Hírek

Ferge Zsuzsa: Mit tanulhatunk Atkinsontól az egyenlőtlenségről?

Részletek
Készült: 2017. december 12. kedd, 22:47
Print 
Találatok: 1673

anthony-b-aNovemberben jelent meg magyarul Anthony B. Atkinson közgazdász Egyenlőtlenség című nagy hatású műve a Kossuth Kiadó gondozásában. A könyvbemutatón Ferge Zsuzsa szociológus mondott beszédet, a szöveg szerkesztett változatát közöljük.

Tony Atkinson a szociális munkán keresztül került kapcsolatba a szociálpolitikával.[1] Még cambridge-i tanulmányai elején, 1962-ben végzett önkéntes szociális munkát mentális betegekkel egy németországi kórházban. Judith Mandeville pszichiátriai szociális munkás ugyanekkor kezdte pályályát, aminek kezdetén egy osztrák kórházban dolgozott. Judith szerint 1963 novemberében cambridge-i találkozásuk tapasztalata volt az alapja gyorsan kialakuló, és egy életen át tartó, kölcsönös egymásra hatáson alapuló kapcsolatuknak
 
Tony későbbi írásai szerint a korai német tapasztalatok a társadalmi egyenlőtlenségekre tették érzékennyé, a Brian Abel-Smith és Peter Townsend The Poor and the Poorest című könyve pedig a szegénységre. Egyenlőtlenség c. könyvében írja, hogy az 1965 karácsonyán kiadott „A szegények és a legszegényebbek” című könyv „volt az, ami arra indított, hogy kutatni kezdjem a szegénységet, és megírjam első, Poverty in Britain and the Reform of Social Security címmel megjelent könyvemet”. Ezt a könyvet vitte magával az amerikai Cambridge-be 1967-ben, és ennek olvastán alakult ki benne az a nézet, hogy a közgazdászok nem foglalkoztak megfelelően a szegénység és egyenlőtlenség ügyével.
 

Atkinson és a kapitalizmus

Atkinson halála óta tanulmányok sora értékeli munkásságának egészét. Amire nehéz választ adni, az az a kérdés, hogy hogyan viszonyult a kapitalizmushoz?
 
Ő maga is, méltatói és tanítványai is olyan neo-keynesiánus közgazdásznak tartják, aki túllépett a közgazdaságtudományon annak humanista és morális gazdagításával. Ebbe a felfogásba természetesen tartozik bele a szociál-liberális kapitalizmus-kritika, amely a tőkés érdekek dominanciáját és társadalomrombolását demokratikus eszközökkel kívánja visszaszorítani, korlátozni. Azaz fel sem merül a kapitalizmus megkérdőjelezése. Atkinson radikális gondolkodó volt, aki sok tudományosan elfogadott, „kőbe vájt” tézist tudatosan megbolygatott és felülírt. De önmagát nem tartotta politikai radikálisnak, és mások sem tekintették annak. Stílusa is többnyire a megfontolt kételkedőé, soha nem az igazságot birtokló ideológusé.
 
Amit ő írt James Meade szociológusról (akiről később még lesz szó), az igaz rá is: „Irásai tükrözik radikális szimpátiáit, de szilárd szellemi függetlenségét is.”[2]
 
