A címben szereplő háromnegyed természetesen 750000 (hétszázötvenezer) új munkahely. Ennyi jött létre a kormány jóvoltából 2010 óta, állítja Pölöskei Gáborné, az NGM helyettes államtitkára. Egészen pontosan azt mondta, hogy „az utóbbi hat évben mintegy 750000-rel nőtt az új munkahelyek száma”.
Nos, ha pusztán a KSH által közölt foglalkoztatottsági adatsort nézzük, akkor a 2010-es 3732,4 millióhoz képest 2016-ban 4351,6 milliót találunk, ami kétségtelenül impozáns 619,2 ezer fős növekedést jelent a foglalkoztatottságban. Ha a legfrissebb KSH foglalkoztatottsági gyorsjelentés adatát vesszük alapul, akkor még szebbek a számok: ez 4445,1 ezer fő foglalkoztatottat jelez, így a különbség már 712,7 ezer fő. Majdnem megvan az a bizonyos 750 ezer. Mintegy.
Kár, hogy a KSH jelentéséből az is kiderül, hogy abból a bizonyos 4445,1 ezerből 105,8 ezren külföldi telephelyen dolgoznak (jellemzően Ausztriába ingáznak), 186,6 ezren pedig közfoglalkoztatottak, ami ugyebár nehezen tekinthető klasszikus munkahelynek, tekintettel a minimálbér alatti bérezésre, valamint a közfoglalkoztatottság időszakos jellegére. Ezeket levonva 4152,7 ezer foglalkoztatott marad, azaz a növekedés csupán 420300 (és nem 750000) a 2010-es bázishoz képest. „Ez is szép teljesítmény!” – mondhatnánk, de mielőtt ezt mondjuk, még pár megjegyzés ide kívánkozik.
Az első megjegyzés, hogy bár elemzői körökben evidens, hogy a bázis kiválasztása erősen befolyásolja a kapott eredményt (differenciát vagy arányt), de talán nem árt erre ismételten felhívni a figyelmet. Ha nem a 2010-es rekord alacsony[1] foglalkoztatottsághoz képest nézzük a változást, hanem mondjuk a 2007-es utolsó békeév adatához képest, akkor a növekedés csupán 250700 (a 2007-es adat 3902,0 ezer fő).
A második megjegyzés, hogy a foglalkoztatottak egy része dolgozik a versenyszférában, másik részét a költségvetési szektor foglalkoztatja (köztisztviselők, közalkalmazottak, stb.). A piaci munkahelyek számának növekedése az általános megítélés szerint örvendetes, ám sokkal kevésbé van egyetértés az állam által foglalkoztatottak számának növekedésének pozitív megítélésében. A foglalkoztatottsági adatok szerintMagyarországon 2010-2016 között 124900 fővel növekedett a költségvetési szektorban foglalkoztatottak száma. Vagyis a 2010-es bázishoz képest létrejött 420300 új munkahely jelentős részét (nagyjából 30%-át) ténylegesen a magyar állam hozta létre. Ennek akár örülhetünk is, de mégsem tudunk, hiszen tudjuk azt, hogy ezen új (állami) munkahelyek egy része olyan intézkedések nyomán jött létre, mint például a KLIK felállítása. A fentiek alapján kijelenthetjük[2], hogy a piaci munkahelyek száma csak kb. 300 ezerrel nőtt a válság óta.
A harmadik megjegyzés, hogy az előbbiekben is használt KSH adatsorból kiderül az is, hogy az alkalmazásban állók száma 276000 fős növekedést mutat 2010 és 2016 között (versenyszféra és állam együtt), míg a foglalkoztatottak számában 619200 fős növekedést látunk azonos időszakot tekintve.
Újabb levél Magyarország miniszterelnökéhez a Soros-terv ügyében. Vélemény.
Miniszterelnök Úr!
Az internetet böngészve láttam, amint Ön – ki tudja, hányadszor – az egyik tv-stúdióban bizonygatja, hogy a Soros-terv Európa migránsokkal való elárasztására „igenis létezik, itt van a kezemben, ő maga közölte, ő nevezte tervnek, hat pontból álló, átfogó tervnek”, és bizonyságul felmutat egy papírlapot, amelyen ez a felirat olvasható: Rebuilding the Asylum System. Ez pedig Soros György 2015-ös írásának a címe, azé az írásé, amelyet ő valóban tervnek nevezett.
