a sajnálatot. Szeretnénk, ha a világ értékelne minket, de elutasítjuk a szabályait. Azt szeretnénk, ha az, akit valaha elnyomtunk, kifosztottunk vagy meggyilkoltunk, ezt bölcsen elfogadná. Ha tartalmazná a rosszat, amit magunkból neki adtunk, elviselné, és ha valaki, akár ő maga, meg tudna nyugtatni. Hogy esetleg közben tovább utálhassuk benne, ami bennünk van. Bejöttek az oroszok és nőket erőszakoltak meg, igaz, hogy előtte tízezer szám legyilkoltuk a falvaikban lakó embereket, de azt megértéssel kellett volna fogadniuk, hisz féltünk tőlük és lenéztük őket. Ha belegondolnánk, a szégyent is átélnénk, ami rohadt dolog, és a mindennapok gondjai közt extra erő kell hozzá.

... A magyar állam a kérdéses történelmi korban egyszerre volt bűnös és áldozat. Ebből nem lehet szemezgetni. A miniszterelnök, akit krónikus pszeudo-küldetéses állapota miatt nevezzünk most Numero Uno Nemzetszakembernek, azaz NUN-nak, azt kapta el nagyon retorikailag, hogy ne mások mondják meg, hogyan emlékezzünk a történelmünkre. Ad egy: nem az a kérdés, hogyan emlékezzünk, hanem, hogy mi történt. Ad kettő: kik azok a mások? Történészek? Külföldiek? Józan magyar emberek? Kekec zsidók? És kik a mi? Akik nem engedjük? Máris kész az újabb hasítás, az erőszak a valóságon, és a magyar emberek lelkében. Aki összekeveri a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartó, korrekcióra is képes gondolkodást az általa személyes problémák miatt gyűlölt gyengeséggel, az nem alkalmas a feladatra. Nem egyetlen emberről beszélek.

Nem az a cél, hogy Magyarország a bűnbánatot iparszerűen gyakorlók szaggatott-ruha szalonjává változzon. Hanem az, hogy úgy vegyük a magunk dolgait szépségükkel és csúfságukkal együtt, ahogy voltak és vannak, mert ez valójában megkönnyebbülést okoz, és kezelhetőbb. A NUN és a mindenügyi miniszter mondatai bátorítják a rasszista érzületet, mert rátolják a problémát a zsidóságra meg a definiálatlan ”másokra”, ezzel felújítva a hasítást és a kirekesztést. Azt sugalmazzák, hogy az egyet nem értők szándéka rossz. Arra játszanak rá, hogy tényleg nem kellemes tudomásul venni bizonyos magyarok más magyar emberek általi jogkorlátozását, vagyontalanítását, az elpusztításukért tett precíz erőfeszítéseket. Ezzel a hasítós metódussal dédelgetni lehet a náci lelkületet úgy, hogy közben „mi olyat sose gondoltunk, hölgyeimuraim”. A célközönség azt éli át, hogy rá akarják kényszeríteni a szégyent. Amiről szó sincs. A nemzet igazi érdeke a hasítás enyhítése. A kormányzat módszere a hasítás találékony alkalmazása. Úgy tűnik, érdekeink nem esnek egybe. A nemzet sokkal több ennél, és sokkal többet érdemel. Az önismeret jó dolog, ellensúlyoz, összetart. Hasznos, akár a fék a kocsiban, bár nélküle szinte röpül az ember. Igaz, hogy hova...

(A szerző pszichiáter)

Teljes cikk: http://hvg.hu/velemeny/20140227_Banki_Gyorgy_Szarnyasok_a_Szabadsag_teren