Ugyanakkor az Egyenlőtlenség jónéhány javaslata ebből a szempontból is elgondolkodtató.
  • „ …nincs semmi baj az örökösödéssel, leszámítva a tényt, hogy nagyon egyenlőtlen. Ha mindenki ugyanolyan összeget örökölne, a lehetőségek egyenlők lennének.”
  • „Az állam, amikor tőkét halmoz fel és részesedik a technológiai fejlődés eredményeiben, a bevételt arra használhatja, hogy elősegítse egy kevésbé egyenlőtlen társadalom létrejöttét. Hogy ez mennyire fontos, elegendő felidéznünk a korábbi elemzést azon gazdasági erők működéséről, amelyek a jövedelem eloszlását alakítják. A <Kinek a tulajdonában vannak a robotok?> kérdésre azt a választ kellene kapnunk, hogy legyen „részben mindannyiunkéban”.
Az ilyen és hasonló gondolatok (amelyek között olyanok is vannak, mint a nemzetközi hatalmi viszonyok változtatása, tulajdon vagy bérek esetleges felső korlátja) talán beszoríthatók a globális kapitalizmus sémájába, talán túlmutatnak azon. A kérdésemet – mi volt Atkinson viszonya a kapitalizmushoz? – persze nem is tudom, nem is akarom megválaszolni – minden esetre a fenti kérdésfeltevések jó példát adnak egy nyitott szellemről.
 

Atkinson komplexitása – a közgazdaságtan összefonódása filozófiával, történelemmel, szociológiával, szociálpolitikával, matematikával

Atkinson filozófiai meggondolásokra építi fel saját közgazdaságtanát. A gazdaságtan elvont objektivitását ugyanúgy elfogadhatatlannak tartja, mint azt, hogy a politikák központi célja a GDP növekedése legyen. [3]
„A kiindulópont az egyének és családjaik életszínvonala és jóléte kell, hogy legyen. A makrogazdasági politikák, és valójában minden politika eszközök valamilyen cél éléréséhez, nem önmagukban célok. Létüket azzal lehet igazolni, hogy mennyire szolgálják az állam polgárait.”
Az egyének jólétéből való kiindulás sokféleképpen védhető, de Atkinson számára az elsődleges érv az, hogy így építhető meg az az erkölcsi alap, ami „a méltányosság és társadalmi igazságosság elveire épít”.
Atkinson szakmai érvekkel bizonyítja be, hogy a közgazdaságtan „erkölcsi tudomány”, („moral science”), hogy a jóléti közgazdaságtanban megkerülhetetlenek a morális alapú értékítéletek.
A normatív közelítés alapja az igazságos társadalom. E filozófiai kiindulás vezeti el az egyenlőtlenségekhez. Nincs ugyanis olyan, hogy „átlagos” jólét. A jólét különböző csoportok és egyének közötti eloszlása központi kérdés. Ezzel elérkezik az egyenlőtlenség ügyéhez, melynek csökkentése hozzátartozik az igazságossághoz:
„a cél az, hogy szignifikáns lépéseket tegyünk egy olyan társadalom felé, amely kevésbé egyenlőtlen a jövedelmek, a vagyon és a gazdasági hatalom tekintetében.”
A következő 40 évnek ez maradt a központi témája.
 
A célok közelítésének folyamatát történelmi perspektívába állítja. Ez részben azt jelenti, hogy a „jóléti állam”, elsősorban az angol jóléti rendszerek kialakulását és fejlődését történelmileg legalább 100-150 évre visszamenőleg, az általános történelmi helyzetekbe ágyazva vizsgálja. A jövedelmek-vagyonok eloszlására hatnak a nemzetközi viszonyok, a gazdasági és társadalmi válságok, a háborúk és sokkok, egy-egy adott országon belül pedig a kormányok politikai irányultsága, az osztályok közötti hatalmi viszonyok, a civil szerveződések ereje. A történelmet azonban ennél konkrétebben is kiaknázza. Főként a visszamenőleges jövedelemadó-bevallások, olykor egyéni-családi háztartási felvételek adataiból állítja össze – alkalmasint 100 vagy több évre visszamenően – a jövedelmi vagy vagyoni egyenlőtlenségek alakulását.
 

A komplexitás elmélet és gyakorlat viszonyában, tudomány és politika

Alapvetőnek mégis az tekinthető, ahogyan kiépítette a szoros átjárást az „elvont elmélet” és a politikai gyakorlat között. Bármilyen témával foglalkozott, nem állt meg az elméleti elemzésnél.
Mindvégig arra törekszik, hogy a közpolitikát és annak irányítóit informálja és befolyásolja. Sokakkal ellentétben a tudomány dolgának tartja ezt a típusú befolyásolást.
A javaslatokat elvi és technikai részletekkel dolgozza ki, többnyire szükséges költségeiket is kiszámítja.
 
