Hírek
Le vagyok győzve
- Részletek
- Készült: 2020. október 31. szombat, 08:03
- Találatok: 2184
Ment, mendegélt a poros úton a vírus szomorkásan a májusi langymelegben. Aranyos vírus volt, ilyen kis szőrös, koronás, aki ott fütyörészett, akárha madárka volna. Csattogtak a lábai, mert egy kis lúdtalpa volt. Fütyörészett tehát, és azt dúdolgatta, hogy lesz maga juszt is az enyém. Nem lehetett tudni, mire gondolt, mert, mint mondtam, május volt, pünkösd hava vagy másképp zöldönös, reszketett a szerelem a levegőben, nyílt az orgona, és a lányok egy szál pólóban jártak már. Mindezek ellenére szomorkodott a kis vírus, lógatta a szőrös fejét mentében, meg legyintgetett a szőrös kis karjaival, mint egy idióta, éppen úgy.
Egyszer csak szembe jött vele a mindenkitmeggyógyítunk, aki egy nagy kövér hazugság volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy állandóan vigyorgott, csálén állt a szeme, és azzal is egyfolytában kacsintgatott, de erről nem tehetett. Így született.
– Mit szomorkodsz kicsi vírus? – tette fel a kérdést a mindenkitmeggyógyítunk, eközben is kacsintott, ezért nem lehetett tudni, hülyéskedik, vagy érdeklődik valóban.
– Le vagyok győzve… – kezdte a panaszkodást a vírus – Le vagyok győzve, győzelem, ha van… – folytatta, de a mindenkitmeggyógyítunk kacsintva közbevágott.
– Ne szavalgass itt nekem. – kiáltott fel, mert irodalmilag túlművelt mindenkitmeggyógyítunk volt – Ne szavalgass, hanem azt mondd el, mi a bajod, mi fáj, kicsi vírus. – És megint kacsintott.
– De nincs, akinek megadjam magam… – fejezte be még a sort a vírus, és így folytatta – Miniszterügynök elvtárs mondta még októberben, hogy áprilistól győzelmet hirdet felettem.
– És? – értetlenkedett a mindenkitmeggyógyítunk.
– Május van, tehát le vagyok győzve… – és elkezdte megint monomániásan – Le vagyok győzve, győzelem, ha van, de nincs, akinek megadjam magam… – ám nem tudta befejezni, mert a mindenkitmeggyógyítunk ráförmedt. 
– Hagyd már abba az óbégatást. Itt sétálsz a napsütésben, stírölöd a lányokat, akármelyiket meg is kaphatod, egészséges vagy és fiatal, ezer évig élsz, előtted a világ. Mit akarsz még?
– De le vagyok győzve… – állt volna neki megint, de a mindenkitmeggyógyítunk most már ráförmedt keményen.
– Fogd már be a szád végre, hát ki mondta ezt neked?
– Miniszterügynök elvtárs.
– Nohát.
– Mit nohát?
– Mondott valamikor igazat az a szerencsétlen?
– Nem tudom… – bizonytalanodott el a kis vírus, de még mindig furán lógatta a fejét.
– Gyere, elviszlek valahová. – fogta kézen mindenkitmeggyógyítunk a vírust, és elindultak a napsütésben.
Mentek, mendegéltek, amikor megláttak egy rongyos alakot az út szélén.
– Ki vagy te? – kérdezték illően, mert szomorúnak tűnt ő is.
– Én vagyok a senkitnemhagyunkazútszélén. – mutatkozott be udvariasan.
– És miért szomorkodsz te, senkitnemhagyunkazútszélén?
– Mert, mint látjátok, itt hagytak az út szélén.
– Gyere velünk. – mondták neki, kézen fogták, és most már hárman mentek, a kicsi, szomorú vírus, a senkitnemhagyunkazútszélén meg a nagyhangú mindenkitmeggyóggyítunk.
Odaértek egy házhoz, amiből zene szűrődött ki, valami halk jazz, olyan volt így a poros utcán, mint valami mesebeli kastély. Bementek ezek hárman, köszöntek, bemutatkoztak, és ott ült, szivarozgatott, teázgatott, ahogy a kézfogások során kiderült a megvédjükanyugdíjakat, a sohanemhazudtam, a sohenemvetemednénkarra, és a sarokban a boldogkarácsonyt, a naugye és a vagyontalanember a harmincéveisígyutaztammal. Ezek négyen snapszliztak, káromkodtak meg fütyörésztek.
Körülnézett a kicsi vírus, mert ugyan otthon érezte magát, de nem tudta, miért van itt, és azt sem, hogy meddig kell még maradnia.
– Most akkor? – kérdezte tanácstalanul barátját, a mindenkitmeggyógyítunkot.
– Mit most akkor? – kérdezett vissza ez kissé ingerülten.
– Meddig maradunk itt? – érdeklődött a vírus.
– Míg a világ, s még két nap. – mondta ábrándosan mindenkitmeggyógyítunk, de látta, hogy a kis vírus még mindig kérdőn néz, ezért atyáskodva fejezte be – Amíg ki nem derülünk, barátom, amíg ki nem derülünk. – Tette hozzá még titokzatos szemmel, jelentsen akármit is ez.