Hírek

Hankiss Elemér: Mintha újra egy zátony felé sodródnánk

Részletek: Készült: 2014. augusztus 18. hétfő, 08:29
Print; Találatok: 1498

hankiss_elemer A magyar társadalom vezérei az elmúlt huszonöt évben az országot inkább rombolták, mint építették – állítja Hankiss Elemér, majd hozzáteszi: azért, ami a jólétet illeti, még így is a világ első 15-20 százalékában vagyunk. Befejezetlen ember című új kötete apropóján beszéltünk az író-szociológussal a Zuckerberg-galaxisról, a fogyasztói társadalom hazugságairól, s arról, hogy miért nem képes Magyarország kitörni a válságból.

... hvg.hu: Lehet esélyünk az egyensúly elérésére, amíg úgy tekintünk a másikra, mint a jólétünket fenyegető veszélyforrásra?

HE: A kérkedő gazdagság és az elviselhetetlen nyomor közötti feszültség egyre nő, s előbb-utóbb robbanással fenyeget majd. És egyre nő az egymástól való félelem, és az egymás iránti ellenérzés vagy akár a gyűlölet is. Hogyan fogadható-el az, hogy a leggazdagabb amerikai 1 százalék birtokában van az amerikai vagyon 30-40 százaléka? Magyarországon is – bár globálisan mi nem sokat számítunk – már-már elfogadhatatlan a helyzet. Sokat panaszkodunk, és van is rá okunk, mert a magyar társadalom vezérei az elmúlt huszonöt évben rengeteg rossz döntést hoztak, és az országot inkább rombolták, mint építették. De ami a jólétet illeti, még így is a világ első 15-20 százalékában vagyunk. A lakosság alsó 20-25 százaléka mélynyomorban él, ehhez képest a felső 10-15 százalék időnként súrolja a luxusfogyasztás küszöbét. Az emberiség mindig is együtt élt ezekkel az igazságtalanságokkal, de mintha mostanában kezdenénk ráébredni arra, hogy mindez tarthatatlan. Igaz, az igazságérzet történetileg hullámzik. A jómódú társadalmakban időnként feltámad a lelkiismeret, aztán elalszik.

hvg.hu: A 2008-as globális gazdasági válság kitörése összefüggésbe hozható a lelkiismeret felébredésével?

HE: A válság társadalmi hatása pozitív és negatív is lehet. Rooseveltet szokás idézni, aki szerint minden válság jó és hasznos, mert a megmerevedett struktúrákat szétrombolja, és utat nyit az új, jobb megoldásoknak. De tegyük hozzá: akkor igaz ez, ha egy adott társadalom józanul, bátran, következesen dolgozik a megújuláson. Sajnos Magyarországra ez nem igazán jellemző. Hogy hogyan kell, egymással összefogva győztesen kikerülni egy válságból, ezt még meg kell tanulnunk. Arra egyelőre senki sem tudja a választ, hogy ez eddig miért nem sikerült. Újra és újra azt kérdezem a kollégáimtól, hogy Magyarországnak miért megy rosszabbul, mint a szomszéd országoknak, akik szegényebbek voltak nálunk, majd megelőztek. Mi az oka annak, hogy a magyar társadalom az elmúlt huszonöt évben elfecsérelte lehetőségeit? A válasz még várat magára.

hvg.hu: A könyvében azt is írja, hogy komoly problémákat okoz, amikor a szenvedélyek és az érzelmek kezdenek uralkodni a józan ész helyett. Ez okozhatja a sorozatos kudarcainkat?

HE: Ez többek között abból fakad, hogy az emberek gyengének érzik magukat. A gyenge ember pedig védekezni akar, ezért támad, és a támadásban már benne lehet a szenvedély, de akár a rajongás és a gyűlölet is. Nálunk ez a gyengeség részben abból fakad, hogy az elmúlt kétszáz évben többször is elindult a polgárosodás, de újból és újból zátonyra futott. Most épp mintha újra egy zátony felé sodródnánk. Egy igazi polgár úgy érzi, és azt vallja: „Én vagyok én, vállalom magam. Ez itt az én házam, az én vagyonom, az én munkám, az én tudásom. Ez az én társadalmam, aminek szabad, felelősségteljes és büszke tagja vagyok”. Ez a tudat még gyenge a magyar társadalomban. Nem nőttek fel az erős autonóm személyiségek. Gyengék, elveszettek, bizonytalanok vagyunk. Félünk, nem találjuk a helyüket, nem tudjuk, hol és hogyan keressük a megoldást problémáinkra. Forgunk keserű levünkben, és/vagy a csodára várunk.

hvg.hu: Azt állítja, hogy ha megismerjük a függőségeinket, akkor közelebb juthatunk a megoldáshoz.

HE: Mostanában egy új könyv kéziratán dolgozom. Az lesz talán a címe, hogy: „A Szabadság játékai”. Örömteli és keserű játékai. A borítón két gömb alakú üvegváza vagy akvárium látható. A baloldaliban halak úszkálnak, a jobboldali üres. Majd az egyik bátor kis hal nem bírja már elviselni az adott, zsúfolt világot: gondol egy nagyot és hatalmas erőfeszítéssel kiugrik eddigi világából. Azt a pillanatot látjuk, amint épp repül a szabadság felé, de a következő pillanatban a szabadság helyett a másik akváriumba csöppen/csobban bele. Mintha rólunk, emberekről szólna ez a kép. A szabadságnak vannak remek pillanatai, de a következő pillanatban ránk zárulhatnak egy újabb börtön rácsai. Önmagában már az is csoda, hogy egyáltalán beszélhetünk szabadságról. Mert köt bennünket a genetikánk, az egészségi állapotunk, a családunk, a gyermekkori környezetünk, az iskoláink, a munkánk, anyagi helyzetünk, meghatároz minket az adott társadalom rendszere és állapota, múltja, várható jövője, és ezer más dolog. Mindezek ellenére kell megpróbálnunk kitörni és szabaddá válni. Goethe írja a Faust utolsó soraiban: „Csak annak jussa élet és szabadság, ki napról napra vívja ki.” S valóban, az út, amit szabadon választottunk, előbb-utóbb kényszerpályává válik. Újra és újra útelágazásokhoz érkezünk, ahol döntenünk kell. Ez nehéz, de egyben nagyszerű feladat. Nicolai Hartmann, a híres német filozófus szerint „csak egy befejezetlen lény lehet szabad”. Mit érthet ezen? Valószínűleg azt, hogy valami véglegesen befejeztetett, akkor már nincs új választásra lehetőség. És ha nincs választás, akkor nincs szabadság...

Teljes cikk: http://hvg.hu/kultura/20140818_mintha_ujra_egy_zatony_fele_sodrodnank