Hírek

A diktátorok sanyarú élete

Részletek: Készült: 2018. június 26. kedd, 21:52
Print; Találatok: 1270

guernica Másnak is feltűnt, hogy a legtöbb diktátor alacsony, rosszarcú figura volt? És van. Lehetséges, hogy így kompenzálnak, talán eredetileg nem is akarnak mást, mint magas, jóképű pasassá varázsolódni. Miután ez még a tudomány jelenlegi állása szerint sem kivitelezhető, marad a korlátlan hatalomra törekvés, a mindenki más eltiprása. Ha már magas és jóképű nem lehet a szerencsétlen, legalább rettegjenek tőle. És tiszteljék, ez mindig ott van a be nem teljesülő vágyak között. Tiszteljék. De egy zsarnokot senki nem tisztel, legfeljebb kihasznál és persze fél tőle mindenki. Vagy utálja, mint a kétnapos szart.

Ennek ellentmondani látszik, hogy számtalan férfi van, aki nem éppen daliás termetű és nem annyira jóképű, mégis normális emberként viselkednek. Sőt! Igen, mert egészséges a lelkük és tudják, hogy nem igazán fontos dolgok ezek, bőven lehet kompenzálni a testi adottságokból eredő pici hátrányokat műveltséggel, tudással, humorral, lélekkel. Akinek ez nem megy, abból lesz szörnyeteg. Kicsi szörnyeteg a portásfülkében, az eladópult mögött, vagy az akármilyen cégnél alkalmazottként, aki azért is megszívat mindenkit, mert megteheti.

Ha a csillagok együttállása úgy alakul, mondjuk van egy gazdasági válság, egy országban túl nagy az elégedetlenség valamiért és emberünk pont nem portás, hanem politikai ambíciói vannak, eléggé gátlástalan és eléggé pszichopata (lehetőleg több területen is, mert az a siker titka), akkor politikus lesz. Ha ráadásul elég hozzá hasonló, de gyengébb szar alak van körülötte, akkor akár egy ország csúcsára is felcsimpaszkodhat.

Vegyük például Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade urat. Többnyire csak Franco néven ismerjük. Most tekintsünk el a nagyon bonyolult külpolitikai és a még annál is bonyolultabb belpolitikai helyzettől, nézzük csak a lehető legegyszerűbb módon Francót, a diktátort. Vagy bármelyik más diktátort, mert az összes tök egyforma, ami a lényeget illeti.

Franco – akit érdekel a történeti része, nézzen utána – hatalomra került. Az első dolga volt, hogy azokat az ellenfeleit, akik nem haltak meg a véres polgárháborúban (ugyanis Franco simán rátámadt a saját nemzetére, pontosabban annak arra a felére, akik nem abban hittek, amiben ő), simán kivégeztette. Családostul. Áldozatainak számát nehéz megbecsülni, de általában 250 000 körülire teszik azok számát, akik a nagy tábornok parancsára haltak meg. Közel 120 000 emberről a mai napig keveset lehet tudni, őket egyszerűen elhurcolták és soha nem kerültek elő többé.

Franco nacionalista volt, tekintélyelvű és mélyen vallásos. És természetesen volt neki víziója (itt jelezném, hogy azzal célszerű időben orvoshoz fordulni), mégpedig az volt a víziója, hogy egy keresztény, fajtatiszta országot óhajt építeni, ahol mindenkinek megvan a helye. Úrnak is, szolgának is. Gondolom nem okozok túlságosan nagy meglepetést ha elárulom, a hatalma érdekében egyezséget kötött az egyházzal, az arisztokráciával és a gazdasági elittel.

A tényszerűség kedvéért azt sem szabad elfelejteni, hogy Franco politikai ellenfelei sem ma született bárányok voltak, amennyiben templomokat gyújtottak fel, apácákat és papokat gyilkoltak előszeretettel.

Az évek során oda fajultak a dolgok, hogy már az óvodában elkezdték mosni a kicsik agyát, hogy az iskolákban folytassák és végül jó, következésképpen hasznos polgárokat neveljenek ki a diktátor és az uralkodó osztály nagyobb örömére. Franconak viszonylag egyszerű dolga volt. Ő a politikai ellenfeleit és azok támogatóit egészen egyszerűen kivégeztette. Kitörölt az ország életéből nagyjából félmillió embert. 36 éven keresztül uralkodott.

Még napjainkban is előfordul, hogy tömegsírokra bukkannak. Még élnek olyan emberek Spanyolországban, akik máig visszavárják szeretteiket.

Mára annyit talán már fejlődött az emberiség, hogy Európában nem illendő kivégezni azokat, akiknek a világnézete nem egyezik az uralkodó elképzeléseivel.

Nem ennyire egyszerű persze, de nagyon lecsupaszítva a diktatúrához nem kell más, mint egy küldetéstudatos, hataloméhes, ám személyiségzavaros illető, az őt támogató felső akárhányezer, akik hasznot húznak a többség leigázásából, kell továbbá egy lehajtott fejű nép, amelynek tagjai úgy hiszik, hogy amennyiben ők eléggé mélyen meghajolnak, akkor nekik nem esik bajuk. Közben meg de, nekik is bajuk esik, de ezt csak akkor hajlandóak felismerni, amikor már minden más lehetőséget kimerítettek.

Egy valami biztos. A diktatúrák és a diktátorok soha nem érnek jó véget és amikor ez a pillanat eljön, a legtöbb ember, aki a hallgatásával működött közre egészen odáig, hirtelen rácsodálkozik a valóságra és állítja, ő aztán semmiről semmit nem tudott. Pedig de. Tudott. Mindenki.

Cikk: https://kolozsvaros.com/2018/06/26/a-diktatorok-sanyaru-elete/