Ma október 23-a van, Orbán Viktor tehát beszédet mond. Illetve ma már beszédmondásnak az aktust nehezen nevezhetnénk, kinyilatkoztatásnak inkább. Orbán sajátos tudata olyan megnyilvánulásának, amelynek a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ám most nem beteges eszmékről ejtünk szót, hanem a „beszéd” körülményeiről, amelyek többet mondanak el nekünk Orbánról és a rendszeréről, mint akármely szövegelemzések, amelyekkel nem mennénk semmire.
Mert csak az elborzadások jönnének, ahogyan immár évek óta minden egyes alkalommal. Minden pénteken, minden átadásin, minden avatásin, ünnepen vagy épp a parlament falai közt. Veszprémben történik ma a jeles esemény, amely város lakói már tegnap arra ébredtek, hogy nem tudnak közlekedni a megszokott és jól ismert utcákon, mert kordonok olyan tengere lepte el azokat, rendőrök és egyéb fogdmegek, tiltások és utasítások, amelyek arra utaltak, hogy érkezik a nagy ember. Vagy inkább nagyember.
És emiatt el kell pucolni minden zavaró tényezőt, ami közé a veszprémiek is tartoznak. Már ez is egy mérce, hogy vannak emberek, mint zavaró tényezők, akikről igazából nem is tudjuk kit, mit szeretnek vagy mit nem, de a saját városukban nem tartoznak a totálisan lekáderezett organizmusok közé. Elvakultságuk nem száz százalékos, és ilyen alakok nem mehetnek Orbán közelébe, mert valami zavar támadhatna az erőben. Ha a szemekben nem csillog a boldog tudatlanság, már ez kizáró tényező, a közönséget tehát meg kell válogatni.
Hogy miért nem beszél a nagyember Budapesten immár évek óta, az is megérne egy misét, most azonban a kordonokról elmélkedünk inkább, amelyek, ha ezek kapcsán lehet ilyenről beszélni, hermetikusan igyekeznek vizsgálatunk tárgyát elzárni a külvilágtól, hogy kritikus hang vagy netán gondolat még a közelébe se juthasson. Azoktól ugyanis zavarba jön, boldog karácsonyt kíván vagy jó napot, netán hulló szőrű rókákról értekezik, mint már tapasztalhattuk, és kiderül, hogy a pőre hatalom iszonyatán kívül másból már nem is áll.
Eszünkbe jut ilyenkor Marquez és az ő Aureliano Buendia ezredese, aki háromméteres képzeletbeli kört húzott maga köré, amibe emberfia, még az anyja sem léphetett be. Ezek voltak az ezredes hatalmának ormai, aztán, amikor megcsömörlött ettől az egésztől, visszavonult aranyhalacskákat gyártani vég-, és kilátás nélkül száz éves magányának börtönében. Orbán annyira közel jár ehhez a képzeletbeli körhöz, hogy az legutóbb valósággá is vált. Emlékezhetünk, amikor utat avatott tengerész hasonlatokkal.
Annak az idiótaságáról már meséltünk, most annak a napnak azt az elemét elevenítjük fel, hogy a csapat, amely Orbán elkordonozásáért felelős, odáig ment buzgalmában, hogy ott az út mentén, a szűk körű avatásin húzott kordont a nagyember köré, akinek magának kellett szólni, nyissák meg azt, hogy legalább a miniszterei mellé állhassanak az alkalom adta nagy boldogságban. Mindez pedig arra utal, hogy doktorminiszterünk előrehaladott állapotban van a diktátorokra jellemző paranoiában, vagy ha ő nem is annyira, a testőrei már igen.
És ez, hogy olyan védelmet húznak köré, ami már esetleg neki is terhes, juttatja eszünkbe Sztálin elvtárs halálát, aki agyvérzést kapván saját húgyában feküdt a szobájában segítség nélkül, mert a körülötte lévők nem merték kinyitni az ajtót, hogy mi lehet vele. A legendák szerint pedig, amikor viszont igen, és meglátták az előbb vázolt képet, akkor is úgy és ott hagyták, hogy lehetőleg megdögöljön. Nem szép történet, viszont jellemző, az összes diktátor retteghet ettől a sorstól, és a mi Orbánunk kitartóan halad ebbe az irányba.
Szokásban van arra fogni a nagy elkordonozást, kevlármellényt és ilyesmiket, hogy Orbán fél. Ez is igaz, sőt talán egyenesen retteg is, de a külvilág ilyen mértékű kizárása ennél jóval többre utal. Nem csak a fizikai bántalmaktól remeg, hanem magától a valóságtól is, amivel rendszere természete miatt már nagyon régen nem találkozott. Tizenhárom éve lakik egy buborékban, ebből fakadóan tudata is beszűkült, téveszméi rögeszmékké váltak, s az már csak kétes hab a tortán, hogy a teste sem viseli a valóságot.
Illetve azt kell rejtegetni a kíváncsi tekintetek elől, mert úgy járna minden egyes alkalommal, ahogyan az oroszok járatták vele az elhíresült videóval, amin egy nagyon beteg embert láthattunk. Ebből a szempontból sem szabad a közelébe engedni senkit, aki nem hívő, mert kiderülne nem csak az, hogy a király meztelen, hanem sokkal inkább az látszanék, hogy az Isten halandó, sőt, sokkal inkább halandó, mint azok, akiket állítólag a hátán cipel. Nekünk viszont ez sem vigasz, mert ezek az agóniák nagyon sokáig szoktak tartani.
Elzengett az őszi, boros ének / Készült: 2022.10.24 Amikor tegnap a magába zárt ketrecében Orbán Viktor elmondta, hogy ’56-ban, ha a Nyugat nem árul el bennünket, akkor sikerrel jártunk volna, akkor az első gondolat az volt, ezt azért mégsem kellett volna. De hát, mit is várhatunk egyebet egy ferdült elmétől, aki azt sem képes belátni, hogy ebben a pillanatban köpi szembe magát. Az analógiát ugyanis a jelenre vonatkoztatva azt látjuk, hogy a bűnös Nyugat tanult a hibájából, nem hagyja magára Ukrajnát, aki ezek szerint sikerrel fog járni, és a világ rendje helyre is áll. Béke lesz, ami után Orbán amúgy óbégat, az más kérdés, ahogyan kinéz, abban a békében ő nem leli majd a helyét. Igaz, a háborúban sincs otthon. Megzavarodott a manus.
Ma október 23-a van, Orbán Viktor tehát beszédet mond. Illetve ma már beszédmondásnak az aktust nehezen nevezhetnénk, kinyilatkoztatásnak inkább. Orbán sajátos tudata olyan megnyilvánulásának, amelynek a valósághoz az ég egy világon semmi köze nincsen. Ám most nem beteges eszmékről ejtünk szót, hanem a „beszéd” körülményeiről, amelyek többet mondanak el nekünk Orbánról és a rendszeréről, mint akármely szövegelemzések, amelyekkel nem mennénk semmire.
Elzengett az őszi, boros ének / Készült: 2022.10.24