Hírek
Kampec dolores CXIV. – Krizantémum
- Részletek
- Készült: 2022. november 01. kedd, 11:12
- Találatok: 1590
Hosszú évekkel később, a kocsmában ülve eszébe jutott Bélának az a nap, amikor nagyanyja elvitte temetőnézőbe. Annyira új volt a világ, hogy sok minden nevet sem kapott Béla fejében, és csodálkozva nézte, ahogyan kérdésére, mik ezek a nagy, malomkeréknyi fehér labdák a síron, az öregasszony határozottan, igazának teljes tudatában felelte és állította: krizantémum. Ettől, mivel kimondani képtelen volt, az egész temető, benne a fehér virágok, a gyertyák és mécsesek, az ezektől szürkületkor a világra ereszkedő reszketés misztikussá vált, kimondhatatlan mesék birodalmává, hogy krizantémum, ami más napokon nincsen, csakis ott és csakis akkor, hogy kizárólag neki-e, az még bizonytalan volt.
Nem is olyan sokkal a temetőlátogatás előtt, amikor, és ami során a kölök Béla a sírokon tapodott, mászkált a halottakat befödő betonon a beszakadás veszélye nélkül azzal a feladattal, hogy apró kezével a legeldugottabb szegletből is kiszedegesse az elsárgult tűleveleket, amelyek a sír fölött, mellett kornyadózó fenyőről hulltak rá, volt a tanúja annak, hogy nagyanyja ugyanitt, csak egy kicsit odébb, a kandeláberek ingadozó fényében imbolygó koporsó oldalát megpaskolva búcsúzott élete párjától, aki Béla nagyapja volt, ezt mondván: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Így bocsátva a feledés ösvényére a nagypapát, akit ím, máris majdnem elért ez a második végzet. Csak még itt volt Béla, hogy eszébe jusson. 
Nem sírt az öregasszony ott a temetőben és a temetésen, mint ahogyan sem előtte, sem utána nem látta senki hangosan zokogni. Hogy ott belül mi volt benne, azt nagy valószínűséggel aptyával beszélte meg a dunna alatt átizadott magányos és álmatlan éjszakákon, mert ahogyan panasz nélkül csinálta végig az életet az ura mellett, ami egyáltalán nem volt könnyű, ugyanígy zokszó nélkül végezte el vele és mellette a halál rituáléit is, lezárva és elkönyvelve azzal a paskolással és a feledésbe eresztéssel sok évtizedet. És még arra, is maradt ereje, hogy mosolyogjon kicsit, amikor Béla őt utánozván ugyanazzal a hanghordozással és paskolással majomkodott ott a koporsónál csengő gyerekhangon, hogy jóvan aptya.
Mindez eszébe jutott most Bélának a kocsma asztalánál, ahová a fa tetejéről leereszkedett erre a napra, mert a rigókkal sok mindenről lehetett diskurálni, de a halálról éppen nem. Mert ugyan rettegtek tőle a macska pofáját látva, de nem az elmúlás iszonyata, hanem az ösztönök miatt, s így, mert igazából és mélyen nem volt mitől félniük, nem is voltak isteneik. Nem paskoltak koporsóoldalt elbocsátó szavakkal, és az sem érdekelte őket igazán, mi a neve a nagy fehér virágoknak, ami miatt lehetett irigyelni őket, de nem annyira, hogy cseréljen velük az ember. Ezért tért vissza a földre Béla az emberek közé, mert, ha máskor nem is igazán, ilyenkor azért érezhető volt, hogy ide tartozik, ebbe a világba, ahol a szék is őrzi a feneke rajzolatát.
De ennyi volt az egész. Egy lenyomat a fán, ami hosszú évek kitartó ülőmunkájával keletkezett, azoknak az éveknek a széken maradt mélyedése, amikor már a nagymama sem volt, sem az anyja és az apja, amikor, ha úgy vesszük, Béla végérvényesen egyedül maradt ebben a kajla világban. És az a hely, az ott keletkezett nyom volt az egyetlen igazolás arra, hogy még úgy-ahogy benne van, mert voltaképp már akkor sem volt igazán, amikor megtudta, hogy ha ugyan tévesen is, de krizantémum a virág neve. Ez lehet és semmi más, mert a halálnak nincsenek konvenciói, nincsen története, csak bekövetkező pillanata van, és egyetlen folyomány, az itt maradottaknak az elviselés terhe és kényszere.
Aztán jól vagy rosszul, de végigcsinálja ez ember. De a végén úgyis egyedül marad, mielőtt atomjaira hullik, és életre kel netalán megint a sírjára vitt virágokban akár, az azokban megbúvó szenekben, vizekben és rostokban, az örökös elhullás és újjászületés körforgásában, ami vigasz ugyan lehet, de ésszel mégis nehezen felfogható, mert, aki egyszer egyedüli példány volt, az nehezen viseli, ha megszűnik az lenni. Ezért találja ki magának az örök életet, és már megint ott vagyunk az Isten illúziójánál, ami voltaképp arra való, hogy ne menjen el az ember esze a halállal szembenézve. Ezért vállalja azt mindenki, hogy már az életben megtörténjen vele ez a baleset, és innen nézve lehet megértően nézni azt, ami van. Hogy ez adatott.
Így ült tehát Béla ezen a napon, ilyen mélázásokkal ezen az órán, amikor a népek, mint valami hangyakaravánok özönlenek a virágaikkal a temetőbe ki, s leginkább azért, hogy egyetlen nap egyetlen órájába gyömjék bele mindazt az emlékezést, amivel egész évben adósak maradtak, de nem tudják, hogy ezt a vezeklést egyetlen gyertya is alkalmas teljesíteni, ám azt nem látják a többiek. Így teszi illúzióvá a konvenció az életünket, a megfelelés színházává, amelynek mindig vannak új és naiv szereplői, mint Béla is hatvan éve, amikor megtudta, hogy a nagypapa krizantémumot kap, egypár gyertyát, amik viszont nem feledtethetik az útra bocsátó integetést a szavakban, hogy jóvan aptya.