Csak az a bökkenő, miniszterelnök úr, hogy Ön sohasem olvas fel belőle semmit, nem idéz belőle, csak beszél róla. Pedig tudja, hogy mi van benne, éppen ezért nem idézi.
És ez szomorú, miniszterelnök úr, nagyon szomorú. Mert nem jó az, ha egy ország miniszterelnöke hazudik, és nem csak egyszer, hanem folyamatosan.
"Az Európai Uniónak átfogó tervre van szüksége a válság hatékonyabb kezeléséhez, olyan tervre, amely túl terjed Európa határain. Kevésbé zavaró és sokkal olcsóbb a potenciális menedékkérőket a jelenlegi helyükön vagy annak közelében tartani. Ennek a költségében az ENSZ Európai Unión kívüli tagállamainak is osztozniuk kell.
Az átfogó terv hat összetevője:
• Először is, az EU-nak a belátható jövőben évente legalább egymillió menedékkérőt kell fogadnia („has to accept”). Ehhez tisztességesen meg kell osztania a terheket a tagállamok között, és az első két évben menekültenként évi 15 ezer eurót kell biztosítania a befogadó országok részére a lakhatási, egészségügyi és oktatási költségek fedezésére.
Ugyanilyen fontos, hogy mind az államok, mind a menedékkérők kifejezhessék az igényeiket. A siker elengedhetetlen feltétele, hogy a menekültek ott helyezkedhessenek el, ahova menni akarnak – és ahol akarják őket.
• Másodszor, Libanont, Jordániát és Törökországot megfelelő támogatásban kell részesíteni az ezekben jelenleg élő négymillió menekült ellátásához. Ha az alapvető szükségleteken túl az oktatást, a szakképzést és az egyéb igényeket is figyelembe vesszük, az éves költségek menekültenként legalább 5 ezer, összesen pedig 20 milliárd euróra rúgnak. Ebből az EU-nak legalább 8-10 milliárd eurós éves kötelezettséget kell vállalnia, a többit pedig az Egyesült Államoknak és a világ többi részének kell összeadnia.
• Harmadszor, az Európai Uniónak azonnal el kell kezdenie egy egységes menekültügyi és migrációs ügynökség és végül egy egységes uniós határőrség létrehozását. A jelenlegi, 28 különálló részből összetákolt menekültügyi rendszer nem működik, drága, nem hatékony, és rendkívül következetlen annak meghatározásában, hogy ki jogosult menekültvédelemre.
• Negyedszer, a menedékkérők számára biztonságos csatornákat kell létrehozni Görögországtól és Olaszországtól a célországokig, majd ezeket az útvonalakat ki kell terjeszteni a frontországokig, csökkentve ezáltal azoknak a migránsoknak a számát, akik a Földközi-tengeren való veszélyes átkelést választják. Ha a menedékkérőknek észszerű esélyük van arra, hogy végül elérjék Európát, sokkal nagyobb valószínűséggel tartózkodnak ott, ahol vannak.
Az ellenzéki pártok hitvány viselkedéséhez az egyetlen használható támpontot Arthur Koestler 1953-as önéletrajzi regényének ebben a mondatában találtam: „Hitler győzelmének előestéjén a szocialista és kommunista vezetők legfőbb erőfeszítéseiket az egymás elleni harcra összpontosították.”
És valóban, a hazai ellenzéki pártok is valósággal lekaszabolják egymást, fényes nappal, saját lehetséges szavazóik szeme láttára. A baloldalnak erre az önfelszámoló hajlamára az amúgy a lélektanban és elmekórtanban is jártas írónak nem volt kielégítő magyarázata, miként nekünk sincs, miközben a sorsunkat hamarosan ismét az ő kezükbe kéne helyeznünk. Azokéba, akik négy éve egyszer már ridegen, lelketlenül átverték saját választóikat – és azóta is mindennap.
Kedves pártvezérek, ti rábíznátok gyerekeiteket egy elítélt pedofilra?
Bár ezúttal nem Hitler az ellenség, ez a mienk is elég megszállott és romboló ösztönű ahhoz, hogy az úgynevezett demokratikus pártok minden erővel összefogjanak ellene, csakhogy ők egyszerűen nem hajlandók rá, úgymond az egyéni karakterüket féltik.
