Hírek
TGM: Tessék gyászolni!
- Részletek
- Készült: 2016. november 02. szerda, 17:10
- Találatok: 1529
Már csak elmekórtani szakkifejezésekkel leírható az a derűs közöny, amellyel a közvélemény a saját kasztrálását tudomásul veszi. Még a megmaradt sajtóból is eléggé hiányzik a tragikus komolyság. Úgy látszik, a Magyarországra leselkedő egyik legpokolibb veszedelem a hihi-hehe-haha.
Ne a rendszerváltás rendszerét tessék gyászolni: legalább annyi rosszat hozott, mint jót.
Amikor újságírókat meg más értelmiségieket (kutatókat, egyetemi oktatókat, művészeket), közhivatalnokokat, mindenféle jól képzett szakembereket bocsátanak el ezerszámra politikai okokból, egyetlen szót se szólhatunk, ha nem érzünk semmit azok iránt a milliók iránt, akik a munkájukat, megélhetésüket, otthonukat vesztették el a piaci kapitalizmusra való áttérés következtében. Ha hiányzik belőlünk a részvét a szülők iránt, akiknek a lányai és fiai kénytelenek kivándorolni. Ha nem nyilall bele a szívünkbe valami, ha látjuk az elnéptelenedett, romosodó falvainkat.
A rendszerváltáskor senki nem hitte, hogy itt hamarosan (vagy akármikor) ausztriai életszínvonal lesz – erről szó se volt, ez utólagos rágalom –, de a politikai szabadság kissé leegyszerűsített eszméiben, mint a többpártrendszerben, parlamentarizmusban, független jogszolgáltatásban, szabad nyilvánosságban, kötetlenebb, lazább, színesebb életstílusban valamennyire mindenki hitt. Ezt (eszmetörténetileg és fogalmilag tévesen) „demokráciának” nevezték, s mindez kevés lett volna – kevésnek is bizonyult – a valódi szabadsághoz. Ezekből a némileg szimpla eszményekből azért megvalósult valamicske, alacsony intellektuális színvonalon és sok disznósággal, ostobasággal és képtelenséggel elegyítve (ráadásul a gazdasági és szociális összeomlás körülményei között).
A médiaszerkezet sose volt egészséges, tudjuk jól, ráadásul a közvélemény és a politikai osztály egy része legalább annyira gyűlölte a féloldalas sajtószabadságot, mint a kezdetleges többpártrendszert.
Akárhogy is volt, létrejött a szakmailag és szellemileg – legjobb esetben – közepes, sokszínű sajtó, amely azért hangos volt, fesztelen, goromba, és megismertette a közönséget a főbb tényekkel.
Ámde a pusztán hozzávetőleges tájékozottság és a megdöbbentő tudományos és kulturális műveletlenség (különös tekintettel a politikai gondolkodás, a politikaelmélet történetére, amely terra incognita Magyarországon, hiába lenne rá a legeslegnagyobb szükség) mellett is volt szólásszabadság, akkor is, ha az egyes áramlatok befolyási arányaival soha senki nem volt elégedett.
A még oly tökéletlen, de azért reális alkotmányos-jogállami epizód (1990–2010) elmúltával a legfontosabb megmaradt szabadságintézmény a sajtó volt. Ezt azelőtt is egyfolytában támadták az államhatalom birtokába került politikai erők, de az, ami éppen most történik: példátlan.
A Népszabadság megszüntetése, a teljes helyi sajtó Orbán általi kisajátítása, számos médium tönkretétele, erőszakos fölvásárlása de facto szétverte a sajtószabadságot. Ehhez járul az MTVA-MTI konglomerátum befolyása a helyi és kereskedelmi médiákra főleg az ingyenes „hír”-szolgáltatás révén – megszámlálhatatlan poprádió, helyi rádió, városi hetilap, helyi tévé, helyi újság és városházi honlap (stb., stb.) közli az MTI manipulált „híreit”; ugyanezek az „anyagok” jelennek meg a határon túli magyar nemzetiségi sajtóban és rádióban, tévében; a populáris és regionális médiák szinte a maguk teljes egészében Orbán Viktor kezében vannak. Mint tudjuk, több vergődő nyomtatott újságon kívül a befolyásos online médiák is veszélyben vannak, az Origo és a VS intő példa. És a támadássorozat a jelek szerint folytatódik.
