Miután a Fidesz elnöke a 2010-es elsöprő győzelmét követően bejelentette, hogy szerinte valójában „forradalmat” hajtottak végre, a vezetésével megalakuló kormány új alkotmányt írt és új választási rendszert vezetett be. Megnyeste az Alkotmánybíróság hatáskörét, és politikai kinevezettekkel töltötte fel a testületet. A régi bírósági rendszert is átalakította, kezdve a Legfelsőbb Bíróság jogilag problematikus lecserélésével a Kúriára. Szélsőségesen központosította a közigazgatást, visszaszorította az önkormányzatiságot. Gyökeresen átalakította a médiaszabályozást, a közmédiát is teljesen újjászervezte, majd hosszú évek erőfeszítései után létrehozta a nyomasztó erőfölényben lévő kormányközeli médiaholdingot. Államosította az iskolákat, átszabta a földbirtokrendszert, monopolizálta a dohánykereskedelmet, és a koncessziókat igen kevéssé átlátható módon osztotta szét. Radikálisan szűkítette az egyetemek autonómiáját. A Magyar Nemzeti Bank jogköreit jelentősen kiszélesítette. A példátlan bőségben érkező EU-s pénzeket a kormányhoz közeli nagyvállalkozókhoz csatornázta.

 

Mindezek után most is vita zajlik arról, demokrácia-e még Magyarország.

 

Az első ilyen jellegű írások 2010–2011-ben jelentek meg. A tudományos publikációk a műfajból következő időbeli csúszással követték a publicisztikai írásokat. A különféle tudományterületek eltérő pillanatokban érzékelték, hogy valami fontos dolog történik. Az alkotmányjogászok egy része már 2011-ben a korábbi politikai berendezkedés bukásáról beszélt. A politikatudományban lassabban tört át a felismerés, hogy amit látunk, az több politikai túlsúlynál, valójában rendszerszintű változás. Az elmúlt években számos erőteljes, igényes leírás született a magyar állapotokról, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, szaporodni kezdtek a címkék: választási önkényuralom, kompetitív autoriter rezsim, maffiaállam, hibrid rezsim, plebiszciter vezérdemokrácia. A kutatók – a kívülálló számára bizonyára – nem is olyan lényeges különbségek miatt szenvedélyes vitákat folytatnak arról, melyik fogalomhasználat pontosabb, és mi következik belőle.

Érdekes módon a Fidesz zsinórban harmadik kétharmados győzelmét követően, tehát évekkel azután, hogy az első demokráciaviták lezajlottak, a közvélemény újra felkapta a kérdést. Rövid idő alatt olyan sok írás jelent meg a témában, hogy többen okkal érezhették úgy, máris túl sokat beszéltünk erről, miközben maga a vita terméketlen.

 

A rezsimvitával kapcsolatos frusztráció érthető. Röpködnek a tudományos kifejezések, a hozzászólások eltérő színvonalúak, és ha valaki azt szeretné tudni, mi a kivezető út a jelenlegi helyzetből, erre aligha társadalomtudósoktól fog útmutatást kapni. Nem mintha a társadalomtudomány ne tudna időnként javaslatot tenni arra, mit érdemes bizonyos helyzetekben csinálni. Önmagában annak is van gyakorlati jelentősége, milyen logikát követve működik az Orbán-rezsim. Ám a társadalomtudomány feladata elsősorban nem az, hogy kitalálja a társadalom helyett, mit akarjon. És amíg a társadalom nem tud elég konkrét kérdéseket feltenni, addig a tudomány válaszai sem lesznek elég hasznosak.

 

Ezzel együtt is figyelemre méltó és megfontolandó, hogy a kormánypropaganda egy részén és néhány ütődöttön kívül alapjában véve mindenki egyetért abban, hogy Magyarország egy ideje már nem demokrácia a szó nyugati értelmében. Hogy pontosan milyen mértékű a távolodás, mekkora a baj, mik ennek a főbb ismérvei, mikor kezdődtek a gondok és mikor jutottunk kritikus szakaszba, természetesen vita tárgyát képezi.

 

Ma már léteznek más országokkal összehasonlítható adatokkal dolgozó demokráciakutatások. Különösen figyelemre méltó a svédországi központú nemzetközi V-Dem projekt, amelynek kutatói Magyarországot világviszonylatban a tíz legveszélyeztetettebb ország egyikének tekintik az „autokratizálódás” szempontjából, például a Fülöp-szigetek, Koszovó és Kirgizisztán mellett. Mint mondják, a kilencvenes évek közepén kezdődött a világban az „autokratizálódás harmadik hulláma”, s bár a demokrácia messze nincs globális válságban, így is két és fél milliárd ember él olyan országokban, amelyekben valamiféle autokratizálódás zajlik. Ezek lehetnek válságjelenségeket mutató demokráciák és kifejlett tekintélyelvű rendszerek. Mint minden nagy nemzetközi adatbázisnak, ennek is megvannak a maga gyengeségei, ugyanakkor az önáltatásnak is vannak határai. A legkevésbé sem csupán ellenzéki hisztéria azt gondolni, hogy Magyarország nem liberális demokrácia többé. Tényeket is lehet tagadni, csak ciki.