Tényleg? Van nekik? Akkor gondolatok helyett miért látunk csupán egyenletes szürke masszát? Nem, valójában semmit nem akarnak: se együtt, se külön, se bojkottot, se előválasztást, se a Jobbikot, se egymást. Esetük annak a tragikus példája, hogy attól még nem vagy jó, hogy nem vagy rossz. Mert belőlük valóban hiányzik a zsarnokságot építő pártok lényegi gonoszsága, mégis közel jutottak már ahhoz, hogy a demokrácia árulóivá váljanak. Ők történetesen önérdekből, gyávaságból, de a mi szempontunkból mi a különbség?
Vajon mennyi a felelősségük abban, hogy a Fideszt semmi nem rendíti meg? Hiába voltak tömegtüntetések, Quaestor-ügy, letelepedési kötvény ügy, baltás gyilkos, magánnyugdíjak elkobzása, hiába van Putyin, Simicska, eget verő korrupció, a rokonok, haverok nyilvános fosztogatásai, az egészségügy összeomlása, az oktatás katasztrófája, a „fociminiszterelnök” látványos futballkudarcai, a Jobbik felséggyalázó plakátjai, devizahitelesek végtelen kálváriája – egyetlen vétkük, az összes politikai, morális abszurditásuk nem árt nekik.
Hogyan élhetnek túl ennyi bűnt és kudarcot?
Az okok számosak, de első helyen mindenképp az ellenzéki pártok állnak. Egy teljesen torz politikai kultúrát honosítottak meg: a stúdiólétet, tudomást se véve róla – a népszerűségi mutatók nem hazudnak –, hogy már régóta senkit nem érdekel pártjaik belnyomora.
Viszont minden megoldásra találnak egy problémát.
Kijelölhettek volna néhány fő csapásirányt: mondjuk Paks, orosz befolyás, korrupció, egészségügy, szegénység, hogy aztán koncentráltan, éjjel-nappal ezeket támadják, amíg letagadhatatlanná nem válnak, de ők mindig jobb témának találták önmagukat. Közben egy parókakészítő, egy gázszerelő és egy csempekereskedő letarolhatta az országot - a médiáját, a gazdaságát, az oktatását.
És most ismét azokra kéne szavaznunk, akik ezt lehetővé tették.
December közepe van, a legsúlyosabb időszak az ország életében. Ilyenkor tömegével lepik el az országot a gazdasági migránsok, tíz-, de inkább százezrével jönnek. Őket nem állítja meg a határkerítés akkor sem, ha hét nyelven szól hozzájuk és akkor sem, ha éles pengék teszik kedvesebbé a látványát.
Ezek a migránsok jönnek, ellepik a repteret, bejutnak a magyar családok otthonaiba, leülnek a terített asztalhoz, bejglit esznek, töltöttkáposztát és libasültet, sztrapacskát és túrós rétest. Lelegelik a fáról a szaloncukrot, állandóan üres a vécépapírtartó, eltűnik a távirányító, soha nem jutsz be a fürdőszobába, mert mindig van ott valaki, este beraktad a hűtőbe a kajamaradékot, reggelre csak egy fél citromot találsz, mert a migránsok felzabálták.
Ezeknek a migránsoknak képes vagy kora reggel kalácsot dagasztani, kuglófot keverni, hogy mire felkelnek, ott gőzölögjön frissen, a kávé, kakaó mellett. Mert az ott, ahonnan ők jönnek, nincsen. Ilyen legalábbis biztosan nincsen. Ebben a kalácsban más íze van a vajnak, a mazsolának, a citromhéjnak. Más a fonása, más az illata, az íze. Ebben a kalácsban van valami, ami sehol máshol a világon nincs. Azt a valamit csak te teheted bele, senki más.
Jönnek a gazdasági migránsok és te azt sem tudod, hogyan várd őket. Pukkadásig tömöd a hűtőt, mert hátha olyasmit ennének, ami nincs otthon. Előszeded a nyáron elrakott lekvárt, a házilag készült birsalmasajtot, a savanyúságot. Feltúrod az üzleteket, mert a méregdrága marcipános és csokicsodás szaloncukor között meg kell találnod az ócska zseléset és az egyszerű fondantkrémes konzumot, mert azt szeretik.