Az EGYETLEN hatékony független (országos) napilap ma a konzervatív Magyar Nemzet – akkor is, ha függetlenségének előtörténete nem túl dicsőséges. A hetilapok között van még jó néhány, elég okos és bátor darab. Korábban szokás volt azt képzelni, hogy Orbán Viktor képes józanul megállni valahol, és nem hajtja túl a már meglévő túlhatalmának alkalmazását a nyilvánosságra, ám a Népszabadság-ügy után ebben már nem bízhat senki.
A „demokrácia” életérzésével azonosított színes, laza és kötetlen élet stílusából igen hamar – a rémséges magyar „polgári” hagyományokkal összhangban – nem lett egyéb, mint a hihihi-hehehe cinizmus, a szűnni nem akaró jópofaság, amely hozott szalonnával egérirtást vállal atomhalál esetén is – hát még akkor, ha csupán újságok szűnnek meg, amelyeket nem a valódi hiányosságaikért vetnek meg, hanem az erényeikért. Ugyan ki hitte el Pesten, hogy csakugyan függetlenek azok a lapok, amelyek megszűntével vagy elrablásával ma megbízható információ és gondolatébresztő diszkusszió nélkül marad az amúgy joggal bizalmatlan, korlátolt, de azért nem egészen szolgalelkű kispolgár? (Bocsánat: „középosztály”.)
A magánérdekek (a politikai érdek is magánérdek, ha nincs alárendelve a nép – legalább vélt – érdekének) érvényesülését elősegítő manipuláció és a társadalmi stabilitást (a status quót) biztosító gondolattalan konformizmus mindig összeér, hogy ártalmatlanná tegye a nyilvánosságot.
De a legalább formális pluralizmus esélyt ad a kritikai gondolkodás megjelenésének, amely a gyönge, elszigetelt, kiszolgáltatott, alávetett magánszemélyeket szimbolikusan egyesíti, és evvel valódi demokratikus politikára nyújt alkalmat és helyet.
Ezt az esélyt – a szabadság egyetlen esélyét a nem szabad társadalmakban – teszi lehetetlenné a mostani támadás a sajtó ellen, amely nem más, mint ÁLLAMCSÍNY.
Vannak emberek, akik azt mondják, hogy nem kár érte, úgyse volt valami ragyogó ez a sajtó. Ez épp olyan, mintha az élelmiszerek rossz minőségére való hivatkozással minden közértet, pékséget, zöldségest, mészárszéket, piacot, vásárcsarnokot, falatozót, büfét, vendéglőt, cukrászdát egyszer s mindenkorra bezárnának. Aminek következtében jobblétre szenderülne a teljes népgazdaság – az eredmény nem kétséges: éhhalál. Hasonló következménnyel jár a tagadhatatlanul gyarló és esendő sajtó megsemmisítése.
Egyszerűen elképesztő – és már csak elmekórtani szakkifejezésekkel leírható – az a derűs közöny, amellyel a közvélemény a saját kasztrálását tudomásul veszi, ahelyett, hogy sikoltoznék, üvöltöznék, ordítana, ahogyan ilyenkor helyes és célirányos. Még a megmaradt (annyira-amennyire szabad) sajtóból is eléggé hiányzik az a tragikus komolyság, amelyet a helyzet megkíván.
Már akkor megrökönyödtem, amikor láttam, hogy a legjobb kulturális folyóiratok megszűnése se váltott ki erős reakciót az érdekeltekből (írókból, tudósokból és más firkászokból). Még az illető lapok szerkesztői is csak kesernyes élceket faragtak és merőben nosztalgikus sóhajokat hallattak. Még a személyes sérelem se szabadított föl lázadó szenvedélyeket.