De volt-e reménye, hogy meghallgassák? Itt, némi irigykedéssel, össze kell vetnem a hazai lehetőségeket az angol társadalomkutatókéval. A magyar értelmiségnek talán volt aranykora, amikor a politikát befolyásolni tudta – utoljára 150-200 évvel ezelőtt. Ahogy Kecskeméti György írta 1937-ben:
„A tizenkilencedik század Magyarországa csakugyan azért épült fel, mert költők hirdették s a költőkön megihlett államférfiak akarták; s úgy épült fel, ahogy a költők álmaiban élt… Tudjuk jól, hogy a tizennyolcadik század végén kezdődő magyar szellemi, majd nemzeti és állami újjászületésnek megvoltak a maga társadalmi, meg gazdasági gyökerei, megvolt az a művelődésre és szellemi produktivitásra alkalmas társadalmi réteg – a magyar köznemesség – melynek szellemi öntudatra ébredése hatalmi célkitűzést is jelentett. De éppen ez a lényeges: az a magyar szellemiség, mely akkor alakult sajátos formájával és tartalmaival, a valóságos fejlődést megszabó erők egyike volt…”
Azóta ez nálunk nemigen fordult elő. A politika és a szellem – adott esetben a társadalomtudomány – külön világban mozognak. A két világ gyakrabban van konfliktusban egymással, mint segítőkész partnerségben. (Emlékeztessünk Adyra? Tudományosabban az első viszonyra példa lehet a Galilei kör, a másodikra a Teleki Pál Intézet néhány éves munkája.)
 
A politika a II.világháború utáni évtizedekben csak néhány különleges esetben, egy-egy rövid időszakban igényelte, vagy vette figyelembe a kutatók, olykor a Magyar Tudományos Akadémia javaslatait. Ez 1990 előtt érthetőbb, mint utána. Igaz, 1990 és 2010 között megfogalmazódtak igények, mint például 2003 után néhány évig az iskolai deszegregáció forgatókönyve, 2005-ben a gyermekszegénység elleni küzdelem terve. Azaz olykor a politika megrendelt „felvilágosult”, az EU szellemiségének megfelelő programokat, stratégiákat. Ám ezek aztán vagy a fiókban végezték, vagy megvalósításuk során messze eltávolodtak az eredeti szellemiségtől.
 
Angliában azonban már a 19. századtól, és főleg a 20. században jelentősek voltak a megtermékenyítő kölcsönhatások. Magyarországon is jól ismert nevek Beatrice és Sidney Webb, Keynes, Bernard Shaw. Ilyen politikailag elkötelezett közgazdász volt Atkinson gyakran emlegetett és szeretett tanára, James Meade.
 
A Churchill vezette kormány egy liberális közgazdászt bízott meg azzal, hogy vezesse a háború utáni Anglia társadalmi talpraállításának és radikális reformjának tervét. Ez volt a most éppen 75 éves, máig büszkén hivatkozott Beveridge jelentés. A Beveridge terv számos fontos javaslata – pl. a társadalombiztosítási rendszer vagy az NHS, az állami egészségügyi szolgálat – néhány év gyors törvénykezése nyomán megvalósult. A rend kedvéért tegyük hozzá, hogy sok részlet nem, vagy a Beveridge által javasoltnál sokkal alacsonyabb szinten valósult meg ott is. Mégis, a terv befolyása tagadhatatlan, Nagy Britanniát egy időre a jóléti államok mintájává tette. A tudomány és politika közti kölcsönhatás olykor (pl. Skóciában) ma is erős, de egészében sokat gyengült, illetve konfliktusosabbá vált.
 