Mosol, vasalsz, takarítasz, rohangálsz, izgulsz, készülődsz. A szíved szakad, úgy várod őket. Számolod a napokat. Figyeled a repülő mozgását a neten, jaj, csak leszállna már az a nyomorult gép, hogy biztonságban legyenek végre. Gyorsan begyúrsz még egy kenyeret, kisül addigra, a töltött káposztához jó a frissensült kenyér. Elég lesz a tejföl? Ja, valami gyümölcs is kell és méz, mert már csak az alján van és rohangálás közben le nem teszed a telefont a kezedből, mert hátha nem hallod meg, ha csörög.
Jönnek a gazdasági migránsok és a máskor higgadt párod pánikba esik, mert kajla a karácsonyfa, pedig az árusnál hibátlannak tűnt és hol van a doboz a díszekkel, ronda a csúcsdísz, kellene egy szebb és vörösbor is, valami finom, meg szalvéta és pár doboz sör, hátha azt innának.
A párod, aki máskor megelégszik ebédre egy hagymás rántottával és nem hajlandó annyi pénzt kiadni a drágább kávéért, mert teljesen jó az olcsóbb is és átgondolja a kiadásokat, most megvenné a polcok közé kirakott gondolákba halmozott méregdrága paplant, mert a migránsok biztosan fázni fognak és alig lehet lebeszélni róla, hiába van peremig tömve az ágyneműtartó.
Rohangáltok a lakásban, mint az őrültek, rettentően sok a dolgotok és amikor megszólal a telefon és beleszólnak, hogy mindjárt itt vannak, akkor megálltok egy pillanatra és átölelitek egymást a megkönnyebbüléstől. Jönnek a migránsok és családok ezrei, tízezrei alig várják őket. Szülők ezrei, tízezrei sóhajtanak fel, amikor megszólal a telefon és meghallják azt az egész évben várt mondatot: mindjárt otthon vagyok.
Nem könnyű ilyesmiről beszélni, dehát vannak például bakteriológusok, akik nélkül az emberiség a jelen állapotánál is betegebb volna - valakinek le kell írnia a baktériumok tulajdonságait, hogy lehessen védekezni ellenük. Bár amilyen gusztusos élőlény egy baktérium azokhoz képest, amilyenekkel most készülök foglalkozni. Dehát muszáj, mert a betegség terjed.
Az ellenzéki nácipárt vezére levelet írt a kormánypártinak. Hogy az illető már nem tud sportszerűen küzdeni és már nincs benne méltóság. Meg hogy már nem lánglelkű ifjú forradalmár, ami valamikor volt.
Azt a betegséget terjesztő lényt, amelyik a levelet elkövette, egyelőre nem írnám le, talán ellenszer sem kell, bebizonyosodik hogy egy életképtelen mutáns. Annyit azért megjegyzek, milyen érdekes szemszög az, ahonnan nézve a büdös bunkó, faragatlan, ízléshiányos, buta, műveletlen csúti futballista sportszerűnek, méltóságteljesnek és lánglelkűnek látszott.
Az alant látható bejegyzést idén szeptemberben írtam. Most másodszor teszem ide, lehet, nem utoljára. Úgy vélem, még nincs meg az ellenszer. A bakteriológus is hosszan elemez, azután lel rá a vegyületre, amivel a kórokozó semlegesíthető. Lehet, könnyebb dolga van.
Ez a szeptemberi bejegyzés arról szól, milyen volt az, ami a fent idézett lény szerint már nem olyan.
Na jó. Veselkedjünk neki. Nem szeretem, amit most fogok tenni, de kénytelen vagyok, mert úgy vélem, még mindig vannak, akik azt hiszik, túlzok, midőn azt állítom, hazánk első számú elöljárójáról nehezen dönthető el, melyik a legrosszabb tulajdonsága: a butaság, a jellemtelenség, az önimádat... és így tovább.
Fönt van az interneten egy Szárszón készült felvétel a 90-es évek elejéről. A futballista fiatal volt, szellemi erejének teljében. György Péter egyenes kérdéseket tett föl, és egyenes állításokat rakott össze. Fontos: akkor a többség egy liberális ifjút ismert, nem ezt a mai gerinctelen rablót, akkor a többségben még élénken élt a 89-es, szovjet csapatokat hazaküldő beszéd, még nagyon kevesen voltunk, akik undorodtunk attól a hőzöngéstől és már beleborzongtunk abba a (különben várható) jövőképbe, amikor ez a gyűlöletkupac teljhatalomra jut.
