Hírek
Kádár árvái
- Részletek
- Készült: 2017. május 04. csütörtök, 03:14
- Találatok: 1522
Nézegetem a televízióban a május elsejei közvetítést, hallgatom a szónokot, aki kifejti, hogy május elseje nem kommunista ünnep, és nem Kádár János ünnepe. Bizony nagy bölcsesség ez, habár igen ostobának kellene annak lenni, aki egy ilyen állítással ellenkezőt megfogalmazna, nincsenek is ilyenek sokan. De azért van ezzel a kissé feleslegesnek tűnő cáfolattal kis baj, mert aki korrekt, az úgy fogalmaz, hogy nem csak a kommunisták és nem csak Kádár ünnepe, mert ettől a kis szócskától válhat igazzá az állítás.
Abba már bele se mennék, hogy ki a kommunista, hiszen a kor pártjának neve is Magyar Szocialista Munkáspárt volt, mely kongresszusain maga is leszögezte, hogy nem a kommunizmust, hanem a szocializmust építi.
Nyolcszázezren voltunk, akiket ma kommunistának hívnak, ifjúkommunista ugyanennyi.
A szónok előtt ott áll zömében ősz hajú. ráncos arcú közönsége, Kádár árvái.
Nem csak ez előtt a szónok előtt állnak, de szinte minden párt mindenféle szónokai előtt is, hiszen a társadalom gerince ma belőlük áll, a rendszerváltás idején harminc-harmincöt éves, és ennél idősebb emberekből, akik tudják, hogy amikor Kádár koráról beszélünk, akkor miről is van szó.
Ők azok – mi vagyunk azok – akiket cserbenhagyott a történelem.
Ma ezek az emberek nyugdíjba készülnek, vagy már nyugdíjasok, és amikor arról hallanak, hogy Görögországban csökkenteni fogják a nyugdíjakat, kiveri őket a hideg veríték.
A világ összement, ami megtörténik ma Görögországban, az megtörténhet holnap Magyarországon is…
Kádár népe, mely hajdan saját országának tulajdonosa és legfontosabb szereplője volt, ma megtűrt, lesajnált ember saját hazájában, jóllehet mai urai még most is azt a vagyont fosztogatják, melyet ő halmozott fel, melyet ő épített, melyért az ő körme kopott.
Leértékelt nemzedékek, megtűrt – vagy lassacskán már meg se tűrt – személyiségek, akiknek a nagypofájú utódok elvették a múltját, elvették a jövőjét is, és akinek jelene oly siralmasan különbözik a Kádár-kor létbiztonságot adó állapotaitól.
Kádár népe hallgatja a fennkölt szólamokat, közben elnézegeti, hogy a kőbányász fia, a lófelcser unokája hogy lopja az ország vagyonát, és miként próbálja ellehetetleníteni az iszákos apa mellett gyerekeit tisztességesen felnevelő gyári munkás Katus fiát, miközben kéz a kézben szidják felmenőiket.
Merthogy amikor a Kádár-rendszert szidják, szüleik életét értékelik le, az ő munkájuk értelmét vonják kétségbe, miközben ők is, követőik is ezidáig még csak Európa alamizsnájáért nyújtogatták a kezüket, és hárommillió nyomorgót adtak az országnak.
Kádár árváinak nincs ma képviselete ebben az országban, pedig ők vannak többségben, csak sajnos megettek minden maszlagot, melyet eléjük villáztak, és megmérgezték a lelküket.
A liba is be tud rúgni, ha rohadt gyümölcshöz jut, mi is meg tudunk részegedni a hazugságoktól, hiszen a sok hazugság ad valamiféle felmentést számunkra, mikor azt kérdezzük magunktól, hogy miként lehettünk olyan ostobák, hogy hagytuk kiénekeltetni a szájunkból a sajtot.
Leírtak bennünket, és ezt felettébb nehéz tudomásul venni annak az embernek, aki egész életében dolgozott, alkotott, hiszen abban a korban volt munka, volt munkahely, és a munkának is, a munkásnak is volt becsülete.
Most meg állunk a különféle tribünök előtt és hallgatjuk, hogy mekkora barmok is voltunk, mert dolgoztunk, neveltük a gyerekeinket, kuporgattunk a Trabantra és évente két hétre elmentünk a szakszervezeti üdülőbe nyaralni.
Megérdemeljük persze, hiszen mi is eltűrjük, hogy gusztustalan nyilatkozatokat tegyenek arról a korról és névadójáról, aki mellesleg az elmúlt néhány évszázad legtisztességesebb és legnormálisabb politikusa volt, csak azért, mert néhány mai politikus úgy véli, hogy nagyobb lesz, ha Kádárt kicsinyli. 
A legviccesebb, amikor a húszévesek mondanak megfellebbezhetetlen igazságokat arról a korról és úgy kezdik el demokratikus működésüket, hogy kirekesztenek.
Jött létre már itt világmegváltó párt generációs alapon, most megint szerveződik egy, ami csak azért baj, mert az ország nem csak húszévesekből áll.
Ha csak húszévesekből állna, akkor nem kellene itt Orbánnak véres verítékkel erőlködnie az ország elpusztításán, éhes és erőszakos utódai fele idő alatt végeznének a feladattal.
Pedig hát, még él Kádár népe, és ha valakik, hát ők aztán tényleg felelősséget éreznek utódaikért, miközben ezt a felelősségérzetet visszafelé, a saját bőrükön nemigen tapasztalják.
Úgy látszik, minden nemzedéknek személyesen kell megtapasztalni majd azt, hogy gyerekeik viselkedésében saját magukkal találkoznak szembe.
Természetesen itt nem a te gyerekedről van szó, hanem a társadalomról, a társadalmi felelősségvállalásról.
Kádár árvái szép ütemesen ballagnak a temető felé, egyelőre még nem kell egymást cipelniük a hátukon, de ez már csak a kor társadalmi humánumának maximuma, ki tudhatja, mit hoz a holnap?
Félreértés ne essék, nem tisztán csak a pénzről van itt szó, hanem az emberi tisztességről, örökségünk megbecsüléséről, korrektségről és bölcsességről, vagy mindezek hiányáról.
A politikusi tisztesség hiányáról.