Ne kínozd magad Viktor, sosem lesz belőled Aranyos Katinka!

Részletek

Készült: 2015. augusztus 12. szerda, 00:19

Print 

Találatok: 3601

Két nap után letisztult bennem: fölösleges fanyalognunk, az idei úszó vébé nem múlhatott el Orbán Viktor nélkül. Ha esetleg a rendezvény zárónapjára jól „időzült” aranyérmet nem a miniszterelnök aggatta volna Hosszú Katinka nyakába, valószínűleg nem csupán Kazany, de egész Tatárföld beleremegett volna. Orbán – 24 órából 25 órát dolgozó kisembert eszembe juttató – Facebook-oldalán landolt is a nagyszerű videó: az ország első embere az öltözőben kezet csókol az aranyérmesnek, és okoskodva, zsebre dugott kézzel, királyi többesben gratulál. Hogy miszerint nagyon örülünk. Mi magyarok, mármint. De főleg én.

Ez a poszt erről a nem hírértékű hírről emlékezik meg, és nem azért íródott meg, mert egyébként nem lehetne teljesen normális, hogy a következő úszó világbajnokság házigazda-országának miniszterelnöke átad egy érmet. (Persze, tudom: ennél sokkal fontosabb dolgok alakítják az életünket, amikről ildomosabb volna megemlékezni, de majd szépen, sorban.) Ez a poszt arról szól, hogy ami teljesen normális, természetes és magától értetődő lenne/lehetne, az mennyire nem az. Mert annyiféleképpen lehetett volna ezt elegánsan csinálni, de a porcelánboltban zavartan őgyelgő elefánt-effektus ezen a végtelenül kínos 40 másodpercen is átsütött.

Igaz, hogy – ahogy nagyon találóan fogalmazott valaki – ezúttal legalább nem evett bele, de ettől függetlenül, nagyjából egyetlen üzenet jött át: mások dicsőségéből politikai tőkét kovácsolni, minden áron, most, azonnal, mindenhol, ahol lehet. Persze azt azért értékelem, hogy nem „Aranyos Katinka” csókolt kezet a drága miniszterelnök úrnak, és nehezen bár, de azt is tudomásul veszem, hogy egyeseknek mániájuk idegen emberek mellső végtagjait erőszakkal összenyálazni.

Mégis volt valami végtelenül zavarba ejtő és arcpirító ebben a pár másodperces, nyilvánosságnak szánt, erőltetett párbeszédben. És tényleg nem a kihízott zakóba, a kilógó ingbe és a döcögő, esetlen járásba akarok belekötni, amely kép megelőzte az öltöző-jelenetet. Ellenben nehéz megemésztenem azt a bizonyos királyi többest, azt a fölényeskedő, önelégült hanghordozást, azt a zsebre dugott kezű álszakértelmet. A teljes joggal ünnepelt sportoló kicsit olyanná vált, mint egy alattvaló, akinek a mai és holnapi napon is jóval túlmutató sikerét két kézzel kezet markoló csók kíséretében a (fél)isten a nemzetnek adományozza: nesztek, dagadjon a kebletek, parasztok, én kegyesen odaadom nektek, örüljetek!

Semmi felemelő nem volt ebben az olcsó hatásvadászatban, nem egy miniszterelnök méltóságteljes, és a helyzetből adódóan, szerénységet megkövetelő gesztusa jött át Kazanyból. Hanem az ingujjban kezet csókoló pörköltevő visszataszító tahósága, akibe (ha már muszáj erőltetni ezt a divatja múlt udvariassági formulát) annyi tisztelet nem szorult, hogy lehajoljon a hölgy kezéhez ahelyett, hogy erőszakkal a szájához emelje.

Aki ráadásul annyira tapintatlan, hogy 40 másodperc erejéig sem képes visszafogni magát, és elhitetni magával és a világgal: ez most tényleg nem róla szól.