Nézzék, hallgassák meg, figyeljenek a válaszra. Meg a hallgatóságra. Hogy néhányan már gyanakszanak. Itt van, megmutatom, utána beszélünk.
Ugye nem várják, hogy részletes elemzést adjak? Talán elég néhány lényeges elem megemlítése.
A patkányeffektus: védekezés a sarokban látszatkitámadással. Senki nem bántotta, de már harcolni akar. Nem nevezi meg az ellenfelet, nem választ fegyvert, nem mondja, hogy hol és mikor, csak a harc szükségességéről beszél, és támad. Úgy általában. Nyer már itt is, mint azóta mindig, minthogy nincs ellenfél, aki legyőzhető volna. Ha ugyanis felbukkan egyetlen egy is, akiről gyanítható volna, hogy esetleg visszaszól, akkor hátra arc, menekülj.
Etetéssel egybekötött szociológiai felmérést végzett Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), amikor műanyag tálkákban töltött káposztát osztott a Parlamentben a tekintetes (nagyságos, méltóságos) képviselő uraknak/asszonyoknak jótékonysági felhorgadással.
Nem az volt jótékony, hogy megetette az ország szűkölködő anyáit/apáit, hanem, hogy ezzel a gesztussal próbált pénzt kiszedni belőlük, ami első ránézésre is embert próbáló feladat, és bele is bukott ez a Bangóné. Negyvennégyezer forintot kalapozott össze az egész bagázstól.
Igaz, a megszentelt cél sem volt egy nagy vaszisztdasz. A gyűjtést Debrecenben óhajtotta eldorbézolni, mert az ottani városanyák/atyák megadóztatják a karitatív ételosztást. De hogyan is remélhetett ennek orvoslására pénzt ezektől ez a Bangóné, amikor mindez egybecseng a központi akarattal, amely megtiltja az emberséget az országban az embereknek.
A kísérlet egyébként azt hozta, hogy LMP-s és Jobbik-os anyák/apák, meg egy darab Fidesz-es vette elő a bugyellárisát, más nem. Se DK-s, se MSZP-s, se a rosseb se tudja, milyen mezben ücsörögnek ott még naplopók, senki sem. Ebből is kitetszik, hogy a ganyéság pártfüggetlen, vagy éppen az, hogy akit képviselővé szentelnek, annak elrohad a szíve.
A felmérés megmutatta tehát, hogy lelket ezekben ne keressünk, de azt is, hogy humorérzéket se. Az álkeresztény (KDNP) Soltész Miklós azt tartotta nevetni valónak, hogy konyhalányokat keresett, illetve, hogy szerinte Bangóné azért osztotta kesztyűben a kis lábaskákat, mert olyan szart főzött.
Ezen legalább annyira lehet kacarászni, mint amikor Sheldon mesél viccet a fizikus tehenéről, a többiek meg nézik, hogy akkor ezt hogy. Dunai Mónika, aki a Fidesz színeiben lopja a napot, magából indult ki, amikor azt fejtegette, hogy mérget tettek a kajájába. Ezt nem látnám el lábjegyzetekkel, de nem is ez a lényeg.
Orbán csokival
Ki más, mint Balog páterminiszter mondta meg a tutit, amikor úgy méltatlankodott, hogy ez a Bangóné ezzel a pörformansszal megsértette az Országház méltóságát. Ez a kijelentés azt feltételezi, hogy van neki ilyenje, ami elképzelés a scifiből eredhet, a Tejút pereméről valahonnan.
Az Országház a mai időkben olyan épületet jelent, amelyben a képviselők megbújhatnak a cudar időjárás elől, miközben olyan törvényeket szavazgatnak meg, amelyek legálissá teszik a lopást. Vagy, ha ilyet már nem lehet, akkor titkosítással tussolják el a balhét.
Más funkciója a NER-ben nem nagyon van, fölösleges tehát szakralizálni, attól nem lesz jobb. Mint ahogyan a képviselő urak/hölgyek is csak úgy nyakig tele vannak szarral és húggyal, mint akármelyik panelproli, és mégis azt hiszik, hogy tíz centivel a föld fölött lebegnek. És amilyen hülye a magyar, ezt így is látja.
Az is érdekes, hogy az ország elcseszett háza számára az nem volt méltatlan, amikor Orbán Viktor, országos cimborájával, valami Semjénnel együtt zabálta két pofára a tüntetők csokiját. Az is mindent elmondott az egész hordáról meg a vezérükről, a házmester Kövér mégsem akart közéjük lövetni.