Úgy látszik, a Magyarországra leselkedő egyik legpokolibb veszedelem a hihi-hehe-haha. Az elvszerűség és az erkölcsi fölháborodás a sajátszerűen dekadens kelet-európai szabadelvűség számára valamiféle „totalitárius” nonszensz. Számos honfitársunk nem a szólásszabadság és a pluralizmus sérelmét érzékeli, hanem arról locsog, hogy neki melyik sajtótermék tetszik, és melyik nem. Mintha az egész közösségre kiható, általános ügyek nem is léteznének, mintha a szabadság kizárólag szubjektív ízlésítéletektől és átgondolatlan „politikai” vélekedésektől függhetne. Azt nevezik ezek a felebarátaink sajtószabadságnak, ha a saját preferenciáik érvényesülnek.
Vagy talán még azt se – talán semmit se neveznek sajtószabadságnak. Mert nem hisznek benne.
Nos, Magyarországon és az utódállamok magyar közösségeiben nem létezik és nem létezett olyan lap vagy más „tartalomszolgáltató” (gyönyörű szó, nem?), amelynek a vonalvezetése, szerkesztése, stílusa megfelelne az én világnézeti és ízléspreferenciáimnak. Az volna a helyes, ha örülnék neki, hogy a magyarországi féldiktatúra elhallgattatott néhány hangot, amely engem irritál vagy untat?
A képtelenség arra, hogy különbséget tegyünk az írások (konkrét, tárgyi meg érzelmi) tartalma és a szólásszabadság formaelve között arra utal, hogy a szabadság koncepciója még nem érett meg az ily módon akadályoztatott polgártársaink elméjében. Ez a sajnálatos módon elterjedt különbségtételi képtelenség az egyik oka annak, hogy a magyarországi politikai közvélemény komolytalan. Nem annyira a „pártos” fanatizmus és elfogultság a ludas a közönség szabadság iránti közönyében, mint a fölületesség, a könnyelműség, illetve a fogalmiság/gondolatiság barbár elutasítása.
Ez a Mikroszkóp Színpad és a Rádiókabaré öröksége, amelynek a hatása tartósabb és mélyebb, mint Széchenyi István, Szalay László, Eötvös József, Szabó Ervin, Németh László vagy Bibó István szelleméé.
Nem szólva olyan külföldi fószerokról, mint Augustinus, Aquinói Szt. Tamás, Spinoza, Montesquieu, Rousseau vagy Kant.
Be kell látnunk, hogy a kezdetleges „demokrácia” (amely voltaképpen nem demokrácia, hanem a képviseleti kormányzat és az alkotmányos jogállam modern együttese), amely balszerencséjére a kapitalizmusnak egy különösen alantas, ragadozó és primitív fajtájával egyesült, vereséget szenvedett. Sokan sajnálják a bukását, akik szalmaszálat se tettek keresztbe azért, hogy megmentsék. Késő bánat.
És ezt a polgári rendet nem újfajta társadalomra cserélték, hanem csak ugyanannak a polgári rendnek egy még pocsékabb verziójára.
Kelet-Európa ma ugyanannyira különbözik Nyugat-Európától, mint 1966-ban. Akkor ezt rá lehetett fogni a szovjet megszállásra. Úgy lehetett vélni, hogy a bértollnokok félelemből, kényszerből vagy pénzért szidalmazzák az egyébként vitatható nyugati szabadságokat, szabadságküzdelmeket és gondolatokat. Ma teljesen szabadon, önként, önzetlenül és ingyen harsogják bloggerek, posztolók, kommentelők – és jobboldali, ritkábban antikapitalista baloldali újságírók – szó szerint ugyanazokat a Nyugat-ellenes közhelyeket, amelyeket a sztálinisták, előttük meg az Adyt és a Nyugatot (a folyóiratot) pocskondiázó őskonzervatív elődeik, akik szerint az általános szavazati jog vagy a szakszervezet, akárcsak a szex, a Sátán műve. Úgy látszik, a sztálinista közírók őszinték voltak, és hűségesen adták vissza közönségük előítéleteit, amelyek a legutóbbi százötven esztendőben alig változtak – s amennyiben változtak, csak egy kisebbség körében.
