Hírek

Akárki-ország

Részletek: Készült: 2016. március 20. vasárnap, 15:23
Print; Találatok: 1757

ovi_box „Alkudj meg. Csak egyszer. Mit számít az? Mindent. A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább – és az ember végül leszaladt szemekből áll." (Galgóczi Erzsébet)

A demokrácia beköszöntével azzal a mámorító illúzióval tegeződtünk össze, hogy ezután mindent a teljesítmény, a rátermettség, a pozitív jellemvonások összessége határoz majd meg. Az idilli hangulat hamar elmúlt, de sokáig nem kellett szembesülnünk azzal, hogy az orrunk előtt szériában törik a gerinc, a politikai elit lassacskán egy roncsderbi résztvevője lesz – élen a hatalom birtokosaival.

Pedig nem lett volna nehéz meghúzni egy józan határt kompromisszum és kollaboráció között. Az alkalmazkodni képtelenek összeférhetetlensége nem téveszthető össze az önfeladás jellemtelenségével.

Azt a folyamatot, amelynek részesei vagyunk, már nem foghatjuk idegen rabigára.

Ne panaszkodjunk, hogy fojtogat a politikai klíma, mert levegő után kapkodva rögtön rádöbben az ember az oxigénhiányra, nem vár, s nem hisz abban, hogy ezt csak képzeli. Sokszor már-már úgy érezzük magunkat, mintha egy fundamentalista országba tévedtünk volna.

Hiába áltatjuk magunkat, hogy minden olyan gyorsan történt. Hogy észre sem vettük, mert mielőtt magára talált volna, szétfoszlott a köztársaság, darabjaira hullt a társadalom. Minden viszonylagos, a mai esetre rácáfol a holnapi, hol föllazulnak, hol merevvé válnak eszmék, értékítéletek – nincs a helyesnek és a helytelennek általánossá tehető ismérve.

Képtelenségeket, valótlanságokat magyaráznak hűvös logikával, pislogunk, hogy ez nem lehet igaz, ilyen nincs, miközben van. A hatalom néhány elénk szórt gesztusára, békülékeny, avagy önkritikus mondatára elbódulunk, úgy elemzünk egy-egy beszédet, mint az esztéta Arany vagy Ady verseit, hogy azután az értelmezéseket kinevesse egy következő tett vagy szózat. A folytonos hátrálás akkor sem kötelező, ha nincs erős ellenpólus. A normalitás megkövetelése, az abnormális néven nevezése még nem lázadás, ha annak veszik is. A verbális vegzatúrának azonnal kiteszi magát egy-egy civil szervezet, szigorúan a szakmáját védő aktivista.

Nem véletlen, hogy kézzel-lábbal elhatárolódik bármiféle politikai szerepvállalástól – csakhogy akár akarja, akár nem, beleszorítják, mert csak így lehet ujjal mutogatni rá. De egyre önleleplezőbbek ezek a trükkök. Azt ugyan nehéz megállapítani, hogy milyen hullámokat vernek a kormányzó pártok háza táján a tiltakozások – mindenesetre fölfedezhető a korábban alig tapasztalt kibeszélés, kiszivárogtatás, konkurenciaharc. Ez, ha nem is rendíti meg az egységet, de szokatlan, zavart okoz.

A kormányos mindenekfölött áll, látszólag nem törődik vele, a menekültválságnak köszönhetően nemzetközi színtereken hasítja most a habokat, de bármikor összevonhatja a szemöldökét. A segédcsapatok instrukciói és a régi reflexek szerint intézik az ügyeket, túl arcátlanul, túl gőgösen, túl árulkodón, mivel az eredmény eddig őket igazolta.

Holott a képmutatás, a megtévesztés játszmái már nem csupán a kurzussal szembeni erőkkel zajlanak – Orbán ezektől az inzultusoktól is távol tartja magát, majd megsimogat egy ártatlan kuvaszt..., azaz akkor is róla, köreiről szól a sok-sok történet, ha nem akar tudomást venni róla. Régóta kitört a „kollégiumi" burokból, amelyben politikussá érett, bólogatókra cserélte a gondolkodókat, hogy azután fáradtan mondhassa – beosztottjai mindenre tőle várják a választ.

Ez a társaság egyre inkább szolgál és vét. Paranoiás, mégsincs veszélyérzete.

És mintha a „sehol sincs" Habony Árpád antennája sem volna érzékeny arra, hogy hirtelen megváltozhat a közhangulat. Ez a garnitúra nem ismeri az empátiát, a szelídebb hangot, a belátást, csupán egy kottából képes játszani. Márpedig a migránshisztéria nem csapolhatja le újra és újra az elégedetlenkedők indulatait, nem fedheti a hazugságokat, a beteljesítetlen ígéreteket, az anomáliák sűrű egymásutánját, a választási irodánál történteket.

