Hírek
Rózsaillat
- Részletek
- Készült: 2020. szeptember 26. szombat, 20:04
- Találatok: 1837
M. néni a városszéli utcában élt magában az otthonában és otthonkájában mindig csak. Hogy mennyire egyedül és milyen régóta, azt már senki se tudta a kietlen, légvezetékes, töredezett aszfaltú tájékon. Azok, akik a legrégebben költöztek ide, ők is úgy emlékeztek, hogy akkor már rég itt volt, amikor ők jöttek. De voltaképp M. néni sem tudta, mióta van itt, mióta van egyedül, lassan már önmagát is úgy látta, mint egy döledező villanyoszlopot, amit valakik valamikor fölállítva itt feledtek, s ahogyan azokon az elektronyosság, őrajta az élet áramlott át akadályok nélkül és nyomtalanul.
M. néni gondozgatta a kertjét, benne a virágokat, rózsát, tulipánt, őszirózsát, meg ami jött, vegyesen, megfőzte naponta a kis farhátot, csirkelábat pár szem krumplival, reggel a kis cikóriát, vagy köménymagos levest, és M. néni ezen kívül nem is volt. Olvasgatta az újságját, amihez negyven éve ragaszkodott, nézegette benne a halottakat, tanulmányozta a gazdaság szárnyalását, a nála maradt milliárdokat, elmondták neki, hogy a fiataloknak soha jobb dolga nem volt sehol, így neki sem, a megbecsült öregnek, és mért ne hitt volna ebben, amikor kandikált a csirkeláb a fazokából kifelé.
Na, ugye, szokta mondani magában, mert ez nagyon megtetszett neki annak idején, ahogy tetszett minden is. A szépséges erő, ami áradt a miniszteres úrból, aki ezen kívül mondta azt is, hogy minden csurig migránccsal, de ne féljen senki, csapataink vele együtt őrzik a határt, és jól őrizhették, mert nem látott egyet sem soha, hogy sikítva kelljen menekülni neki. Nappal a rádió nyugtatta őt szüntelenül, este a televízió, és rájött az ő nagy szerencséjére, hogy éppen itt és éppen most adatott élnie, s ha módja nyílt volna rá, kezet csókolt volna a miniszteres úrnak, aki azonban messzire volt.
Ha lett volna bakancslistája, akkor azon első helyen szerepelt volna ez a miniszteres úr kezire lehelt hálatelt csók, vágyott rá, ahogyan arra is, hogy nála is lehetne egyszer, az ő ólja mellett is mondaná, na mi van, röfi. De belátta józanul, hogy ilyen kiváltság csak az arra nagyon érdemeseknek juthat, ezért úgy temette el a vágyát, mint a Karcsi kocsis utáni epekedését süldő korában. Ilyen lemondásos volt M. néni élete, de elégedett volt vele, csirkeláb, cikória, krumpli. Mi kellhet még, semmi sem egyáltalán. Csakhogy ez a járvány, ettől olyan különös lett az élet tavasszal hirtelenül. 
Írta az újság, mondta a rádió, mutatta a tévé, hogy messze valahol ették a patkányt a kínások, meg is verte őket az Isten, de izgulni nem kell, ide nem ér az soha. Később pár migráncs ugyan behurcolta, de a miniszteres úr kiakolbólította őket, csalánba különben sem üt a menkő, nincs semmi baj. A bajkeverők, gyurcsányok, sorosok szítják csak a vészt, miniszteres úr azonban harcol érettünk. Aztán bezártak az iskolák, be a boltok kilenc után, ami baj volt, mert M. néninek olyankor már hasogat a lába, és levegőt is nehezen kapott a téli sálja alatt amit az arcára tekert, mert makszra nem telt neki sehogyan.
Ő hívta így, de ez mindegy is, hiszen mi az ahhoz képest, hogy a miniszteres úr az újságban meg a tévében talpig beöltözve gyógyította a nemzetet, még a szép arca sem látszott, öltönye sem, csak a harc őérette, M. néniért. Eltelt a nyár aztán, elrepült nagyon, mint évek óta egyre fürgébben, a vírus sehol, és M. néni hallgatta, hogy több Adria, kevesebb Balaton, meg, hogy azért látnia kell a tengert neki is, de ez olyan álom volt csupán, mint az, hogy mellette mondja az édes hang a helló röfit. Ilyet M. néni nem érdemelt vélekedése szerint, mert szentnek kellett lenni ahhoz legalább.
És itt is volt az ősz a második hullámokkal, ha már a tenger nem is, de félni most sem kell, mondta a rádió, mutatta a tévé meg írta az újság. Teljes fegyverzetben várjuk a harcot, mondta a miniszteres úr, és hát mi is érhetné az M. néniket, és mind a szelíd öregeket, ha minden őérettük történik. – Gondolta hősünk a kora őszi napban a virágai közt, ahogy gondozgatta őket és élvezte az illatukat, amit viszont egyszer csak nem érzett. És ugyanaznap a farhát sem volt olyan ízes, mint annak előtte, sőt és egyáltalán semmilyen íze nem volt neki, se illata a virágnak, szaga se semmilyen.
Elmélázott ezen M. néni, hogy kár az embernek így megöregedni, hogy már semminek sincs szaga se, íze se, és este volt egy kis hője is, borzongások futottak rajta, ahogyan mozgott benne a láz. Meghűlt kicsit, így gondolta, azon túl kutyabaja, ezt is, és másnap este olyan nehéz volt a levegő, hogy nem jött be a száján, kapkodta, de akkor sem, egy elefánt ült a mellén neki, sőt, ugrándozott ott, amitől M. néni fulladozott, nem volt valami jól magunk közt szólván. Szólt a rádió, benne a miniszteres úr, hogy mindenkit meggyógyítunk, ilyenek.
Eközben benne élet már alig, a mellén az elefánt egyre nagyobb-hatalmasabb, hogy valahogy kiment az utcára, a töredezett aszfaltra a légvezetékek alá, és ott esett össze zajosan, hogy jött a mentő aztán sikongva és vitte őt, szaladt vele. Mit nem adott volna egy korty oxigénért, facsarta volna ki a felhőből azt a pókszerű ujjaival, így értek a kórházba levegő után markolászva, futottak a géphez, hogy lélegeztetik, de nem találták rajta a gombot, mert kínaiul volt, rohadt, patkányzabáló kínaiak, s ahogy M. néni feje lila lett, és szállt ki belőle az élet, még hallotta, hogy mindenkit meggyógyítunk.
És a vattaszerű felhők közt ott állt miniszteres úr, és mondta M. néninek csakis, hogy na, mi van röfi, és akkor ő érezte, hogy ezért érdemes volt élni és meghalni is, és bemutatott mind az összes angyaloknak, hogy bekaphatják, mert ezt a röfit csak neki mondta a miniszteres úr. Aztán fények voltak és hárfa hangja, a teste pedig még ott feküdt soká a folyosón, mert nem volt miért sietni vele már, pókujjai sem markolászták a semmit, és csend volt odabenn, mígnem arra nem járt a kórházparancsnok, aki intézkedett, hogy az elesetteket ne hagyják a harcmezőn, mert jönnek rájuk a varjak.