Novemberben jelent meg magyarul Anthony B. Atkinson közgazdász Egyenlőtlenség című nagy hatású műve a Kossuth Kiadó gondozásában. A könyvbemutatón Ferge Zsuzsa szociológus mondott beszédet, a szöveg szerkesztett változatát közöljük.
Tony Atkinson a szociális munkán keresztül került kapcsolatba a szociálpolitikával.[1] Még cambridge-i tanulmányai elején, 1962-ben végzett önkéntes szociális munkát mentális betegekkel egy németországi kórházban. Judith Mandeville pszichiátriai szociális munkás ugyanekkor kezdte pályályát, aminek kezdetén egy osztrák kórházban dolgozott. Judith szerint 1963 novemberében cambridge-i találkozásuk tapasztalata volt az alapja gyorsan kialakuló, és egy életen át tartó, kölcsönös egymásra hatáson alapuló kapcsolatuknak
Tony későbbi írásai szerint a korai német tapasztalatok a társadalmi egyenlőtlenségekre tették érzékennyé, a Brian Abel-Smith és Peter Townsend The Poor and the Poorest című könyve pedig a szegénységre. Egyenlőtlenség c. könyvében írja, hogy az 1965 karácsonyán kiadott „A szegények és a legszegényebbek” című könyv „volt az, ami arra indított, hogy kutatni kezdjem a szegénységet, és megírjam első, Poverty in Britain and the Reform of Social Security címmel megjelent könyvemet”. Ezt a könyvet vitte magával az amerikai Cambridge-be 1967-ben, és ennek olvastán alakult ki benne az a nézet, hogy a közgazdászok nem foglalkoztak megfelelően a szegénység és egyenlőtlenség ügyével.
Atkinson és a kapitalizmus
Atkinson halála óta tanulmányok sora értékeli munkásságának egészét. Amire nehéz választ adni, az az a kérdés, hogy hogyan viszonyult a kapitalizmushoz?
Ő maga is, méltatói és tanítványai is olyan neo-keynesiánus közgazdásznak tartják, aki túllépett a közgazdaságtudományon annak humanista és morális gazdagításával. Ebbe a felfogásba természetesen tartozik bele a szociál-liberális kapitalizmus-kritika, amely a tőkés érdekek dominanciáját és társadalomrombolását demokratikus eszközökkel kívánja visszaszorítani, korlátozni. Azaz fel sem merül a kapitalizmus megkérdőjelezése. Atkinson radikális gondolkodó volt, aki sok tudományosan elfogadott, „kőbe vájt” tézist tudatosan megbolygatott és felülírt. De önmagát nem tartotta politikai radikálisnak, és mások sem tekintették annak. Stílusa is többnyire a megfontolt kételkedőé, soha nem az igazságot birtokló ideológusé.
A soron következő magyarországi országgyűlési választások előtörténete jól illusztrálja azt a válságot, amelyben élünk.
De voltaképpen mi van válságban? A rezsim?
Hogy világosan láthassunk, hasonlítsuk össze – kissé leegyszerűsítve – Orbán miniszterelnök kormányzati rendszerét egy másik kelet-európai szisztémával, amellyel össze szokás keverni.
Jarosław Kaczyński és a PiS kormányzása rendkívül koherens politikai doktrínára épül: a mai Lengyelország egyszerre tekintélyelvű és szociális állam; mindkét elemét komolyan veszik és sikerre vitték. A lengyel kormány az 500+ programmal csakugyan megsegíti a szűkölködő családok gyermekeit, valóságosan szociális bérlakásépítésbe kezdett (a húsz esztendeig rendesen fizető bérlők tulajdonossá válhatnak), a munkásosztály és az alsó középosztály helyzete javult. Nemcsak a gazdaság fejlődik sikeresen, hanem a társadalom egészének a helyzete is: jó a népoktatás, fejlődik az infrastruktúra is.. Ugyanakkor Kaczyński nem akarja megdönteni a kapitalizmust, és a jobb helyzetbe került munkásosztályból nem lesz uralkodó osztály: a korporatív (vagy hogy a régi fasiszta szakkifejezést használjuk, „hivatásrendi”) eszme szerint az osztályok (régiók, települések, nemzedékek, nemek) elfoglalják a maguk természetes, harmonikus helyét a nagy egészben: a cél igazságosság, de nem egyenlőség. Az, hogy az osztályok, foglalkozások, tevékenységi körök képviselői-tagjai anyagi helyzetüket, tehát életformájukat illetően közelebb kerülnek egymáshoz, nem azt jelenti, hogy a nagyobb műveltséggel vagy a magasabb pozícióval nem járnak erkölcsi és politikai előjogok. Az egyenlőség a konzervatív politikai filozófiában uniformizálást jelent, és Kaczyński sikeres és népszerű pártja (mert neki van pártja) nem erre, hanem érdem szerinti, igazságos hierarchiára törekszik, amelyben a hazafias, önzetlen, szellemileg magasrendű teljesítménynek és a vele járó vezető tisztségnek autentikus, jogos tekintélye van, amelynek igenis kijár a tisztelet.