Az Egyenlőtlenség kötetről szóló egyik interjúban Atkinson ezt mondja: „A könyvet főleg elkeseredésből írtam”. Piketty könyve után sok „nagyember” elkezdett a „szörnyű problémáról beszélni, de egyikük sem mondott semmit arról, hogy konkréten mit lehetne tenni ellene.” A 15 (plusz jónéhány kérdőjeles) javaslat e konkrétumokat sorolja, amelyek jelentős részével már évtizedek óta foglalkozott – több-kevesebb rész-sikerrel.
 

Atkinson elkeseredésének néhány magyarázata

Segélyek
 
Az egyik legrégibb szociálpolitikai vita, szinte vízválasztó a konzervatív-neoliberális felfogás és a szociális-liberális felfogás között az, hogy csak a legrászorulóbbaknak kell-e segítséget adni közpénzből, vagy a járandóságokhoz midenkinek joga van.
 
Beveridge alapelve a mindenkit átfogó univerzalitás volt, aminek eszközét a reciprocitáson nyugvó, mindenkire kiterjedő társadalombiztosításban látta. Ám, minthogy a jó törvények ellenére rosszul kalibrált társadalombiztosítási ellátások (családi pótlék, nyugdíj, stb.) alacsony szinten maradtak, már korán szükség volt kiegészítő segélyekre. A „tisztes megélhetési bér” csak később került a követelések napirendjére, és minimumként sosem közelítették meg. Így sok család tartozott a segélyezett „dolgozó szegények” közé. Angliában ugyanis a segély valamilyen családi szegénységi küszöb alatt jogszerűen jár, függetlenül attól, hogy van-e a családban kereső vagy nincs.
Atkinson számos tanumányban bírálja a rászorultsági, szegénységigazoláshoz kötött ellátásokat. Bírálatai azért erősödtek, mert a politikai erőviszonyok miatt folyamatosan növelték a szegény-ellátásokat más ellátások rovására.
A Labour-kormányok is csak fékezni tudták a terjeszkedését, de visszafordítani nem. (L. 229. old.) Atkinson szerint a szegénysegélyezés több kárt, mint hasznot okoz. Igazának alátámasztására a régiek mellé új érveket is keresett. A vitában régóta szerepeltek az ellenösztönzés és stigma kérdései. Atkinson ezek mellé kidolgozott gazdasági hatékonysági érveket, amelyek a költségek és igénybevételi arányok egybevetésére épülnek. Újak egyes adópolitikai érvei, amelyekkel azt bizonyítja, hogy a segélyezésnél a legmagasabb adókulcsok a szegényeket sújtják. Gazdagítja azt az érvelést is, amely a szegénysegélyek pszichológiai és társadalmi kirekesztést erősítő hatására vonatkozik. Azt húzza alá, hogy az emberek maguk mennyire más értéket tulajdonítanak különböző forrásokból és jogcímeken kapott jövedelmeiknek. Mindezek alapján mély meggyőződése volt, hogy a szelektivitást fel kell váltani univerzális, mindenkit jogosulttá tévő rendszerekkel.
 
Adók
 
Az adórendszer elméleti és technikai kérdéseivel egész pályája során foglalkozott. Igaz, az adó-méltányosságot illető felfogása mintha változott volna. Az Egyenlőtlenség könyvben minden korábbinál progresszívebb adórendszert javasol, az adóterhek „lenti” csökkentése, egy első adómentes sáv, a „fenti” kulcsok növelése mellett foglalt állást. Az öröklés és vagyon esetében is az adottnál magasabb és logikusabban felépített adóztatást javasol. Atkinson elkeseredését ebben az esetben az magyarázza, hogy az utóbbi években a felső, marginális adókulcsok szinte folyamatos csökkentése vált politikai gyakorlattá.
 