Azzal a véget nem érő népszínművel pláne nem, amelyet mostanában terítenek köré. Márpedig, ha egy népszavazást képesek ilyen otrombán megtorpedózni, mi lesz, ha nagyobb a tét? Meddig lehet építeni a tudatos és a buta kollaborálókra, a nyerészkedőkre, megzsaroltakra vagy hiszékeny pancserekre? Egyre nagyobb sugarú körben működnek az átnevelő táborok, óvodától a felsőoktatásig teremtenek kivételezett helyzetet a fáklya őrzőinek, hozzák helyzetbe, stafírozzák ki a gazdasági és a szellemi klientúrát, de közben oda már minden ízlés és mérték (ha a morált és a korrektséget száműzték is a politika szótárából).

Hagyjuk most az ellenzék csepülését – a hatalmi piramis kiválóságai ebből semmit sem érzékelnek? Kövér László szavaival élve, Isten, ember és a borotválkozótükör előtt nem kell számolniuk a lelkiismerettel? Azt hiszik, hogy a passzív rezisztencia régről tartalékolt képessége az egérút? Önként és dalolva adják fel még azt is, amire talán a legbüszkébbek – szakmaiságukat? Öreg érvek kerülhetnek elő a politikatörténeti lomtárból – vannak még hibák; ez a kisebbik rossz; idővel változni, tisztulni fognak a dolgok; az egység megbontása az ellenségnek kedvez, esetleg a szélsőségnek nyit utat, különben pedig a fontosabb nemzeti célok teljesülnek.

A HVG bunkerpszichózisról ír, többen a terjedő félelemre fogják csendjüket.

Tény, hogy egyre nehezebb félreállni.

Solymosi Frigyesnek, Chikán Attilának, Bod Péter Ákosnak talán még könnyebb volt, mehettek, dúdolhatják az „érted haragszom" strófáit. Mellár Tamás, Ángyán József és néhány társuk eleinte abban az illúzióban ringathatta magát, hogy tudását, koncepcióját vették meg, hiszen nem árult zsákbamacskát. Fokról fokra csalódtak, most a közéleti puszták magányos vitézeiként járják a stúdiókat, kapnak résznyilvánosságot, de kohéziós pontnak alkalmatlanok.

Nagy tudású, tekintélyes, biztos egzisztenciával bíró konzervatívok nyelték, nyelik viszont kitartóan a központilag gyártott könnyűszerkezetes klisék bárgyú pimaszságát, otromba visszaélések sorozatát – maximum azzal nyugtatván magukat, hogy nem rájuk svenkel a kamera.

Szigorúan egymás között persze morognak, amúgy VIP-termekben, két taps között. A náluk bátrabbak konkrét részterületekre merészkednek, jelzőiket alaposan megrágva figyelmeztetnek – szavaik azonnal körbeutazzák a kormánypártoktól távolabbi sajtóuniverzumot. Az államfői szignó hiánya, egy-egy alkotmánybírói, bírósági végzés még bot a küllők között, de a tabukat, a felségsértésnek számító körzeteket mindenki gondosan elkerüli, azt pedig rangon alulinak tartja, hogy komolyabban belekössön az emlékezetpolitika vadhajtásaiba, a Fidesz bokszerembereibe vagy a CÖF hagymázas proklamációiba.

Felszisszennek lopáson, önkényen, jogtipráson, cinizmuson, de nem hajlandók felfedezni: ezek összessége maga a rendszer. Orbán Viktor engedelmes öregjeinek eszük ágában sincs beékelődni az őrlőkerekek közé. És nem pusztán a félelem miatt. A történelmi léptékű rehabilitáció az elégtételük, úgy érzik, hogy ez a képmutatás más, mint az átkosban rájuk kényszerített vagy a karrierjükért önként vállalt alakoskodás. Őseik tragédiái szívódtak fel a leszármazottak pórusaiban, amelyeknek nem mutathatnak egyszeriben hátraarcot, nem okozhatnak csalódást annak a közösségnek, ahová végre tartozhatnak. Az onnan való kiátkozás nagyobb sebet okozna számukra, mint magukra erőltetett idealizmusuk, szemhunyás a nem „comme il faut" dolgok fölött. Őket idézi, szolgálja, emeli magasba a sánta emlékezetpolitika, de lehet, hogy ők azok is, akik álmatlanul forgolódtak ágyukban a baltás gyilkos kiadatásakor, vagy most, az azeri koszorúzás idején. Vagy nem akarják észrevenni, hogy milyen szavakra, borzasztó képzeteket idéző kifejezésekre ragadtatja magát vezérük? ...

Teljes cikk: http://nol.hu/velemeny/akarki-orszag-1607105