A Kaczyński-rendszer katolikus jellege (a katolikus korporatizmus az államdoktrínája, amely Ignaz Seipel és António Olivieira de Salazar államát ihlette, és amelyre Imrédy Béla is törekedett), antikommunizmusa, antiliberalizmusa, antifeminizmusa és oroszellenessége őszinte, mélyen átérzett és következetes. Kaczyński nem korrupt, valóban azt hiszi, hogy a nemzetét szolgálja, emberei is meggyőződéses, többnyire rátermett figurák – mint az új miniszterelnök, Mateusz Morawiecki is – , akik közül a legtöbben a Solidarność mozgalmában hiteles, bátor ellenállók voltak. A korporatista rendszer megengedi az állami beavatkozást és az állami irányítást a tőkés gazdaságban (mint ahogy megengedi a kínai, japán, szingapúri stb. gazdaságban is), de ezt csak az ódivatú és eltájolt magyarországi liberálisok tartják „szocializmusnak”; konzervatív kormányzási stílusának a közigazgatáson és a reakciós tömegpárton kívül két klasszikus (külső) pillére van: az egyház és a hadsereg.
A rendszer természetesen súlyosan korlátozza a szabadságjogokat és agresszívan belenyúl a honpolgárok magánéletébe, de ennek a kényszernek van logikája és iránya. A cenzúra, a sovinizmus, az idegengyűlölő őrjöngés, a fasisztoid szónoklatok, a bigott nőellenesség, a történelemhamisítás, a Nyugat (azaz a fölvilágosodás) iránti utálat: ez mind igaz; de a rezsim – saját kritériumai szerinti – sikeressége és szavahihetősége is tény.
A magyar olvasó jól tudja, hogy a magyarországi rendszer nem ilyen. Ezt a katolikus országot nem éppen mélyen hívő református kormány vezeti, államdoktrína nincs, mély meggyőződés se. A rezsim gazdaságpolitikája eklektikus – neoliberális, korporatista és etatista lépésekre egyaránt van példa – , szociálpolitikája (szemben Lengyelországgal) népellenes, de nem pozitív formában, hanem az elesettek elhanyagolásával, sorsukra hagyásával, önző (és gondolattalan) cinizmussal.
A karácsonyi könyvvásárra jelent meg Spiró György legújabb regénye, a Kőbéka. A könyv keserű szatíra Magyarországról. A jelenkori magyar próza egyik legnagyobb alakjával – ahogy arról a Városi Kurír már beszámolt – a HVG készített interjút, A olvasóink számára is érdekes lehet, hogyan látja egy íróember a világunkat, a hazai közélet állapotát. Munkatársunk elkészítette az interjú újabb kivonatát.
Nem a munka, hanem a rablás a vagyonszerzés útja
Spiró szerint hazánkban nem új az a mentalitás, hogy nem munkával, hanem rablással lehet vagyont szerezni, hisz’ gyakorlat volt a Horthy – korszakban, és a háború után egyaránt:
“Ebből a hosszú, másfél évszázados folyamatból született meg nálunk-ironikus módon már a rendszerváltás után-a szovjet embertípus, amelynek jellemzője az önfeladó, erőszakos kollektivizmus. a közöny, az engedelmesség, a hiszékenység.”
Orbán uralkodása alatt létrejött egy félfeudális államkapitalizmus, amilyen a világ számos országában hasonlóan működik:
“Mindenhol, ahol a polgári forradalom nem tudta teljesen megsemmisíteni a feudális struktúrákat, ahol tovább él a jobbágymentalitás. Évszázados tapasztalat az ilyen térségekben, hogy csak önfeladással, hajbókolással lehet túlélni, és az állam képviselőihez kell dörgölőzni.”