Gyerekek
 
A legkorábbi évekre visszamenő és folyamatos szívügye a gyerekszegénység csökkentése, a gyermekek életesélyeinek javítása volt. 1993-ban „Szülők és gyerekek”[4] címmel készítettek kollégáival egy – valójában szociológiai – jellegű tanulmányt, amely Rowntree híres, 25 évvel korábbi szegényvizsgálatára épít. (A korábbi Rowntree-kutatásba bevont családokat keresték fel, azt kutatva, hogy mi lett a gyerekekből.) Kérdésük az, hogy milyen mértékű a gazdasági státusok generációk közti folyamatossága, és ebben milyen szerepet játszik például az előnyöket megszilárdító iskola.
Amikor a gyerekkérdéssel foglalkozott, mindig előrebocsájtotta, hogy a gyerekek helyzetjavításának előfeltétele a hagyományos oktatás jobb színvonala, a korai képzés és gondozás, az iskolai étkeztetés és az iskola utáni programok, vagyis a gyerekek fejődéséhez megfelelő infrastruktúra, szolgáltatások, programok – természetesen közpénzből.
Idézi Heckmant, aki szerint „a hátrányos helyzetű kisgyermekek érdekében ma végrehajtott beruházások növelik a társadalmi mobilitást, lehetőséget teremtenek, elősegítik a dinamikus, egészséges, befogadó társadalom és gazdaság létrejöttét”. (233.o.)
 
Majd mindehhez gyorsan hozzáteszi, hogy ő maga mindezzel nem foglalkozik, ez mások szakterülete. Az ő kérdése az, hogy milyen esélyei vannak a következő generációnak, ha tudjuk, hogy a kimenetek függnek a családi hátterek között fennálló jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek mértékétől, amelyek ráadásul nőnek.
„A kimenetek terén a mai nemzedék esetében fennálló egyenlőtlenségek jelentik a jövő nemzedék által élvezett tisztességtelen előnyök forrását. Ha fontosnak tartjuk az egyenlőséget a holnapi lehetőségek terén, akkor foglalkoznunk kell a kimenetek terén ma fennálló egyenlőtlenségekkel.” (153.o.)
Ehhez pedig pénzt kell biztosítani a családoknak.
„Úgy gondolom, hogy a gyermeknevelési juttatás (eredetileg Child Benefit, aminek a magyar fordítás nem egészen pontos megfelelője – F. Zs.) kiegészíti a gyermekjóléti infrastruktúrába és szolgáltatásokba eszközölt beruházásokat; a készpénzes transzferek és a természetbeni juttatások növelésének szorosan együtt kell járnia.” (233. o.)
A pénz jelentőségét a szegénység csökkentésében Magyarországon (is) mélységesen alábecsüli nem csak a politika, hanem olykor a szakma is. Magyarországon, részben az EU igényei miatt is, több fontos stratégia készült a gyerekek, szegények, cigányok „felzárkózására”, amelyek részletesen taglalják a felemelés eszközeit, módjait. A Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia[5] egyik induló mondata még említi, hogy „az EU 2020 stratégia hazai céljai között különösen fontos elem a gyermekes családok jövedelmi szegénységének csökkentése”. A továbbiakban azonban ez az elem, vagyis az, hogy pénzgazdaságban valamilyen minimális megélhetési pénzösszegre szükség van, teljesen elvész.
A pénz elfelejtése jellemzi a most megvalósulóban lévő kistérségi felzárkóztatási projekteket is. Van korai fejlesztés, mentorálás, tanoda, szociális munka, esetleg még munkahely-lehetőség keresés is – csak arra nincs megoldási javaslat, hogy mit esznek, mível fűtenek, hogyan szereznek ivóvizet és áramot addig, amig keresni kezdenek.
Atkinson azonban mindennek mélységesen tudatában van. A szegénység ellen a pénz számít. És az se mindegy, hogy ez milyen módon jut el a szegényekhez.
 
