Hírek
A sárvári ipszilon története
- Részletek
- Készült: 2022. március 20. vasárnap, 11:15
- Találatok: 1938
A NER-ben a magyarkodását szeretjük legjobban minden nagyszerűsége mellett, és azt is kiváltképp, amikor mindez keresztény. Ez a két lényegi tulajdonsága egyesülve a március 15-re mint ünnepre telepedő műpátosszal elképesztő dolgokat szül nekünk, például huszárnak öltöztetett Rogán-gyerekekkel vagy Orbán beszéddel a téren. De van aztán, amit a véletlen hoz, a dolgok szerencsétlen együtt állása, de amiből mégis olyan habverés kerekedik, hogy megörökíteni muszáj gyermekeink és unokáink számára tanulságul és mulatságul, ha netán olyan korban élnek majd, aminek nincsen tömjén szaga és átlőtt magyar szíve kardcsörtetéssel elegyest.
Nos tehát, csak azért és csupán, hogy el ne feledjük, itt van nekünk egy sárvári ipszilon, ami az idei ünnep fényét emeli, úgyannyira hogy már szinte glória. Pedig a történet voltaképp egy mondatban leírható, ami ez: elcseszték a faragást, rosszul írták a Sárváron az ünnep alkalmával nagy cirkusszal avatott Batthyány szobor talapzatára az első magyar alkotmányos miniszterelnök nevét. Hiányzik egy ipszilon a vésetből, így az díszeleg a márványon (vagy műmárvány), hogy „Batthány”. Ezt nevezik úgy az iparosszakmában, hogy elszabták, és emlékeztetnék e ponton a Hofi nótára, miszerint „ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk”. 
És néztek Sárváron is, hogy jujj jön a Kásler, és a gyerek megette a magyar narancsot. Valahogy így, de ennél azért mégis jobban. Mert és ugyanis nem akarnék túlságosan nagy szavakat használni, de a sárvári ipszilonban ami nincs, egyesül mintegy esszenciálisan a Fidesz-éra. Minden benne van ebben az elfaragott, illetve el nem faragott betűben. A tizenhat milliós (közpénz) műalkotást Kásler Miklós avatta, mert régóta szívügye volt a sárvári Batthyány szobor. Megkapta. Más miniszteriális emberek a szívüknek kedves településekre stadiont és futball csapatot álmodnak, és azt is megkapják. Kásler óhaja kicsi óhaj, de teljesítendő.
És most képzeljük el, midőn a NER-ből fakadóan ott állnak a potentátok a műalkotás mellett, miközben az égből apró szirmokként kis kokárdák szállnak alá, hogy mutatjuk az egész nyüves világnak kiválasztott hősiességünket, amiből a mai ifjak is merítkezhetnek öblögetve harciasságot, és mindent olyannyira betölt a magyarkodás, hogy az már egyenesen mimagyarok, és akkor nem tudjuk leírni az első miniszterelnökünk nevét helyesen. Most pedig képzeljük el a nagymagyar lufit, ami ebben a pillanatban sziszegve szelelni kezd, és készül teljesen leereszteni, vagy ilyen cikcakkos mozgással eliramlani a nagybüdös levegőégbe.
Kínos és lehangoló, de a lelemény megoldja, hogy akkor a lepel maradjon a feliraton, takarva a tényt, hogy elszabták. De még csak azt sem mondjuk, hogy ilyen nem esik meg, mert megtörténhetne akármely Gyurcsánnyal is. Hanem a reakciók és a takarítási hadműveletek a megszentségtelenítésről. Emlékszünk még – kis kitérővel de ide tartozva mégis szorosan – az időre, amikor a rabszolgatörvény miatt háborgó népeket azzal csitították, és kenték keservüket bűnükül rájuk, hogy ádvent szent időszakában ne óbégassanak, mert eladták őket, hát milyen keresztények, ha azok egyáltalán. Ekkor keletkeztek a térre rakott szent szánkók, akiket az óbégatók megszentségtelenítettek.
Ez volt az a metódus, amikor a rendszer a hibáját vagy bűnét egyenest pátoszos csöndbe óhajtotta burkolni, és arra mutogatott, akinek a fogát húzta. Így történt ez valahogy a sárvári ipszilonnal is, amikor az volt a hülye – és ma is az –, aki szóvá tette a bakit, amit szerettek volna elsumákolni, de ne nem sikerült. A sárvári fideszista önkormányzat magából kikelve hörgött, miszerint méltóság, tekintély, megalázás, lábbal tiprás, ünnep fénye és aljas megnyilvánulás. A sárvári szoborból szent szánkó lett, ami mellett pisszegve lehet csak elmenni, hogy csorba vagy görbe, arról nem beszélünk, mert ünnepülünk, ez a mi szobrunk, kicsi, sárga, savanyú, de a miénk.
Ez valahol végtelenül röhejesen elkeserítő pitánerségében, másra mutogatásában és a felelősség elkenésében. Előttünk áll maga a rendszer, amelyik nem tud hibázni, de, ha kiderül róla, hogy mégis, akkor az a hülye, aki a hibát észreveszi, és az tiporja lábbal az ünnep szentségét, aki – uram bocsá’ – megjegyzi, hogy pöcse van a menyasszonynak. Sőt, én is mit képzelek, hogy vasárnap irkálok ahelyett, hogy misére mennék, nőként klopfolnám a kirántott húsnak valót, vagy a gyerekekkel mosolyogva várnám haza az uramat a meccsről. Nietzschének van igaza, miden hazug. Igaz, ő azt is mondta ezután: mindent szabad, előtte meg, hogy Isten meghalt. Ez ám a ciki.