 

Ha idáig eljutottunk, akkor igazából két kérdés marad: baj-e, ha nem élünk liberális demokráciában, és baj-e, hogy olyan rezsimben élünk, amilyenben.

 

E két kérdés természetesen szorosan összefügg, de nem teljesen azonos. Az első arra irányul, el tudunk-e képzelni olyan rendszert, ami jobb vagy nem rosszabb, mint egy liberális demokrácia. A második viszont arra, hogy konkrétan az Orbán-rezsim jobb vagy legalábbis nem rosszabb-e, mint egy liberális demokrácia.

 

Simán elképzelhető, hogy léteznek (létezhetnek) jobb rendszerek a liberális demokráciánál, csak éppen a jelenlegi magyar rezsim nem tartozik közéjük.

 

A miniszterelnök szeret arra utalgatni, hogy ami Magyarországon van, az tulajdonképpen nem liberális, de attól még demokrácia, és hogy ez a fajta nem liberális demokrácia tejesen rendben van. Vannak mások, akik meg amellett próbálnak érveket felhozni, hogy léteznek nem liberális demokráciák, ezek nem rosszabbak a liberális demokráciáknál, csak különböznek tőlük. Utóbbiak előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a liberalizmus és a demokrácia elvei amúgy sem egészen harmonikusan illeszkednek egymáshoz, ezért olyan törékeny a modern liberális demokrácia. Fareed Zakaria ennek az álláspontnak nemzetközileg ismert képviselője elméleti szinten, mégsem tekinti ezt az illiberális demokráciák igazolására alkalmas érvnek.

 

Kár lenne tagadni, hogy a liberális demokrácia különféle elveknek, értékeknek és intézményeknek történetileg kialakult, némiképp esetlegesen összekapcsolódó, eddig is folyton változó és minden bizonnyal a jövőben is tovább alakuló rendszere. Az is világos, hogy ennek a rendszernek nem minden eleme illeszthető egymáshoz konfliktusmentesen. Egyszerre akarunk olyan döntéseket hozni, amelyeket a többség támogat, és féltjük a többség zsarnokságától a kisebbségeket. Egyszerre hiszünk alapvető jogokban és keresünk védelmet azok számára, akiket mások jogainak gyakorlása hátrányos helyzetbe hozhat. Egyszerre tartjuk alapvetően egyenlőnek az embereket, és óvjuk a politikát az egyének közötti különbségeket felszámolni akaró beavatkozásoktól. Egyszerre van elképzelésünk arról, hogy milyen az emberhez méltó, teljes élet, és vigyázunk, ne váljon az állam egy bizonyos értékrend kizárólagos képviselőjévé. Egyszerre védjük az egyének szabadságát és a demokrácia intézményeit az egyének azon erőfeszítéseitől, amelyekkel lerombolhatnák a demokratikus intézményeket.

 

De vajon mindez azt jelenti-e, hogy a liberális demokrácia egymással kibékíthetetlen liberális és demokratikus értékekre épül, és hogy ebből következően vannak (lehetnek) nem liberális, de nagyon rendes demokratikus országok?

 

Ez az elgondolás egy félreértésen alapul. A mai demokráciák sokfélesége és az, hogy bizonyos rendszereket nem liberális demokráciáknak tartunk, nem jelenti azt, hogy többféle, egyaránt legitim demokrácia létezne. Nem lehet azzal sem elintézni a dolgot, hogy a nem liberális demokráciák egyszerűen máshogy oldják fel a liberalizmus és a demokrácia értékeinek konfliktusát, mint a liberális demokráciák.

 

A ma létező nem liberális demokráciák egyike sem kínál igazán eredeti ideológiai megoldást a különféle értékek konfliktusainak megoldására, egyszerűen csak viszonylag stabil és működőképes politikai intézményeket tartanak fenn, amelyek jól-rosszul hasonlítanak a liberális demokráciák intézményeire, és egy képzeletbeli skálán még mindig közelebb helyezhetők el a liberális demokráciákhoz, mint a nyílt diktatúrákhoz. Ha el is képzelhető olyan rendszer, amely legalábbis nem rosszabb, mint egy liberális demokrácia, a ma létező tényleges nem liberális demokráciák egyike sem nyújt erre példát. E rendszerek kizárólag azt bizonyítják, hogy egy nem liberális demokrácia is elüzemelhet hosszabb távon. Sötét zsarnokságok is életképesek lehetnek éveken, akár évtizedeken keresztül. Lehetnek roppant népszerűek is átmenetileg. Mond ez bármi érdemlegeset a liberális demokráciák alternatíváinak értékéről? Nem igazán.