Nem róla, aki egyéb körülmények között nagyon is egyértelműen bánik az egyes szám első személlyel: utasítottam, intézkedtem, döntöttem. E zavart, erőltetett, jópofának célzott enyelgést sokadszorra is megnézve, azt hiszem, megvilágosodtam. Amit látok, az nem más, mint egy ember, aki mesterkélt fölényeskedése dacára pontosan tudja mennyire bizonytalan talajon áll. Ez a frusztráló tudás szüli a kényszert, amelynek jegyében el akarja hinni, és el akarja hitetni a „nézőkkel” is, hogy ura a helyzetnek, nélküle a vizet sem engedték volna be a medencébe, nem hogy aranyérem kerüljön a nyakba. Úgy érzi, attól, hogy kopog a cipője a dobogó előtt, erőt sugároz. Mosolyogni már régen elfelejtett, és nincs tudomása arról, hogy az arrogáns vigyor alakítja az arcberendezését. Azt hiszi, ettől megkérdőjelezhetetlen. Pedig nem az. Ezért aztán a meg nem értett zseni sértett, zavart tekintetével néz bele a vakvilágba. Mert sejti, hogy a háta mögött összesúgnak-kacsintanak, talán még sajnálkozva röhögnek is, de ő ettől még inkább ragaszkodik a megszállottság valamennyi idegesítő manírjához.

Ezt az erőltetetten kihagyhatatlan kazanyi intermezzót sokadszorra is visszanézve, nem nehéz rájönni, hogy ezt az embert a megkaparintott százmilliárdok, valamint az elharácsolt, illetve a megfelelő markokba helyezett „közjó” önmagában nem teszi boldoggá. Ez az ember valójában egész életében azzal küzdött, hogy ő egy nagyon kisember, akinek aranyérmekkel mérhető teljesítménye nincs, aki mások hátán kapaszkodott fel a csúcsra. Magányos ő, és nagyon beteg.

Teljes cikk: http://hacsaknem.blog.hu/2015/08/11/ne_kinozd_magad_viktor_sosem_lesz_beloled_aranyos_katinka

Kapcsolódó cikkek:

• Orbán Viktor láthatatlan háborút folytat a saját népe ellen
  Súlyos kijelentés Orbánról: legalább ötvenezer embert halálra ítélt - Orbán Viktor láthatatlan háborút folytat a saját népe ellen. Így látja a helyzetet Andor Mihály, az MTA Szociológiai Intézetének szociológusa a Der Standard című osztrák lap számára írt kommentárban.
• Ha én Kobza lennék
  Első sorban, nem lennék. Kobza mester ugyanis nem kisebb személyiség, mint Orbán Viktor, illetve Orbán Viktor az ő avatárja. De csak a Facebookon. - Egyszóval, ha én Kobza lennék, azonnal nem lennék. De hogy alakul ki az a faramuci helyzet, hogy egy majdnem hétköznapi ember – mert azért teljesen átlagosnak nem nevezném – a mindenható miniszterelnök képében járjon-keljen és főleg nyilatkozzék a közösségi oldalon?
• BÓNI GRÓF PROVOKÁL
  ... Istenem, sokfélék vagyunk, van, aki ember, van meg aki még csak vidáman csapkod a farkincájával az emberréválás felé vezető - kétségkívül élvezetes, bár sikos - úton. A baj csak ez, hogy Vezérünk olyan, mint Andreas Lubitz, a Germanwings gépének másodpilótája, aki társaságkedvelő ember volt, ezért utasait is magával vitte a halálba, mikor szándékosan hegynek vezette gépét. Ő csak annyiban volt más, mint a mi pilótánk, hogy nem lopott, hem hazudozott szakmányban, nem volt gigantomániás szociopata, nem nyalta végig kisujjtól-hónaljig valamennyi nő kezét, ha megkaparintotta - a mi pilótánkhoz képest maga volt a kétlábon járó normalitás. Persze kár lenne, ha leszokna a kézcsókról, mert felettébb jókat lehet röhögni rajta, ahogy két kézzel megragadja vágyai pracliját, majd ráhajolva vidáman végigcuppogja, közben pucsít, felfelé pislogva áldozata arcára, hogy vajon elélvezett-e már. Látni rajta, hogy aktuálisan éppen nagyviláginak, egy valódi Bóni grófnak képzeli magát - fapofa legyen a talpán, aki kibírja röhögés nélkül.

 

• Előző
• Tovább