Atkinson minden jövedelemigazoláshoz kötött jelenlegi családi pótlékot és adókedvezményt egyetlen univerzális gyerek-ellátással váltana ki. Ennek szintje magas kell, hogy legyen, ugyanakkor az összeg bekerülne az adóalapba. Atkinson természetesen progresszív adóval számol, erősen növekvő kulcsokkal és egy alsó adómentes sávval. Ez a megoldás elismeri a közfelelősséget minden gyerek esetében, ugyanakkor a magasabb jövedelműek esetében ennek közköltségeit csökkenti. Ez a megoldás minden perverz újraelosztást gátol, és jövedelemteszt nélkül biztosít az átlagosnál jóval magasabb ellátást a szegényebbeknek. Az „elég magas” gyerek-jövedelem még nem jelent luxus-szintet, Atkinson maga ezt az európai közös szegénységi küszöb (medián 60%-a) harmadában határozza meg. Erre a magyarázat az, hogy az egyének fogyasztási egységének kiszámításakor az OECD2 indikátorban újabban használt átváltási kulcs szerint egy gyerek 0,3 felnőtt-egységnyi költséget jelent. Ilyen feltételek mellett
a magyar családi pótlék (saját számításaim szerint) önmagában kevesebb mint fele Atkinson normájának, és a családi adókedvezménnyel együtt is csak a három gyerekeseknél éri el azt.
Természetesen merül fel Atkinson nyomán az a kérdés is, hogy szabad-e ebben az esetben minden családnál azonos átváltási kulcsokat használni, hiszen a fogyasztás szerkezetében is tükröződnek a jövedelmi egyenlőtlenségek.
A szegényebb családokban a kevés pénzből sokkal kevesebb jut közös kiadásokra, akár lakásra vagy fűtésre is, ha először enni kell mindenkinek. Ha erre sem jut elég, az angol és magyar tapasztalat egyaránt azt mutatja, hogy a gyerekek az elsők, és leginkább az anyák maradnak éhen.
Vagyis a szegényeknél egy gyerek nem 0,3 plusz költség, hanem több lehet. Atkinson arról is elgondolkodtat, hogy vajon helyes-e az az általános megoldás, hogy a családi pótlék gyerekenként emelkedik, és a növekedés a 3. vagy 4. gyereknél megáll. (A nemzetközi mezőnyben sokféle más gyakorlat is van, például az első gyerek után, vagy a 4. gyerek fölött egyáltalán nem fizetnek.) Atkinson azonban úgy gondolja, hogy a nagy változást a család életében az első gyerek jelenti, tehát az ő családi pótlékának kell a legmagasabbnak lennie.
 
Mindent egybevetve
Atkinson javaslatának a lényege az, hogy magas, a család jövedelmétől függetlenül egységes, adóztatott családi pótlékra, gyermek-járandóságra van szükség.
Ez erősítené a nemzedéki és a nemek közötti igazságosságot, első összetevője lenne egy tisztes társadalmi alapjövedelemnek, utat nyitna egy európai „gyerek-alapjövedelem” felé és biztosan hatékony eszköze a gyerekszegénység, és az ezt körülvevő családi szegénység csökkentésének.
 
Atkinson ma Magyarországon igencsak aktuális olvasmány. A társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység csökkentését, illetve a társadalmi kirekesztés gyengítését szolgáló 15 javaslatban egy sincs, amivel Magyarország ne szembe menne. 1983-ban Atkinson úgy fogalmazott[6], hogy az egyenlőség és ehhez kapcsoló elvek érvényesüléséhez nem csak politikai akarat, hanem szellemi nyomás is kell (intellectual momentum). A második talán még valamennyire létezik nálunk.
Mára terjedelmes elemzések mutatják meg, mit jelent és milyen következményekkel jár a perverz, korrupt elvonás, elosztás és újraelosztás, az autonómiák és szabadságok aláásása, a nyílt szegényellenesség, a nem kevésbé nyílt cigányellenesség, a közép-és felsőoktatás szűkítése, a szakképzés lebutítása, a büntető állam erősödése az ösztönző vagy jóléti állam helyett. A tőkésosztály munkásokkal szembeni támogatása is a kormány vállalt célja.
Csak hogy egy friss példát hozzak: 2017. november 20-án nyilatkozta az illetékes helyettes államtitkár, hogy „A most hatályos Munka törvénykönyve egy kifejezetten munkáltatóbarát törvénykönyv”…illetve, hogy „A (szakképzésben) a fejlesztések legfőbb célja, hogy a képzések tartalmát és szerkezetét a vállalatok is befolyásolhassák. A képzéseket azért egyszerűsítjük, mert ezt kérik tőlünk a munkáltatók, erre van most igényük.”
 