 

Aztán van itt még egy félreértés. Liberalizmus és demokrácia feltételezett ellentéte ugyanis egyáltalán nem magától értetődően igaz. A szabadság és az egyenlőség sem feltétlenül állnak konfliktusban egymással. Azt is lehet gondolni, hogy ezek valójában ugyanannak az érmének a két oldalát jelentik. Arisztotelész például úgy gondolta, a szabadság az a politikai elv, hogy az embernek ne kelljen mások uralma alatt élnie, aminek technikailag az a megoldása, hogy ő maga is részesül a politikai hatalomból. Az egyenlőség pedig szerinte azt jelenti, hogy a politikai hatalomból mindenki egyformán részesül. Ő, aki nem volt a demokrácia nagy rajongója, úgy vélte, a demokrácia az egyenlő mértékben elosztott politikai szabadságon alapul. Egy elejtett megjegyzés erejéig még azt is megkockáztatta, hogy a demokrácia bizonyos értelemben a legközelebb áll az ideális politikai rendszerhez, amennyiben minden polgáráról feltételezi az ilyen rendszer, hogy megérdemli a politikai hatalomból való részesedést.

 

Persze Arisztotelész rég halott, az ókori görögök demokráciája sem ugyanaz, mint a miénk, de a nagy politikai filozófus szavai mégis megfontolandók abban a tekintetben, hogy nem kell készpénznek venni a szabadság és az egyenlőség összeférhetetlenségéről szóló állítást. Ha csak annyi mentség hozható fel egy másfajta rendszer fogyatékosságairól szólva, hogy maga a liberális demokrácia is belső ellentmondásoktól terhelt, akkor ez édeskevés.

 

Nagyon is elképzelhető, hogy a mai liberális demokráciáknál lehetségesek, sőt kívánatosak lennének demokratikusabb rendszerek. Ám a mai nem liberális demokráciák nemcsak kevésbé liberálisak a létező liberális demokráciáknál, de kevésbé demokratikusak is. Aligha példamutatók tehát azok számára, akik demokratikus(abb) alternatívát keresnek a liberális demokráciákkal szemben.

 

Ez érvényes Magyarországra is. Lehet ugyan számos, a mai rezsim által létrehozott intézményre példát hozni a liberális demokráciákból, ám a 2010 óta lezajlott változások összességében egy kevésbé demokratikus Magyarországot hoztak létre. Nem demokratikusabb, ha népszavazást akadályoznak meg, akár erővel is. Nem demokratikusabb, ha állami pénzből monopóliumközeli helyzetbe hoznak egy médiacsoportot. Nem demokratikusabb, ha olyan politikai kampányokat kezdeményeznek, amelyek forintmilliárdokat emésztenek fel közpénzből. Nem demokratikusabb, ha kormánypárti politikusok vezetnek minden nagyobb független intézményt. Nem demokratikusabb, ha célzott, személyre szabott törvényhozással hoznak előnyös vagy hátrányos helyzetbe piaci szereplőket politikai alapon.

 

Nem vitás persze, hogy ma a Fidesz a legnépszerűbb politikai erő.

 

Ám a népszerűség nem elégséges feltétele egy rendszer demokratikus legitimitásának. Adolf Hitler is roppant népszerű volt 1943-ig.

 

Ferenc József is az volt a dualizmus idején, Kádár Jánost is szerették rendszere aranykorában. Még nagyobb baj, hogy a népszerűség csak részben adódik a kormányzati sikerekből. A Fidesz népszerűségének egyik legbiztosabb támasza egy mostanra példátlan méretűvé növelt, elképesztően pénzigényes politikai gépezet. Demokratikus körülmények között is lehetne talán a Fidesz a legnépszerűbb párt, de mivel nem férünk hozzá párhuzamos világokhoz, ezt a feltevésünket nem tudjuk ellenőrizni. Így csak annyit mondhatunk biztosan: Magyarország nem liberális demokrácia. Nemcsak kevésbé liberális, de kevésbé demokratikus is, mint egy liberális demokrácia. Ennyi, amit a társadalomtudományok mondani tudnak. Hogy ettől az olvasó vajon jobban fogja-e érezni magát, az más kérdés.

 

Cikk: https://168ora.hu/itthon/demokracia-liberalizmus-illiberalizmus-magyarorszag-orban-viktor-172426