Nem remélte – tudta. Mert így volt megbeszélve. Így volt előkészítve. Számos jel mutatott erre a Stop Soros demonstratív elhalasztása mellett is, csak éppen a demokráciába vetett hittel szavazni induló magyar választópolgár nem vette észre, vagy egyszerűen elhessentette az intézményes választási csalás lehetőségét. Gondoljunk csak arra a váteszi fél mondatra, amely Kövér László nagy bajusza alól kerekedett ki, bugyogott elő: még legalább egy ciklusra szükségünk van.

 

Nem hittük el, mert nem akartuk elhinni. Úgy gondoltuk, hogy 1989-90-ben nem azért fordult fel a világ (ma már sokkal többen mondják azt, hogy bár maradt volna minden a régiben), hogy mára belezuhanjunk ebbe a korrupt, fasisztoid, féktelenül romlott maffiaállamba. De megtörtént. Itt állunk most egy elcsalt választás utáni 2/3-al. Itt állunk, mást nem tehetünk.

 

Bölcsen mondogatják néhányan, hogy csak magunkra vethetünk „mi”, választók, hiszen „mi” „szavaztunk nekik ismét bizalmat”. A helyzet valójában az, hogy „mi” nem tudjuk, hogy hogyan szavaztunk. Igazából csak „ők” tudják. „Mi” csak az országgyűlési választásoknak azt a végeredményét ismerjük, amit „ők” hoztak nyilvánosságra. Gyorsan sietek megjegyezni, hogy ez a „mi” és „ők” distinkció nem azonos a magunkfajták és a magukfajták Morvai-féle cezúrájával. A „mi” és az „ők” között világok vannak. Nagyobb kulturális szakadék, mint a földgolyó mostanra már alaptörvény szerint is elátkozott összes többi kultúrája és a kereszténynek mondott „Fidesz-kultúra” között. Különösen figyelemre méltó ez annak tudatában, hogy „a fehér bőrű, keresztény gyökerű munkavállalók elfogytak” (Parragh László fajvédő és kamaraelnök, a magyar oktatási rendszer megújítója).

 

Hozzátennék még egy nem elhanyagolható motívumot ehhez a mi kis választási színjátékunkhoz. Többen több helyen megfogalmaztuk, hogy a „nyugat” magára hagyta a magyar demokráciát. Mások józan fővel röffentek ránk, hogy a „nyugatnak” nincsen, kérem, ezzel semmi dolga. Ezt a problémát nekünk, magyaroknak kell tudnunk megoldani. No, persze. Csakhogy a két állítás egyáltalán nem ugyanazt jelenti. 1956. november 4-én például senkinek meg nem fordult a fejében azt mondani, hogy a nyugat nem hagyott cserben minket, magyarokat. Utána persze nagyon ment a propaganda, hogy így leverés, úgy megtorlás ésatöbbi. Most, az elcsalt választások után az OECD meglehetős pánikszerűen hagyta el az ellenőrzött területet, s mindössze annyira futotta, hogy voltak ugyan kisebb hiányosságok… Nem ragozom. Az egyedül hitelesnek tekinthető eredményt szolgáltatni hivatott informatikai rendszer „összeomlásáról” egy büdös szó nem sok, annyit nem ejtettek. Az Európai Unió évek óta látja, hogy hogyan megy szembe a fasizálódó magyar politika az egyetemesnek mondott, és az Európai Unió által vallott és a kötelező érvénnyel felvállalt értékekkel. Nem mellesleg ezek voltak a felvételünk alapfeltételei. A Fidesz 12 szavazata az Európai Néppártban azonban mindent felülír. Még akkor is, ha az említett Néppárt hazárd politikai magatartása megrendíti Európát. (Nota bene, ez nem magyar belügy, amibe nem illik beleavatkozni!)

 

Egy pillanatig sem tessék azt hinni, hogy Orbánnak és politikai bűnbandájának a migráció a fő problémája. Az a helyzet, hogy emögött jól meg lehet bújni, el lehet terelni a figyelmet az intézményesített lopásokról, a politikai és gazdasági korrupcióról és az ezt védelmezni hivatott diktatúra intézményrendszerének megteremtéséről. A fasisztoid államhatalom megszilárdítását célozza az a fennkölt célkitűzés is, hogy „ki kell építeni a magyar nagytőkét”, mint a magyar kapitalista társadalom fejlődésének alapját. Vagyis a magyar társadalom elszegényedése és néhány kiválasztott meggazdagodása a magyar társadalom létérdeke. Tessék csak nyugodtan röhögni. Vagy zokogni.

 

Pironkodva említjük meg naponta, hogy bizony az OLAF ellenőrzései milyen csúfos eredményekkel járnak. 28 tagállam közül nálunk volt a legtöbb csalás és visszaélés. Szégyen reánk! A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez is csak nekünk fáj, csak „mi” szégyelljük a szégyenünket. „Ők” nem. „Ők” vitatják a napnál világosabb visszaéléseket. „Majd kitárgyaljuk!” – mondják, és beleröhögnek a pofánkba. Tudják ugyanis, hogy tök mindegy, mi lesz a kitárgyalás végeredménye, az ilyen-olyan munka így-úgy elkészült, azt ki kell fizetni, mert a bíróság úgyis kifizetteti. Akár EU-pénzből, akár adóforintokból, de a haszon garantált. Nincs itt semmi látnivaló, tessék továbbhaladni. Azért, hogy az uniós elvtársak is megnyugodjanak, a hamarosan felállításra kerülő közigazgatási bíróságokhoz befutnak majd ezek az ügyek, s a bíróság felmentő verdiktje is igazolni fogja azt, amit eddig csak a pártügyészség állított: nem történt bűncselekmény. Ítélt ügyben pedig nincs helye új eljárásnak…

 

Magyarországon a börtönök tele vannak ártatlan emberekkel, akiket mondvacsinált bűnök alapján ítéltek el, pedig nem is csináltak semmi rosszat. Mi persze ezt nem hisszük el nekik, hiszen bűneik bizonyítást nyertek a független magyar bíróságok előtt, s így elnyerték méltó büntetésüket. Sorsuk egy életre a megbélyegzettség és megvetés. Eközben a legnagyobb, legmocskosabb bűnözők itt járnak közöttünk. Megmondják, törvénybe írják, hogy nekünk hogyan kell viselkednünk, hogy ők jól és szabadon élhessenek.

 

Az „Alaptörvény” hetedik módosítását az „ellenzéki” pártok olyan komolyan vették, hogy keményen beleszálltak a vitába és megokolt véleményeket ismertettek az ország házában. Nem bojkottáltak. Nem hívták az utcára az embereket. Hiszen csak emberi értékek felszámolásáról, jogok elvételéről, a humánus szolidaritás végvárainak beszántásáról volt szó. Nem mellesleg foci VB is van! Ki ér rá ilyen hülyeségekre a meccsek önfeledt pillanataiban. Miközben az MSZP elnök-frakcióvezetője a jól kidolgozott ellenvéleményét fejtegette a patinás falak között, a kormánypárti kétharmadból mindössze egyetlen ember szunyókált a padsorokban. Őt, gondolom, nem akarták felébreszteni a frakciótársai. Mi végre is tették volna, hisz nem volt még akkor ideje a végszavazásnak. A végeredmény tekintetében ugyanis nem volt kétség. Orbán megmondta: „Van hozzá többség, tehát elfogadjuk.” Oszt jónapot.

 

 

Cikk: http://huppa.hu/fabian-andras-itt-allunk/