Reménytkeltően erősödnek az elnyomó politikával szembeni civil megmozdulások, sőt, újabban az Atkinson által különösen fontosnak tartott szakszervezetek is biztató életjeleket mutatnak. Ám a politikai akarat köztudottan – ahogyan erre utaltam – az ellenkező irányba megy. Atkinson könyve sem lesz átütő hatással a politikai döntéshozókra. De legalább erősíti azokat, akik európaibb és humánusabb Magyarországot szeretnének, és valami tápot ad halványuló optimizmusunknak.
 
A szöveg a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent, Anthony B. Atkinson: Egyenlőtlenség című könyvének bemutatóján elhangzott beszéd szerkesztett változata.
 
 

168ora.hu
Havi egymilliót keres Orbán szegénységügyi főtanácsadója, de a rászorulók semmit nem láttak a programjából / 2017.12.15.
A Célpont több települést is meglátogatott azok közül, ahol Orbán Viktor fő ideológus-szociológusa, Hegedüs Zsuzsa kisállatokat osztott. Volt, ahol megmaradtak, de inkább eladták őket, mert a pénz gyorsabban kellett a szegényeknek, mint ahogy a csibéből rántott hús lesz. Állami és piaci cégek is támogatták az alapítványt, amely tolta is a sikerpropagandát, nyolcvan százalékos sikerről számolt be. Ám valójában kevés családnak változtatta meg az életét a Fidesz köreiben hatalmas sikert arató elképzelés.

Sokan inkább szeméttel fűtenek - 2017.12.13. - Bár megkezdődött a fűtésszezon, a Híradónk által megkérdezett tüzépes szerint nem viszik sokan fűtőanyagot. Akik nem tudják megfizetni a tüzelőt, szemetet és ruhákat égetnek az egyik legfrissebb közvélemény kutatás szerint. - Link: //rtl.hu/rtlklub/hirek/sokan-inkabb-szemettel-futenek

168ora.hu
Orbán megígérte hogy adakozni fog, de nem sikerült neki, országgyűlési képviselőink összesen 44 ezer forintot dobtak össze a jótékonysági akcióra / 2017.12.12.
Honatyáink és honanyáink összesen 44 ezer forintot dobtak össze jótékonysági célra, ami már csak azért is visszatetsző, mert korábban személyesen Orbán Viktor miniszterelnök is megígérte, hogy adakozik, de valamiért ez végül nem sikerült neki. A politikus a Jobbik frakciójának, az LMP-nek és egyetlen fideszes képviselőnek, Kovács Sándornak mondott köszönetet, aki személyesen adta oda neki a hozzájárulását a jótékonysági akcióhoz.

www.atv.hu / videó
Felcsuti Péter / 2017.12.12.
Mindig lehet olyan számokat találni, amellyel igazolható a hurrá optimizmus, pláne amikor az EU-ból ömlik az ingyen pénz. Erről Felcsuti Péter beszélt az ATV, Egyenes Beszéd című műsorában.

merce.hu
Egy dobogó, amiről épp lecsúsztunk: csak Romániában, Bulgáriában és Görögországban nagyobb a nélkülözés, mint Magyarországon / 2017.12.12.
2106-ban az Európai Unió lakosságának 16 százaléka (75 millió ember) élt anyagi nélkülözésben – derül ki az Eurostat jelentéséből.