Spiró meglepődött azon, hogy a kilencvenes évek elejétől nálunk még hogyhogy nincs diktatúra.:
“Ezzel a hosszú átmenettel nyertünk több mint húsz tűrhető évet. Persze nem mindenki, mert tömegek szakadtak le rögtön a rendszerváltás után, őket minden kormány a sorsukra hagyta.”
A nyugat bérmunkásai vagyunk
Az író úgy gondolja, hogy továbbra is a Nyugat bérmunkásai vagyunk, a Fidesz éppúgy a tenyerén hordja őket, mint a szocialisták:
“De lassan mégis csúszunk lefelé. Távolabb kerültünk Európától, mint a reformkor óta bármikor. Még a szocializmusban is több, nemzetközi szintű újítás volt lehetséges Magyarországon, mint most.”
Spiró a magyar társadalmat nagyon elmeszesedettnek, begyepesedettnek látja. Többek között ezzel magyarázza, hogy a Fidesz a menekültekkel riogatásból ilyen hosszú ideig meg tud élni:
“Egy újra jobbágyosított társadalmat könnyű ellenségképpel ellátni.” /…/ “De minden babona csak addig tart, amíg a szavazók viszonylag jól élnek. Akik Magyarországon nagyon rosszul élnek, a társadalom negyven százaléka, azok nem szavaznak, ezért is vehetik a semmibe az érdekeiket.”
A címben szereplő háromnegyed természetesen 750000 (hétszázötvenezer) új munkahely. Ennyi jött létre a kormány jóvoltából 2010 óta, állítja Pölöskei Gáborné, az NGM helyettes államtitkára. Egészen pontosan azt mondta, hogy „az utóbbi hat évben mintegy 750000-rel nőtt az új munkahelyek száma”.
Újabb levél Magyarország miniszterelnökéhez a Soros-terv ügyében. Vélemény.
Az ellenzéki pártok hitvány viselkedéséhez az egyetlen használható támpontot Arthur Koestler 1953-as önéletrajzi regényének ebben a mondatában találtam: „Hitler győzelmének előestéjén a szocialista és kommunista vezetők legfőbb erőfeszítéseiket az egymás elleni harcra összpontosították.”
December közepe van, a legsúlyosabb időszak az ország életében. Ilyenkor tömegével lepik el az országot a gazdasági migránsok, tíz-, de inkább százezrével jönnek. Őket nem állítja meg a határkerítés akkor sem, ha hét nyelven szól hozzájuk és akkor sem, ha éles pengék teszik kedvesebbé a látványát.
Nem könnyű ilyesmiről beszélni, dehát vannak például bakteriológusok, akik nélkül az emberiség a jelen állapotánál is betegebb volna - valakinek le kell írnia a baktériumok tulajdonságait, hogy lehessen védekezni ellenük. Bár amilyen gusztusos élőlény egy baktérium azokhoz képest, amilyenekkel most készülök foglalkozni. Dehát muszáj, mert a betegség terjed.
Etetéssel egybekötött szociológiai felmérést végzett Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), amikor műanyag tálkákban töltött káposztát osztott a Parlamentben a tekintetes (nagyságos, méltóságos) képviselő uraknak/asszonyoknak jótékonysági felhorgadással.
Orbán csokival
Novemberben jelent meg magyarul Anthony B. Atkinson közgazdász Egyenlőtlenség című nagy hatású műve a Kossuth Kiadó gondozásában. A könyvbemutatón Ferge Zsuzsa szociológus mondott beszédet, a szöveg szerkesztett változatát közöljük.
A soron következő magyarországi országgyűlési választások előtörténete jól illusztrálja azt a válságot, amelyben élünk.
A karácsonyi könyvvásárra jelent meg Spiró György legújabb regénye, a Kőbéka. A könyv keserű szatíra Magyarországról. A jelenkori magyar próza egyik legnagyobb alakjával – ahogy arról a Városi Kurír már beszámolt – a HVG készített interjút, A olvasóink számára is érdekes lehet, hogyan látja egy íróember a világunkat, a hazai közélet állapotát. Munkatársunk elkészítette az interjú újabb kivonatát.