Azoknak az utódai, akik egy évszázada roppantul szellemesen azt írták, hogy „Kot-kot-kot-kot-kot-Kodály,/Zoltánka, ne komponálj!”, ma is uralkodnak a közízlés fölött.
Ki ne tudná, hogy a sajtószabadság ürügye lehet mind a puszta konvenciónak, mind a manipulációnak, mind az üzletes ostobaságnak. Az előítéletes klisé milliószoros ismétlése csakugyan kimossa a közönség agyát. A nyugati sajtó liberális konszenzusa is épp elég nyomasztó – de mivel jobbára valódi, azért helyet szorít a különvéleménynek, az olyannak is, amely Magyarországra nem cenzurális, hanem mélyen átérzett világszemléleti okokból el se juthat. Az elvont gondolkodással szembeni erős ellenszenv azonnal fölismerhetővé teszi a magyar „közműveltséget”: maga a fogalmiság kelt fölháborodást, az eszme pedig röhögést. Pedig nemcsak a lázadáshoz, hanem a puszta fölháborodáshoz is kell némi elmélyülés és összpontosítás.
Akármilyen közönyösek iránta, önök is vesztesei a sajtószabadság halálának vagy halódásának. Tessék gyászolni.
Cikk: http://hvg.hu/itthon/20161102_TGM_tessek_gyaszolni_sajtoszabadsag_demokracia_nepszabadsag_allamcsiny
Népszabadság: Vége - klikk!
Kapcsolódó cikkeink:
"Nem a sajtószabadság szűnik meg Magyarországon, hanem a sajtó" / Készült: 2016.10.30
Ellenzéki sajtó? Ősszel elintézik – somolygott egy informátorunk még augusztus végén. - Hittük is, meg nem is. Már nem csak sajtó-berkekben volt masszív pletyka, hogy „Mészáros Lőrinc” kinézte magának a Népszabadság kiadóját, a Spéder Zoltán személyes „G-napja” után az Index sorsa is kérdésessé vált, de az „ezt azért nem merik meglépni” naivitása még hat év után is munkált bennünk.
TGM: A Népszabadság-ügy / Készült: 2016.10.09
Az interneten az olvasók egy része arról vitatkozik, hogy milyen lap volt a Népszabadság. Még azt is olvastam egy kommentben, hogy a „népszabadság” szó bolsevista, mesterkélt agyszülemény, holott persze 1848-ból származik, Petőfi is, Táncsics Mihály is használta.
Egy illúzió vége / Készült: 2016.10.14
Sokan voltunk, akik azt gondoltuk, hogy Magyarország Európai Unióhoz történő csatlakozása legelsősorban azért fontos, mert ha tagjai leszünk az európai államok demokratikus közösségének, akkor ez garanciát jelent arra, hogy bizonyos dolgok nem történhetnek meg újra ebben az országban. Abban reménykedtünk, hogy ha elfogadjuk és teljesítjük a csatlakozási feltételeket, amelyek elsősorban az átlátható és tisztességes gazdasági viszonyokra és a demokratikus jogállami normák betartására vonatkoztak, akkor ezzel Magyarország végérvényesen elkötelezi magát a tisztességes szabad verseny, a demokratikus jogállamiság, a rászorulók és elesettek melletti szolidaritás, a szabadság és függetlenség értékei mellett.
Sajtószabadság / Készült: 2016.10.14
A Népszabadság bedöntése alkalmából ismét sok-sok szó esik a sajtószabadságról. De a mintha a megszólalók többsége fordítva ülne azon a lovon. Sokan a munkatársak jövőjét féltik: nem ok nélkül, hiszen ez a pálya sose volt biztonságos játszótér. A szerkesztőség néhány tagját személyesen, többeket csak írásaikból ismerve, úgy remélem, nem értik félre az alábbiakat.