atlatszo.hu
Mészáros Lőrinc a teljes magyar gazdaságtörténet leggyorsabban gazdagodó milliárdosa – infografikákkal / 2017.12.11.
Hallotta már azt a viccet, hogy Mészáros Lőrinc gazdagabb, mint két gróf és egy herceg együttvéve? A helyzet az, hogy ez nem vicc. A nemzet gázszerelőjének ma már nagyobb vagyona van, mint a Habsburgoknak, Károlyiaknak és Festeticseknek volt a két világháború között. Kiszámoltuk. - Mészáros Lőrinc főherceg - Mészáros Lőrincről van szó, akinek ma már sokkal nagyobb a vagyona, mint a Horthy-korszak leggazdagabbjaié volt. Egészen pontosan 5,5-ször, avagy a másik számítás szerint 2,6-szor akkora a Mészáros-vagyon, mint az 1935-ös gazdaglista első három főszereplőjének együttes vagyona volt. Károlyi, Festetics és Habsburg is elbújhat az egykori gázszerelő mögött.

hirtv.hu /
Történelmi lépték - A magyar történelem egyik leggyorsabban gazdagodó embere Mészáros Lőrinc. Már a Habsburgokat, Károlyiakat és Festeticseket is lekörözi. De elszámoltatható lesz-e valaha az ország gázszerelője? Erre is válaszolt Juhász Péter, az Együtt elnöke. / 2017.12.12.

 

Kapcsolódó cikkeink:

anthony-b-aAnthony B. Atkinson: Egyenlőtlenség – Mit tehetünk ellene? / Készült: 2017.11.18
Az egyenlőtlenség a jelenkor egyik legégetőbb társadalmi problémája. Sokat beszélünk róla, ám arról viszonylag kevesebbet, hogy mit tehetnénk ellene. A neves közgazdász, Anthony B. Atkinson már régóta az egyenlőtlenségek egyik vezető kutatója, mindent megtett azért, hogy megértsük az egyenlőtlenség fogalmát; miért fontos, hogyan változott az idők folyamán és mit tehetünk, hogy befolyásoljuk jövőbeli alakulását.

00519934Szegénység - Változnak a mutatók, marad a nyomor / Készült: 2017.10.18
Magyarországon tavaly 2 millió 540 ezer ember, köztük gyermekek százezrei éltek nyomorogva. - Egyre kevesebb a nyomorgók aránya Magyarországon, de még így is kétszer annyi, mint Csehországban. Januártól változik a számítás módszere.

ov_ibargyuSötét kép a magyar társadalomról - sokaknak megéri, ha mások nyomorognak / Készült: 2017.05.30
Magyarország távolodik az európai szociális modelltől. A strukturális egyenlőtlenségek stabilizálódtak, a magyar társadalomban túl sok réteg érdeke a szegénység fenntartása, a szegénység csökkentésének az egyik legnagyobb akadálya a nem-szegények haszna a szegénységből. Ez a rendszer nagyon stabil, bár kistelepülési példa azt mutatja, hogy a sikeresség mellett ebben - az uniós és állami - fejlesztési források is jelentős szerepet játszanak.

14326718_14mAz Európai Bizottság szerint a magyar gazdaság nem demokratikus, nem környezetbarát, nem igazságos / Készült: 2017.03.11
Nemrég vált elérhetővé az Európai Bizottság által Magyarországról kiadott 2017-es országjelentés. A jelentés a Bizottság hivatalos álláspontját tükrözi, egyfajta osztályzat a tagországok számára. Az értékelés nem a Bizottság elvárásairól szól, hanem arról, hogy azok hol tartanak a közösen megfogalmazott, az Európai Tanács, (állam- és kormányfők), és az Európai Parlament által elfogadott célokhoz képest. A célokat az Európai Unió „Európa 2020” elnevezésű, 10 évre szóló foglalkoztatási és növekedési stratégiája tartalmazza.